Babus néném

Anyám Erdélyben élő, nyolcvanöt éves nővére, Babus néném jó leveleket ír. Anyám is jó leveleket írt. Ha van kedvem, én is jó leveleket írok. Ez egy levélíró család. Nagynéném azt írja, napok óta készül telefonálni, mégis inkább ír, mert talán többet tud mondani levélben, bár nincs semmi mondanivalója. Azzal elkezd locsogni. „Nálunk most zuhog – írja –, szerencsére jó helyen lakunk, eddig még nem kellett a padlásra menekülnünk, mint sokan másoknak. Ez a sok eső, félek, mindent elrothaszt. Sajnálnám, mert sok munkám van a kertben. Papó semmit sem tud segíteni. A halál meg csak nem akar utánunk jönni. Most mind a ketten fogászatra járunk majd. Egy vagyon. A koporsópénzemet arra adom. Ahelyett, hogy a halálra készülnék, az életre készülök. De az sem lehet, hogy a nyakamban hordjam a reszelőt, mert az utolsó zöldhagymáig, uborkáig mindent meg kell reszeljek. Aztán majd vihetem a szép új fogaimat a sírba. Papó helyzete szomorú. Egész nap lötyög a házban, állandóan keres, kutat valamit, de nem tudja, mit. Most hat óra van, ledőltünk, ő elalszik, kilenckor majd felriad, öltözni kezd, mert azt hiszi, hajnal van. Ha betéved hozzánk valaki, farka felvágva menekül is, mert Papó lerohanja, mesélni kezd neki, aztán csak dadog, nyökög, hebeg, be nem áll a szája – mint egész életében! –, vagyis hogy éppen beáll, mert beléfagyott a szó, semmi sem jön az eszébe, egyetlen mondatot, egyetlen szót sem képes befejezni. Ha meg elalszik, álmában folyékonyan beszél.”
Egy régebbi levele végén, „utolsó jó tanácsként írja”: „Ne gyere, fiam. Normális ember télen falura nem megy. Az csak a karácsonyi üdvözlőlapokon szép, igazából sáros, piszkos, sötét és hideg. Tudták lánykoromban az urak, hogy miért költöznek fel télire a városba. Falura akkor mentek, amikor már fütyült a rigó. Majd a tavaszon hozod, amit hozol, különben se hozz semmit, nem kell már nekünk semmi, magatokra költs, ne az ilyen vén románokra, akik ugyan magyarnak születtünk, magyarként éltünk, csak a sír szélén tettek minket románná. De ez is mindegy: a gödörben mindahányan porló csontmaradék leszünk. Csak egy kis mész. Ne gyere. Szépen kérlek! Tavasszal, nyáron a nyomorunk sem kiált úgy. Mit hoznál? Mi lenne olyan fontos nekünk? Három napja nem tudok nem gondolni egy szép piros, ropogós sós perecre. Összefut a nyál a számban. De öreg ember szeszélyes! Mire hoznád, csak felbosszantasz vele, rég más után vágyakozom. Megrágni se tudnám a vásott agyaraimmal. Ennyi fért mai levelembe, kedves Öcsém, csókollak mindnyájatokat.”
Most vettem ki a levelét a postaládából. „Rossz kutya vagy, nem ebben állapodtunk meg!” Olykor szemrehányással kezdi. Olyankor általában azzal is fejezi be. „Vártam, fiam, hogy jelentkezel, amikor visszaérkezel Tibetből. Igaz, miért is törődnél velünk? Pedig nagy hírem van: Diánuska gyereket vár.” Diána a legkisebb unokahúgom, gyönyörű, mint a ragyogó holdvilág, szebb, mint az ibériai Artemisz, az isteni Penélope Cruz. Igazi sötét szépség, amilyen Milla Natasha Jovovich az Ultraviola főszerepében. Temesváron él, Tőkés tiszteletes úr és a forradalom városában, és mert Erdély ma messzebb esik Budapesttől, mint Makó Jeruzsálemtől, alig-alig látom: Szilágykrasznán találkozunk háromévente Babus nénénknél, aki a közbeeső időben, mint ezúttal is, rendszeresen tudósít róla. „Lesz idén szilva annyi – olvasom tovább a levelét –, hogy győzze a főzde. Látod, összehordok hetet-havat, te meg biztosan azt mondod magadban, írjon a vén csoroszlyának a dalai láma.”
