Svédország egyelőre mindent megtesz azért, hogy megőrizze a jóléti-gondoskodó állam képét, így aztán azok ellátására is viszonylag sok pénzt fordít, akikből sohasem lesznek a skandináv állam adófizetői. Emiatt például Malmőben nyoma sincs a hazai híradókból ismert szögesdróttal körbevett, lerobbant menekültszállásoknak, ahonnét gyakran még az afrikai nyomorból érkezők is elmenekülnek. A magyar cigányok egy rendkívül takaros svéd kisvárosban, a Malmőtől mintegy száz kilométerre fekvő, hatvanezer lakosú Christianstadtban kapnak átmeneti lakásokat, szétszórva a település különböző pontjain. A romák közül sokan azonban továbbra is azt hiszik, örökbe kapják az otthonokat, holott erről szó sincs. Ha ugyanis az elvándorlásügyi hivatalban – mint az várható – negatív döntés születik a romák svédországi jövőjét illetően, következik a kitoloncolás. Persze Svédországban ez sem megy olyan durván, mint azt a szó hallatán sejtenénk, az állam ugyanis – amely hónapokon át teljes ellátást biztosított – saját költségen megvásárolja a repülőjegyet az érintetteknek, majd mindössze egy hivatalnok jelenlétében int búcsút a szerencsétlen embereknek.
Stockholm annak ellenére próbál toleráns és türelmes lenni a bevándorlókkal, hogy gyakran még azokkal is meggyűlik a baja, akik már megkapták az állampolgárságot. Nemrég például a mindig csendes Malmö vasútállomásán gyilkolta meg honfitársát az egyik messziről jött „svéd”, de megesett az is, hogy egy arab férfi egyszerűen rágyújtotta házát haragosára, majd családjával sorfalat álltak az utca elején, így akadályozván meg a kiérkező tűzoltók munkáját. A kellemes fekvésű és éghajlatú város lakosságának csaknem negyede bevándorló, ezért is jegyezte meg valaki szellemesen, hogy ideje leszámolni azzal a sztereotípiával, miszerint a svédek szőkék, magasak és kék a szemük.
1956 után hazánkból menekülve is sokan választották új otthonukul a várost, ahol ma mintegy tízezer magyar él. Mindazonáltal kicsit furcsa érzés egyikük szájából azt hallani, hogy „mi, svédek nem bírunk már több idegent eltartani”. De a még a rendszerváltozás előtt kitelepült, ma már tehetősebb romák többsége is dühödten tagadja meg a társait. A legutóbbi magyar bálon az egyik lerészegedett roma késsel akart sógorára rontani, vagyis sejthető, hogy a virtus a hosszú évek során sem sokat változott a Balti-tenger felől fújó hűvös szél hatására. Ha a segítségre, vagy legalábbis jó tanácsra szoruló, újonnan kiérkezett cigányokról kérdezzük őket, mégis köszönés nélkül csapják le a telefonkagylót.
Talán a szolidaritás hiányánál is nagyobb baj, hogy a baranyai és tolnai cigányokat valójában egyesek nagyon rászedték. Nem elég ugyanis, hogy a hazai politikai viszonyok következtében az elmúlt pár év alatt a korábbinál is mélyebbre zuhant az életszínvonaluk, bizonyos – talán leginkább Móricz barbárjaihoz hasonlítható – figurák kegyetlenül elbántak velük. A jelek szerint még a most is útra készülők sem értik meg, hogy Svédországban törvényes úton aligha tehetnek szert olyan jövedelemre, amelyből meg is tudnak élni, s még hiteleiket is vissza tudják fizetni. Félő, hogy hazatértük után uzsorásaik még abból a kevésből is kiforgatják őket, ami megmaradt nekik.
Az összeesküvés-elméletek izgalmasak, ám egyre valószínűbb, hogy a svédországi utazás ötlete egy görbe estén születhetett meg valahol, egy füstös baranyai kiskocsmában. A helyi „üzletemberek” ugyanis tudták, hogy a kiszolgáltatott, nyomorgó cigányok hatalmas áldozatot is készek hozni azért, hogy változtassanak az életükön. Ezért kértek kölcsön uzsorakamatra vagy adták el apró értékeiket szinte ingyen, s tudatlanul. Kétszáz útnak induló esetén már nem is lehet csekély az összeg, amit az ötletgazdák leakasztottak. Volt persze egy olyan idősebb roma asszony is, aki mindössze tízezer forintnyi pénzt hozott magával, gondolván: elég lesz. Végül a malmői taxiért – rögtön megérkezése után – pontosan ennyit fizetett.
Az irodalomkönyvek szerint Magyarországon a harmincas években még léteztek helyek, amelyeket nem érintett meg a civilizáció. Úgy tűnik, ha nem is földrajzi, inkább szellemi értelemben ma is léteznek ezek a kis világok, saját belső törvényeikben érvénytelenítve a hagyományos erkölcsi kategóriákat. Ilyen kis világok elevenednek meg a füstös kiskocsmákban, a nyomorult cigánytelepeken, s ott is, ahol eltűrik utóbbiak létezését.
Ám mindenféle bántó cél nélkül szót kell ejtenünk a történet másik, ugyancsak emberi oldaláról, arról, hogy Malmőben a magyar cigányok egy, az általuk megszokotthoz még csak nem is hasonlító kultúrkörnyezetben találták magukat. Svédországban nem árulnak rumot a közértben, a vendéglátás számukra megfizethetetlen, de még egy doboz cigi is felemészti majd egynapos apanázsukat. Odakint sokkal nagyobbak a távolságok, mások az emberek és az ízek, hiányoznak a család otthon maradt tagjai. Nem is meglepő, hogy a világból eddig csak a szomszéd falut látott romák közül többen megsúgták, nem érzik jól magukat a távoli északon. Ennek az egész nyomorult történetnek az összes fájdalma rá volt írva annak a két cigány asszonynak az arcára, akik tegnap a malmői reptér ellenőrző pontjánál intettek zokogva búcsút egymásnak, hiszen ők már tudták, nemcsak egymásnak, hanem álmaiknak is búcsút intettek ott, abban a pillanatban.
origo.hu
Magyar Pétert nagyon leszidhatták Weber úrék - fotó
