A XX. század első felének ritka független szellemű, nagy hatású olasz írója és publicistája, mindenféle ideológiai csepűrágás és szemfényvesztés esküdt ellensége, Giovanni Papini és Pier Paolo Pasolini lelki tejtestvére, Curzio Malaparte (1898–1957) német apától és olasz anyától született a toscanai Pratóban. Roppant öszszetett személyiség volt: következetlen, szertelen, csupa szenvedély, csupa parázsló intelligencia, borotvaéles logika és makulátlan ízlés. Bővelkedett meghökkentő és paradox gesztusokban – a többi „átkozott toszkánhoz” hasonlóan, akikről könyvet is írt, éppen ezzel a címmel: Maledetti toscani (Átkozott toszkánok). Utolsó éveiben megkülönböztetett érdeklődéssel tüntette ki a maoizmust. Tüdőrákban halt meg Rómában 1957-ben; halálos ágyán katolizált, noha egész életében protestáns volt és engesztelhetetlen antiklerikális. Talán ez volt az enfant terrible, az örök fenegyerek utolsó lázadása – vagy talán így adta be végül derekát a konformizmusnak. Nemcsak a művei maradtak az utókorra, hanem egy csodálatos villa is Capri szigetén, a Casa Malaparte, a világ egyik legszebb épülete, amely az ő tervei szerint épült, és amelyet a Kínai Népköztársaság kormányára hagyott örökül.
Eredetileg Kurt Erich Suckertnek hívták, a Bonaparte (’jó rész’) névre rímelve vette föl a Malaparte (’rossz rész’) írói nevet. Gabriele Brustoloni „ellentmondásos lángésznek” nevezi, s azt írja róla: „Malapartéban nehéz elkülöníteni az embert a »szereplőtől«, hiszen olyan szoros szálak fűzik egyiket a másikhoz, hogy élete szinte azonosítható irodalmi munkásságával – ekként építette egész életében, kivált a vége felé, saját mítoszát. […] Militáns fasiszta az első pillanattól – ám maga Mussolini ad parancsot száműzetésére. Hála azonban a duce veje gondviselésszerű közbelépésének, sikerül megszabadulnia a Lipari szigetén elszenvedett nyomorúságtól. Később a kommunista eszmék felé fordul, és sikerül megnyernie Togliatti barátságát – Gramsci erőteljes kritikája ellenére (aki gátlástalan törtetést, mérhetetlen hiúságot és kaméleonszerű sznobizmust vetett Malaparte szemére, és olyan emberként jellemezte őt, aki »a siker érdekében bármilyen elvetemültségre képes« – M. M.). Kalandornak bélyegezték, s élete mintha egy csiszolt kaleidoszkópban játszódott volna, amelyben az ember látta őt harcolni az első világháborúban, látta mint szindikalistát, politikust, újságírót, költőt, dramaturgot, filmest, sőt még színészként is, újabb meg újabb szerelmi kalandok örvényében, látta párbajozni, még a jövőbeli szocialista vezérrel, Pietro Nennivel is, látta letartóztatásait és száműzetését, botrányait, kivált pedig kétes kapcsolatait a hatalommal.”
Magyarul egyetlen műve jelent meg csupán, a Kaputt című regény (több kiadásban is), a második világháború infernójának ez a dantei ihletésű krónikája. „Mindaz sajátja Malaparténak – írta róla a francia Combat kritikusa –, amit a férfiúi nagyság, a szabadság íze és az ember iránti tisztelet megkíván. A Kaputt Veronika kendőjéhez hasonlatos: kimoshatatlanul rárajzolódott azoknak a gyászos éveknek a vére és minden szennye, amelyekben élnünk adatott.”
Malaparte először 1931-ben francia nyelven jelentette meg Az államcsíny technikája című, a kor forradalmi és ellenforradalmi Európájáról kíméletlen röntgenképet rajzoló, a legfelső fasiszta vezetést igencsak felingerlő művét, mely nyomban szárnyra kapta az író nevét. A könyvet mind a bal-, mind a jobboldalon felhívásként értelmezték a hatalom erőszakos megragadására az állam megdöntése révén, jóllehet Malaparte homlokegyenest az ellenkezőjét állította az olasz kiadás előszavában, mondván, hogy ő igenis az állam megvédésének technikáját óhajtotta elemezni.
