Mit is jelent ma a vad, a vadászat az átlagember számára? Mi jut eszünkbe e szavak hallatán? A gyermekeknek – de akár a felnőtteknek, ha felidézik a saját gyermekkoruk emlékeit – az állatmeséket vagy a mesék állatszereplőit jelentik, jelentették. Fekete István – kora egyik legismertebb vadásza – történetei, a Vuk, a Lutra, a Kele, a Tüskevár, a Téli berek a természet, a vad és a vadászat harmóniáját mutatják be. A felnőttekben felvillanhatnak Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor könyvei, de a legtöbben az éttermekben és a médiában találkozhatnak a vadászat említésével. A sajtó az utóbbi 15 évben inkább a vadászat botrányízű oldalát mutatta be. A rendszerváltozás környékén az „elvtársi vadászatok”, az intimpistáskodások jelentettek kifogyhatatlan témát a bulvársajtó számára, újabban pedig a vadászatot összemossák az orvvadászatot folytató madárgyilkosokkal. Akkor mi is a vadászat, miért vadászott és vadászik az ember?
Az ember őse törzsfejlődésének bizonyos időszakában áttért a növényevésről a vegyes táplálkozásra, illetve a húsevésre annak köszönhetően, hogy a lombok közül a földre telepedett és felegyenesedett. Gyűjtögetett, és a jelek szerint dögevő volt, a vad aktív elejtése ritkaság lehetett. A vadászatra a ragadozókra jellemző zsákmányoló szervek (például erős fogazat) hiányában nem volt alkalmas, ezért egyfajta „funkcionális evolúció” következett be, azaz e hiányzó szerveket eszközhasználattal váltotta ki az előember. (Az emberi vadászat az eszközkészítésben és a tervszerűségben tér el az állati vadászattól.)
Hatékonyságát növelte, hogy kialakult az együttműködésen alapuló vadászat, amely elengedhetetlen volt a nagyobb és erősebb vad elejtéséhez. Ez szükségessé tette a vadászati stratégia finomodását is, ami elképzelhetetlen volt kommunikációs készség nélkül: így kialakult a beszéd. A vadászati eredményesség feltétele volt ugyanakkor a fizikai fejlődés is, de kialakított vagy erősített olyan tulajdonságokat, képességeket is, mint a merészség vagy a kockázatvállalás. Vita tárgya, hogy ez pontosan mikor és minek hatására történt.
Az biztos: a nők az utódnevelés miatt nem vehettek részt a vadászatban, így jelentkezett a gerincesekre általában is jellemző nemek közötti munkamegosztás. Ha a nő nem vadászik, akkor vagy gyűjtögetéssel jut hozzá az állati fehérjéhez (rovar, lárva, puhatestű), vagy – s ez az igazi váltás – a húsnak a férfiaktól kell származnia. Ehhez pedig ki kellett alakulnia néhány, kifejezetten az emberi társadalomra jellemző tulajdonságnak: úgymint a zsákmányolt javak megosztásának, azaz a zsákmány egy részéről a nők, öregek, gyermekek javára való lemondásnak. Ez az elmélet Isaac nevéhez köthető.
A vadászat a legeredményesebb, a legkonstruktívabb családok kiválasztódását segítette elő. A vadászat melléktermékeinek feldolgozása növelte a túlélés esélyét (meleg ruha), a kézművesség gyökereit jelentette, módot adott további művészeti formák kialakulására, fejlesztette a kézügyességet, illetve erősítette a kreativitást. Mindezeket összefoglalva Clark megállapítását idézzük: az ember először és legfőképpen vadászként talált magára, és a vadászat által vált az élővilág uralkodó fajává. Ha ez igaz, az evolúció sajátosságából adódóan mindennek genetikailag is rögzülnie kellett törzsfejlődésünk során. Ez az ősvadászelmélet.
A Homo sapiens felhalmozódott tapasztalatainak alkalmazása során talán a legnagyobb hatású változást az állattenyésztés kialakulása jelentette. A tenyésztett állat húsa ugyanis a táplálkozás biztonságát nyújtotta őseink számára a vadászat nagy erőfeszítéseket kívánó tevékenységével és gyakori eredménytelenségével szemben. Az ember első háziállatai a juh és a kecske voltak, amelyek valamelyest megelőzték a kutyát. A Zagrosz- és Taurusz-hegységek, valamint a Tigris, az Eufrátesz és a Nílus folyók vidékén élő népek a Kr. e. a IX. évezredben bekövetkezett felmelegedésben rejlő lehetőségeket kihasználva nagy gazdasági és kulturális előnyre tettek szert, létrehozva a bronz- és ókori kultúrákat. Az állattenyésztés kialakulásával lezárult az emberiség történetének egy korszaka, az a korszak, amelyet a létfenntartó vadászat uralt. A vadászösztön azonban nem tűnt el, s a vadászat továbbra is fennmaradt néha létfenntartó, néha az állattenyésztést kisegítő tevékenységként vagy szórakozási céllal.
