Az ítélet

Szaddám Huszeint végül is halálra ítélték, ami kevesek számára hozott meglepetést: lakoljon a lator! Szaddámot, bár számos más bűn is terheli, egy 1982-es, emberiség ellen elkövetett bűntett miatt ítélték el, amikor is egy ellene irányuló sikertelen merénylet után egy kisváros 148 lakosát kínozták meg és végezték ki. Ám a rómaiak nemhiába ábrázolták Justitiát, az igazság istennőjét bekötött szemmel (hogy ne lássa, mit tesznek a nevében) és félrebillent mérleggel. Ugyanazt a latrot, az emberiség ellen elkövetett vétkei után, amikor érdekeik úgy kívánták, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hathatósan támogatta az Irán elleni háborújában, amelynek becslések szerint egymillió halottja volt, tízezerszer több, mint amiért most a halálos ítéletet kimondták. Az emberiség ellen elkövetett bűnök, mint tudjuk, sohasem évülnek el, ám az „emberiség” körébe csak a kiválasztottak tartoznak. Nem tartoznak közéjük például az örmények, akiket az első világháború után mészároltak le, nem tartoznak közéjük a japánok, akikre atombombát dobtak, és nem tartoznak közéjük a magyarok sem, akiket tízezrével öltek meg a második világháború után a Délvidéken, és akiknek egyetlen bűnük a nemzetiségük volt. Nem tartoznak az emberiséghez azok az iraki tízezrek sem, akik az amerikai invázió áldozatai lettek.
Nyugat-Európa most kicsit fintorog a tárgyaláson és az ítéleten. A tárgyalást a legtárgyilagosabb szemlélő sem mondhatja elfogulatlannak, hiszen egy megszállt ország bábkormánya alatt történt, ráadásul az első bírót, akit túlságosan Szaddám-barátnak tartottak, lemondásra kényszeríttették, Szaddám négy védője merénylet áldozata lett, a tanúk személyét nem fedték fel és az állítások igazolására semmiféle szembesítés nem történt. A halálbüntetés is kissé kínos, hiszen errefelé az nem szokás.
Ha Justitia szeméről lehullana a fátyol és mindenkit azonos mércével mérne, akkor a történelemkönyvekben nem nagy uralkodókról tanulnánk, mint az alsó és felső Egyiptomot (nyilván békés tárgyalások útján) egyesítő Menész, a hellén birodalmat megteremtő Nagy Sándor, vagy az Európát egyesítő Nagy Károly, hanem latrokról, akik még saját népüket sem kímélték.
Senki sem vonhatja kétségbe egy nép jogát, hogy saját vezetőiről ítélkezzék, ám a Szaddám elleni ítélet a külső hatalom ítélete a legyőzött ország vezetője felett. Ez azonban mindig is így volt, már a rómaiak is megtanulhatták Brennustól: Vae victis – Jaj a legyőzötteknek!