„Gyűlölöm ezt a könyvemet – írta 1948-ban a könyv első olasz nyelvű kiadásának előszavában. – Szívem mélyéből gyűlölöm. Dicsőséget szerzett nekem, azt a szánalmas valamit, ami a dicsőség, ám rengeteg nyomorúságot is. E könyv révén ismertem meg a börtönt és a száműzetést, barátok árulását, ellenfelek rosszhiszeműségét, az emberek önzését és hitványságát. E könyv nyomán kapott lábra az az ostoba legenda, hogy én cinikus és kegyetlen lény volnék, holmi Retz bíboros köntösébe bújt Machiavelli: pedig csak író vagyok, művész, szabad polgár, aki jobban szenved mások bajaitól, mint a sajátjaitól.”
Részletek a könyvből:
„Szinte minden országban – azokon a pártokon kívül, melyek a parlamentáris állam védőiként határozzák meg magukat, és a belső egyensúlyra törekvő, azaz szabadelvű és demokratikus politika hívei (a legkülönfélébb konzervatívok, a jobboldali szabadelvűektől a baloldali szocialistákig) – vannak olyan pártok, melyek az állam kérdését forradalmi alapra helyezik. Ezek a szélsőjobb és a szélsőbal pártjai, a catilinisták [a történelem legsötétebb, legelvetemültebb akarnokai], azaz a fasiszták és a kommunisták. A jobboldali catilinisták a zűrzavartól félnek: a kormányt gyengeséggel, alkalmatlansággal, felelőtlenséggel vádolják, vaskezű államszervezetet követelnek, és az egész politikai, társadalmi és gazdasági élet szigorú ellenőrzésének szükségességét vallják. Ők az állam bálványozói, a korlátlan állami uralom hívei. A központosító, tekintélyelvű, antiliberális és antidemokratikus államban látják a rend és a szabadság egyetlen szavatolóját, az egyedüli védelmet a kommunista veszéllyel szemben. »Minden az államban, semmi az államon kívül, semmi az állam ellen«, szögezi le Mussolini. A baloldal catilinistái azért törnek az állam meghódítására, hogy megteremtsék a proletariátus diktatúráját. »Ahol szabadság van, ott nincs állam«, szögezi le Lenin.
Mussolini és Lenin példája nagy hatással van a jobb- és baloldali catilinisták, valamint a liberális és demokratikus államot védők közti harc szempontjaira és menetére. Kétségtelenül létezik fasiszta és kommunista taktika… […] Kun Béla taktikájának semmi köze a bolsevikok taktikájához. Kapp forradalmi kísérlete csupán katonai zendülés. Primo de Rivera és Pilsudski államcsínyeit nyilvánvalóan olyan hagyományos taktika szabályai szerint fundálták ki és hajtották végre, amely semmilyen analógiát sem mutat a fasiszta taktikával. Kun Béla talán modernebb, ügyesebb és éppen ezért a másik háromnál veszélyesebb taktikusnak látszik, ám abból, ahogyan felteszi az állam meghódításának kérdését, kiderül, hogy ő sem veszi figyelembe, hogy létezik más taktika is a modern felkelésen kívül – mégpedig a modern államcsíny. Kun Béla azt hiszi, Trockijt utánozza, de nem veszi észre, hogy megmarad a Marx által az 1871-es párizsi kommün példája nyomán megfogalmazott szabályoknál. Kapp abba az illúzióba ringatja magát, hogy a weimari köztársaság ellen meg tudja ismételni a Brumaire 18-ai puccsot. Primo de Rivera és Pilsudski azt képzeli, hogy a modern állam feletti hatalom megszerzéséhez elegendő megdönteni az alkotmányos kormányt.
[…]
A catilinisták forradalmi taktikájával a kormányok folyvást olyan védekező taktikát szegeznek szembe, amely a modern állam meghódításának és megvédésének alapelveit illető tökéletes tudatlanságról árulkodik. Csupán Bauer, az 1920-as év birodalmi kancellárja adta tanúbizonyságát, hogy megértette: az állam megvédéséhez ismerni kell az állam meghódításának művészetét is.
[…]
A modern állam megvédésének művészetét ugyanazok az elvek szabályozzák, mint az állam meghódításának művészetét.
