Apály

Rubovszky Rita a Millenniumi Intézet igazgatója, korábban a franciaországi és olaszországi magyar kulturális évadok szervezője. A francia–magyar kulturális és gazdasági kapcsolatokban szerzett érdemeit a Francia Köztársaság nemrég az egyik legmagasabb rangú kitüntetéssel, a Lovagi Nagykereszttel ismerte el.
– Családjában ismert közéleti emberek, politikusok is vannak. Milyen érzés volt gyerekként ezzel a vezetéknévvel felcseperedni?
– Amikor születtem, még nem volt ismert a nevünk: a szocializmus időszakát nálunk a passzív polgári ellenállás jellemezte. Márpedig ennek az ellenállásnak a leghatékonyabb módja a tudás volt. Annak az alapelvnek a törvénnyé emelése, hogy az érvényesülés útja nem az ügyeskedés, a korrupció vagy a meghajlás. Ez persze azzal is jár, hogy sokkal többet kell dolgozni, mint másoknak: egyetemet végezni, nyelveket tanulni, műveltséget szerezni.
– Mennyire igazolta ezt a polgári stratégiát a rendszerváltozás?
– Nagyon sokáig igazolta. Elvégre bölcsész végzettséggel lettem az ország egyik legnagyobb közhasznú társaságának igazgatója. A természetes kiválasztódás tehát egy darabig működött, ám az utóbbi években igen rosszul élem meg a tudás és a kulturáltság rohamosan csökkenő presztízsét. S nem is igen látom a teret a kibontakozáshoz. Akik nem halmoztak fel elég tőkét ahhoz, hogy berobbanjanak a piacra, azoknak azt kell tapasztalniuk, hogy az egész életre szánt tudástőkéjük rohamosan inflálódott, devalválódott. Én még nem adtam fel, hogy e tudástőkét kamatoztassam, ezért pályáztam a pécsi kulturális főváros projekt menedzselésére is.
– A tudásinfláció tipikusan magyar jelenség, vagy ez is a globalizáció hordaléka?
– Manapság ez általános identitásprobléma az európai országokban. A műveltség akut értékválságáról tanúskodik mindaz, ami Törökország uniós felvétele körül zajlik, de említhetném a franciaországi harmadik generációs emigráns fiatalok zavargásait vagy a gyermekvállalással kapcsolatos, a klónozás és a spermabank körüli dilemmákat is. Mindebből számomra az világlik ki, hogy a mai európai ember nehezen válaszol arra az alapvető kérdésre: ki vagyok én? Nem kerülhető meg a mérvadó értelmiség és a média felelőssége, amely rendre hamis válaszokat ad erre a kérdésre. Európa nem írja bele a kereszténységet saját készülő alkotmányába, mert fél a liberálisaitól meg a gyarmati bevándorlóitól. Márpedig az a tény, hogy az európai alkotmányból hiányzik a zsidó-keresztény eredet, a kulturális identitásválság ékes jele. Annak a beismerése, hogy a vén kontinens nem tud mit kezdeni gyarapodó számú iszlám közösségével, amelynek viszont egyáltalán nincs identitásválsága: ha a pápa középkori forrást idéz, azonnal megfenyegetik a katolikus egyház fejét. Ugyanez a bizonytalanság tapasztalható a török csatlakozás dolgában is: egyszerre félnek Ankarától, ugyanakkor struccpolitikát folytatnak egy uniós tagország, Ciprus török megszállása ügyében. Azt kell mondanom, hogy Európában ma minden válságban van, ami tiszta képet teremthetne az értékek területén: az anarchizmus divatja hatalmasodik el minden szinten.
– Úgy látja, hogy az európai identitásprobléma egy tőről fakad a hazai értékválsággal?
– A honi gondok egy része feltehetően az európai azonossághiányból fakad, ám korántsem vezethető le minden csakis ebből. Magyarország a rendszerváltozáskor sokkszerűen, egyszerre szembesült az információ- és médiaalapú társadalom vívmányaival, amire a Nyugatnak legalább tizenöt éve volt. Hazánkra viszont töredék idő alatt zúdult rá mindez, az embert két tévécsatorna helyett hirtelen huszonnyolc bombázza, de ugyanez az agresszív váltás következett be a nyomtatott magazinok vagy az internetpenetráció frontján is. Sokáig tartott, amíg világossá vált, hogy az embereken nem segít a puszta információdömping, ha nem hajlandók gondolkodni. Magyarország egyszerre váltott rezsimet, elitet, nyelvet, példaképeket. Máig ezt a sokkhatást nyögjük.
– A hazai nyilvánosságban viszonylag kevés az Európa-kritika, a Brüsszel-kritika. Mintha még mindig bunkósbotként használnák „Európát” a hazai értékviták során…
– Sajnálatos, de a vezető értelmiség nálunk még mindig nem engedi meg az európai kultúraváltást, ezért nemcsak Európa erényei, hanem Európa hibái is torz tükörben látszanak a magyar köztudatban. Ez a mentalitás gátolja az Európát olyannyira jellemző szabad önszerveződéseket, csakúgy, mint az előítéletek nélküli közírás létrejöttét. Az írástudók felelősségérzetének apályát éljük, amikor a honi média vészesen elbulvárosodik.