Az ókori civilizáció kialakulásával még inkább megváltozott az ember és a természet viszonya. Mezopotámiában és Egyiptomban a vadászat, amely a felsőbb rétegek kiváltsága, már egyértelműen „szórakozásnak” tekinthető. Az ókori Hellászban a 12 főistenség egyike, Artemisz a termékenység, a vadászat és a Hold istennője volt. A Római Birodalomban a vad uratlan jószág, „res nullius” volt, egyes források szerint a vadászat napi foglalatosságnak volt tekinthető, a vadhús pedig rendszeres élelemnek számított. A jog a vadászati mértékletességre hívta fel a figyelmet.
Miután a vadászat visszaszorult mint alapvető gazdasági tevékenység, az ügyesség, a rátermettség, a lelemény, az erő bizonyításában lett szerepe. A gyakorlat igazolta, hogy a mindennapos vadászatban edződött legjobb vadászok voltak a legjobb harcosok is, a legjobb vadászati stratégák a legjobb hadvezérek. Az ókorban és a középkorban a vadászat a harcedzettséget is biztosította. A vadászat a közép- és az újkorban is a mindennapok része volt, a nemesi vadászatok és a népi vadfogások népszerűek maradtak. A XIX. században kezdték a vadászatot sportnak tekinteni, s ekkor terjedt el a mennyiségi szemlélet, a verseny a vadászatban is. A „ki tud többet lőni” azt bizonyította, hogy kinek a vadászterülete a legjobb, a leggondozottabb. S ez a gondolkodás már átvezet a tudatos vadgazdálkodás területére, amelyhez szakmai tudásra, szakemberekre, szaknyelvre volt szükség. Európában már viszonylag korán felismerték a mértéktartó vadászat szükségességét, amely napjainkra teljesedett ki.
Miért is lehet vadászni? Vadászni azért lehet, mert van vad, és ott lehet, ahol van vad. E triviális gondolatsor a vadfajok populációinak jelenlétét, megőrzését és fenntartható hasznosítását tételezi fel. A zsákmányolható állatfajok építőelemei annak a környezeti (ökológiai) rendszernek, amelyben élnek. Ez a környezet természetszerűen akkor működik jól, ha fajokban gazdag, amely fajok között dinamikus egyensúly van.
Tehát azt, hogy egy állatfajnak mekkora lehet a maximális állománya egy adott területen, a környezet eltartóképessége szabja meg. Amíg egy populáció egyedszáma az eltartóképesség szintje alatt van, addig egyedszáma növekszik, ha pedig meghaladja azt, akkor csökken. Ezt a dinamikát a születések és elhullások egymáshoz viszonyított arányának változásával tudja elérni a populáció. Olyan mértékben érdemes egy populációt vadászni, hogy az állománynagyság mellett a legnagyobb legyen a populáció szaporodóképessége. Ezzel lehet tartamosan, évről évre csökkenteni az állományt, kihasználva a biológia törvényszerűségeit a populáció létének veszélyeztetése nélkül. Az ilyen hozamot fenntartható hozamnak hívjuk, az annak elérését támogató vadgazdálkodással együtt pedig bölcs hasznosításnak, bölcs vadászatnak. Hazánkban hiányoznak a nagyragadozók, így szükség is van a vadászatra mint szabályozó eszközre. A vadászott fajok érdekében végzett aktív élőhely-gazdálkodási beavatkozás a velük együtt élő védett fajok számára is előnyökkel jár, ilyen értelemben igazi, aktív természetvédelmi tevékenység is, s ezt az elvet a természetvédelmi szervezetek is elfogadják.
A modern fenntartó vadászat viszonylag szűk rétegeket érint az emberi népesség egyre kiterjedtebb urbanizálódása miatt. A népesség jelentős részénél csak virtuális, esetleg transzformálódott, jelképes formában figyelhetjük meg az ősi vadászösztönt. Környezettől, neveltetéstől függ, hogy ez milyen módon kerül felszínre. Sokan természet-, pontosabban állat- és vadfotózás, madárfogás és -jelölés formájában élik ki ezeket az ösztönöket, legújabban pedig a számítógépes vadászprogramok is népszerűek. A vadászösztönt az emberek zöme mégis pótcselekvés formájában éli ki. A pótcselekvés formája lehet a jelképes, „szelíd” vadászat, de lehet „durva” vadászat is. Ezek a formák természetesen ugyancsak az evolúció eredményei, mai megjelenésüket már a civilizáció és az elidegenedés alakította, de némelyik típus csíráiban kimutatható viszonylag korán, már az emberi törzsfejlődés elején. A vadászat és egyéb cselekvések analógiái alapján jelképes, szelíd vadászatnak tekinthető például a munkamánia vagy a gyűjtőszenvedély (egy-egy tárgy megszerzésének vágya), míg a durva vadászat kategóriájába a fajon belüli versengés, a háborúzás tartozhat.