[…]
Hogy az államot megvédhessük a fasiszta vagy a kommunista forradalmi kísérletektől, olyan védelmi taktikához kell folyamodnunk, amely ugyanazokon az alapelveken nyugszik, mint amelyek a fasiszta vagy kommunista taktikát szabályozzák. Más szóval Trockijjal Trockijt kell szembeszegezni, nem pedig Kerenszkijt…
[…]
Hitlerrel Hitlert kell szembeszegezni. Hogy megvédhessük magunkat a kommunistáktól és a fasisztáktól, egyikkel is, másikkal is a saját terepén kell megütköznünk.
[…]
Minden művészetnek megvan a maga technikája. Nem mondhatjuk el valamennyi nagy forradalmárról, hogy ismerték az államcsíny technikáját: Catilina, Cromwell, Robespierre, Napóleon, hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak közül, és Lenin is, azt bizonyítják, hogy e művészettel kapcsolatban mindent ismertek, csak épp a technikáját nem.
[…]
A modern államcsíny kérdése technikai jellegű kérdés. A felkelés olyan gépezet, melynek mozgásba hozásához technikusokra van szükség; ám megállítani is csak technikusok tudják.
[…]
Lehetséges-e birtokba venni az államot az általános sztrájk segítsége nélkül?
[…]
[Ennek a diktátornak]… mélységesen női a szellemisége: intelligenciájában, becsvágyaiban, akaratosságában nincs semmi férfias. Férfinak gyönge… Ami megtalálható minden diktátorban, s ami jellemzi azt a módot, ahogyan értelmezik az emberek és az események közti kapcsolatokat, az éppen a féltékenységük: a diktatúra nem csupán kormányforma, hanem a féltékenység politikai, erkölcsi és intellektuális szempontból legfejlettebb válfaja. […] Mint minden diktátor, ő sem szereti azokat, akik undorodhatnak tőle. Arra törekszik, hogy előbb-utóbb az egész […] népet megrontsa, megalázza, kihasználja…
[…]
E könyvnek nem az a célja, hogy megvitassa a catilinisták politikai, társadalmi és gazdasági programjait, hanem hogy megmutassa: az állam meghódításának és megvédésének gondja nem politikai, hanem technikai kérdés; az állam megvédésének művészetét ugyanazok az elvek szabályozzák, mint az állam meghódításának művészetét; az államcsínyre nézve kedvező körülmények nem szükségképpen politikai és szociális természetűek, és nem függnek az ország általános helyzetétől. Talán sikerül némi nyugtalanságot keltenem Nyugat-Európa jól szervezett, civilizált országainak szabad polgáraiban. Ez a szabad polgárok számára oly természetes nyugtalanság szülte a szándékot, hogy megmutassam, miként lehet meghódítani és hogyan lehet megvédeni a modern államot.”
A Machiavelli kristálytiszta prózáját idéző könyvet jó néhány nyelvre lefordították (az Egyesült Államokban A forradalom technikája címmel jelent meg). Egyszerre értekezés és elbeszélés, pamflet és zseniális riport: mindenekelőtt azonban a hatalom erőszakos megragadásáról („palotaforradalom”, „zendülés”, „államcsíny”, „puccs”) szóló elmélet pontos és érzékletes kifejtése. Nyilvánvalóan sok szempontból vitatható, ám bővelkedik mély meglátásokban egy olyan jelenség természetrajzáról, amely máig sem veszítette el időszerűségét.
Magyarra fordításával és megjelentetésével ez idáig sajnálatosképp adós maradt a honi könyvkiadás. Ha sikerülne gyorsan és méltó formában piacra dobni, kiadója nem csupán régi szellemi adósságot törleszthetne, hanem számíthatna arra a felfokozott érdeklődésre is, amely épp egy ilyen témájú művet s éppen napjainkban fogadna, amikor Malaparte teorémájához képest meglehetősen visszájukra fordultak a politikai viszonyok, és fejük tetejére álltak a fogalmak: hiszen most a hatalom erőszakos bitorlóitól, az emberek szemének kilopására és kilövésére szakosodott „catilinista” puccsistáktól akarja visszahódítani az államot az önmagát szabad polgárok közösségeként meghatározó társadalom.
origo.hu
Magyar Pétert nagyon leszidhatták Weber úrék - fotó