Nincs igaza, pontosabban csak félig. Rossz kutya vagyok, de a leveleit szeretem. Elmúlt nyarak bukszusillatú délutánjai, sosem látott rokonok végtelen sora, ismeretlenül ismerős, ódon zamatok sejlenek fel bennük. Előveszem a fiókból a leveleit. Nem sok, vékonyka köteg, nekem csak azóta ír, mióta anyám, a húga (Mártikám) meghalt. Találomra kinyitom az egyiket. „Húzódnak befelé az egerek, megjött az ősz. Kihúzom a fiókot, hát nem ott grasszál benne? A konyharuhát majszolja. Jut eszembe, drága fiam! Ha jössz, ne hozz semmit, csak egy veknit. Ehető, jó ízű kenyeret. Ke-nye-ret. Lehet barna, lehet fehér, nem baj, ha mindjárt piros is, csak kenyér legyen. Mert ez az itteni olyan, mint a vattacukor, a héja meg nyúlik, mint a csúzligumi.” Belenézek egy másikba. „Köszönöm a meghívásodat, jólesett, de mit keressek én ott? Van itt nekem annyi dolgom, ki se látszok belőle, ott csak sétálnék az üres lakásban, mint oroszlán a ketrecben. Minden este úgy imádkozom, hogy megköszönöm az Istennek, hogy el tudtam végezni a napi dolgomat, úgy-ahogy. Nem veszünk tiszta bugyit minden reggel, az igaz, de megfőzök, mosok, takarítok. Csak nem szabad elkényeztetni a testet. Mindenből kell enni: módjával. Ami jólesik. Mi nem nézzük meg, hogy mit és menynyit eszünk, a fő, hogy jólessen. Szegény Mártikám, Magdi barátnőm és mások is, akik úgy vigyáztak, mit esznek, barna kenyeret, sok fokhagymát, zöldséget, gyümölcsöt, és mégis beütött a krach. Voltak százévesen pöfékelő vének, Hegedűs Géza, Csörcsil, az én Papóm nagyapja, az öreg Édler. Egyszer láttam életemben, Hadadban, a kastély melletti kis házban, öreg volt, akár az országút, vak, mint az éccaka, göcsörtös, mint a háromszáz esztendős szőlőtőke, de a küszöbön pöfékelt. Nem hiszek, csak a génekben, és abban, hogy nem szabad félni és szenvedélyesen tisztálkodni.”
Egyszer arra kértem, írjon le mindent, amire gyerekkorából emlékszik. Minden apróságot, amit fel tud idézni. Az első emlékképeim, írta, Lacikához (két évvel fiatalabb testvéréhez) kötődnek. „Az udvaron van két lavór, azokban fürdünk, belenyomjuk a fenekünket a vízbe, aztán ki a homokba, jól teleragadunk, aztán vissza a vízbe. Másik kép. Úrnapja, nyári meleg, körmenetben vagyunk, van egy piros napernyőm, Lacikának is kellene, el akarja venni. Nem adom. Megint másik kép. Megyünk fényképezkedni. Anya hajsütő vassal bodorítja a haját, aztán az enyémet is: jól megégeti a tüzes vassal a fülemet. Egy év múlva már egyedül álltam a fényképezőgép előtt: Lacika meghalt. A nagy izgalomra emlékszem, jött egy pénzbeszedő ember, tagdíj vagy mi, most is a fülemben apa elcsukló hangja: – Hagyjon békén, jóember, nem látja, hogy a kisfiam haldoklik?! – Agyhártyagyulladás. Anyát látom: a veteményes kertben rohangál imakönyvvel a kezében, hosszú haja leeresztve. Szerettem volna odamenni Lacikához, a kiságyához, és megnézni, milyen a meghalás.”
Ezt a mostani levelét azzal zárja: „Na, Öcsém, most pattanjatok kocsiba, gyere, ha tudsz. Olyan állatvásárt csapunk holnap, hogy csak na. Lesz bivaly is, mint a pelyva. A szép idő miatt. Kár, hogy nem vagytok itt.”