A modern ember kialakulásának kezdetekor a szellemi kultúra csírái is kibontakoztak. Eleinte az ember számára elsősorban a létét biztosító vad és annak vadászata jelentette a világot. Hitvilága is e köré csoportosult. Nem véletlen, hogy az első ábrázolások kizárólag a vadról és a vadászatról szóltak, gondoljunk csak Les Combarelles, Les Eyzies, Lascaux, Rouffignac vagy Altamira barlangjainak festményeire. De ugyanilyen ábrázolásokat találhatunk a világ minden pontján. A vadászat az ókorban és a középkorban is a hitvilág meghatározó, igaz, már nem domináns eleme. Mezopotámiában a vadászat mint uralkodói kiváltság hívta életre Nimródnak (magyarul Ménrót), a vadászok ősapjának tiszteletét. Egyiptomban a vadászat „szórakozását” lépten-nyomon fellelhetjük a korabeli ábrázolásokon. Az ókori Hellászban templomot emeltek Artemisz tiszteletére Epheszoszban (későbbi nevén Szmirnában): ez az ókori világ hét csodájának egyike. A rómaiak Dianát tisztelték a vadászat istennőjeként, aki kezdetben a nők és az anyák segítője volt. A természeti népeknél s a napjainkig túlélő vadásztörzseknél a legkülönbözőbb állatfajoktól való származtatás mondái valószínűleg az őskori viszonyoknak egyfajta túlélését jelentik. Ide tartoznak a magyar eredetmítoszok is, amelyekben szintén kimutatható a vadászat dominanciája. Kézai Simon szerint Noé fia, Jáfet utódja volt Ménrót (Nimród), s az ő, valamint Enéch (Emese) gyermekei Hunor és Magor, a hunok és a magyarok ősei, akik nagy vadászok voltak. A csodaszarvas legendájában ők ketten szarvasünőt űzve jutnak el a Meotisz mocsaraiba, ahol Dul király lányait elrabolva megalapítják a hun és a magyar nemzetet.
A közép- és újkorban a nemesi vadászatok fontossága, a vadászati tevékenységnek a mindennapokban betöltött szerepe az építő-, a képző- és iparművészetben, az irodalomban, sőt a zenében is visszatükröződött. Az Európában kialakuló mértéktelen vadüldözésekre válaszul a katolikus egyház szentjei a mértékletességet és a vad védelmét hirdették. Közülük a legismertebb Szent Hubertus, akinek látomásában egy olyan szarvasbika jelenik meg, amelynek agancsai között kereszt tündököl. A keresztény Európában aztán ez a szellemiség formálta a vadászat gyakorlatát és szokásait.
Áttekintve a vadászat történetét kiviláglik, hogy a vadászatnak nem kizárólagos célja az állat elejtése. Fontosabb a hozzá vezető út, maga a vadászati tevékenység. Gróf Széchenyi Zsigmond megfogalmazása szerint: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.” Ebből következik, hogy az igazi vadászat lényegén mit sem változtatott, hogy eszköztára miként fejlődött. A vadász a technika tökéletesedésével fokozatosan korlátokat kezdett állítani magának, hogy kiegyenlítse a fejlődésből fakadó esélyegyenlőtlenséget, hogy a vadászat az maradjon, ami, és ne váljék puszta mészárlássá. Ortega y Gasset spanyol filozófus írja: „A vadászatban mint sportban… az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű emberi voltáról.”
A vadászat kérdéséhez óhatatlanul hozzátartozik az elejtés pillanatának megélése. A „nyugtalan lelkiismeret” és a vad ősidőktől fogva megélt tisztelete vezetett a közép-európai vadászati kultúrában az elejtett vad formai megtiszteléséhez is. A ravatal, a levett kalap, az utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az adott faj egyedének halálát jelző kürtjel: mind a legyőző atavisztikus tiszteletét fejezi ki a vad, az elvett élet iránt. Ez a tevékenységsor kiváltja a lelki megnyugvást is. Magáért a vadászatért, a beteljesülésért vadászunk, nem pedig húsért vagy a trófeáért. Újfent Ortegát idézve: „Megállapíthatjuk – ha tetszik, ha nem, akár rokonszenvesnek tartjuk, akár bosszankodunk emiatt –, hogy az a boldogsághoz vezető foglalatosság, melyet az átlagos ember a legtöbbre értékelt, a vadászat volt.”
A mai vadász tehát korlátokat, mindenekelőtt etikai korlátokat szab magának. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1992-ben megfogalmazta a vadászat kódexét, és javasolta, hogy minden vadász tartsa tiszteletben és alkalmazza a vadászmagatartás e normáit. Ezeknek az elveknek a betartása a vadászatot integrálja a modern társadalomba, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a jövő nemzedékei is űzhessék, folytathassák ezt a nemes mesterséget.
A fenti szöveg a november 20-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata. Az előadás megtekinthető 25-én (szombaton) 9.35-kor az MTV, 10.40-kor a Duna Televízió, valamint 25-én és 27-én (hétfőn) 9 órakor az M 2 műsorán. A következő előadást 27-én 19.30-kor a Jövő Háza Teátrumban (Budapest II., Fény utca 20–22.) Vígh László tartja A membrántutajoktól a lipidterápiáig: mindennapi stresszeink és betegségeink új megközelítésben címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
kézilabda
A magyar kapus teljesítménye árnyékolja be Katrine Lunde vb-szereplését
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!