– Elemzők szerint a bulvárosodás nem magyar specialitás, hanem európai tendencia.
– Én ezt a vélekedést nem látom alátámaszthatónak. A mértékadó sajtónak Nyugat-Európában is van elkötelezettsége, politikai színezete, de egyrészt létezik kritikai publicisztika, másrészt az emberek jobban megengedik maguknak a merengés luxusát. Beülnek egy sörre munka után a kollégákkal beszélgetni, vagy akár helyi civil szervezetekben tevékenykednek.
– Erre szokták mondani, hogy a jóléti államban ráérősebbek az emberek.
– Nem így van. Minden kutatás azt mutatja, hogy nálunk az alacsony jövedelmű középpolgárság tartja el a civil szervezeteket, nem pedig a felső tízezer. Ez nem anyagiak, hanem kultúra kérdése. Magyarországon ez a kultúra, sajnos, nem a jó értelemben vett európaiság irányába változik. Nem az egészséges önkép, családkép, nemzetkép irányába. A Gallup 2001-es felmérése szerint a német nemzeti öntudat erősebb volt, mint a magyar, pedig a németek alig lábaltak ki a szétszakítottságból. Hogy a franciákról már ne is szóljunk.
– Ezek nagy népek, mi meg legfeljebb közepesek.
– A szlovákok harmadannyian vannak, mégis erősebb az öntudatuk. Nálunk nem azért csorba az önkép, mert kevesen volnánk, hanem mert nincsenek nemzeti tabuk. Az sem biztos, hogy voltak valaha: e mindent relativizáló folyamat 120-130 évre tekint vissza. Márpedig ez nem bizalmat, hanem bizalmatlanságot kelt külhoni befektetőkben és kultúrpolitikusokban egyaránt, az ország versenyképességét csökkenti. Ha egy nő nem bízik magában a randevú előtt, akkor vajon miben reménykedhet?
– Hogy csinálják ezt a franciák?
– Egyrészt a francia politika is tudja, hogy a kultúra nem művészeti termékek összessége, hanem az emberi élet szövete, természetes közege. Másrészt tisztában vannak azzal, hogy a viták nem megosztanak, hanem előrevisznek. E kultúrviták kohóiban az európai kultúrát nagyban meghatározó gondolatok születnek. A kultúra nem az élet ünnepélyes pillanata: maga az életmód. Az erre való igény a magyar kultúrnemzetben is megvan. Ez olyan közeg, amelyben aztán a remekművek is megfoganhatnak. Egyszer – az előző századforduló idején – ezt a kulturális közeget már meg tudtuk teremteni. A franciák is akkor győződtek meg arról, hogy voltaképpen hasonlóak vagyunk, ezért bíznak mindmáig bennünk.
– Az ön által levezényelt kulturális évadok mennyire tudták elkerülni a kirakatjelleget, az elitizmus kísértését?
– A művészi produktumok árucseréjén túl az országképformálással is törődtünk, ezért voltak olvashatók például három hónapon át magyar versek a párizsi metróban; vagy ezért állt két hónapon át információs pontként szolgáló sárga pesti villamos a városháza előtt. Hétvégeken pedig magyar képekből álló diaporámát vetítettünk nevezetes épületek falára. De megrendeztük a mesterségek ünnepét Párizsban és Strasbourgban, s még nem ismert, fiatal művészeket is a mély vízbe dobtunk. Azóta mindez gazdagon kamatozott: a Franciaországból hazánkba irányuló beutazóturizmus például tartósan 15 százalékkal magasabb szinten állt be.
– Az országimázs sokáig szitokszónak számított. Ezek szerint mégis ez jelentheti a kiutat a kulturális elszigeteltségből?
– Meg a gazdaságiból is. Először magunkkal kell egyensúlyba kerülnünk. Ez nemzetstratégiai kérdés. Nem a kettéosztottságot kell kifelé kommunikálnunk, mint a média teszi, mert ez onnan nézve riasztó. Vannak egyesítő nemzeti értékeink: a szabadságvágy, a vitézség, a jogrendhez való ragaszkodás, a kultúra szeretete. Ezek fölötte állnak a mai helyzetnek, ezért lehet rájuk építeni. Nem lehetünk tekintettel azokra, akik a viszálykeltésre alapozták egzisztenciájukat és az ország jövőjét is. Állítani kell, nem pedig tagadni. Akik tudatosan, folyamatosan viszályt szítanak, azt akarják, hogy az ország, a nemzet valamivel szemben határozza meg magát. Ha ugyanis vita helyett viszály van, akkor valamivel szemben kell meghatároznom magam, nem pedig azon törnöm a fejem, hogy ki vagyok. Holott a magyarság a XXI. században nem kerülheti meg a nemzeti identitás problémáját. S hozzá kell tennem: ezen a munkán vagy mulasztáson múlik a magyar értelmiség becsülete is.