Csak adott, és nem kért cserébe semmit

A moszkvai Lenin-stadiont megtöltötte a százezres nézősereg. 1956. szeptember 23-át írtuk. A vendég a magyar válogatott volt. Indultak volna ki a pályára a csapatok, amikor Puskás Ferenc, a magyar válogatott kapitánya megragadta a játékvezető, a francia Devillers karját, és nem engedte, hogy kifusson a pályára.
Mi történhetett? Tanakodás.
Így mesélik: Az oroszok labdái nagy sz…k voltak. Furcsán repültek a levegőben. Puskás kifejezett kérése volt, hogy csak magyar labdával játszhatják le a mecscset. Éppen ezért a magyar csapat vitt is magával nyolc sárga lasztit. A mérkőzés előtt az öltözőben Öcsi kiválasztotta az egyiket – pattogtatta, becézgette –, közben bejött az egyik orosz játékos, és elkérte azzal, hogy ők is meg akarják nézni, mivel fognak játszani. Futna ki a két csapat a pályára, amikor Puskás észreveszi, hogy a francia bíró kezében nem az a labda van, amelyiket kiválasztotta, hanem a hazaiak nagy bőrlabdája. Nem oda, Buda! – kiáltja, elkapja Devillers karját –, egy tapodtat sem addig, amíg nem kerül elő a magyar labda. És elkezdik keresgélni. A szovjet csapat öltözőjében, az egyik pad alatt találják meg…
Puskásnak nem lehetett túljárni az eszén!
Egy másik kép, 1969. május 20., Madrid. Puskás búcsújátéka. Nyolcvanezer lelkes szurkoló a Santiago Bernabéu-stadionban. „Pancho” – így becézték Spanyolországban – a hófehér labdával. Ölelgeti, simogatja, mint egy gyerek.
Ezt akarják elvenni tőle?
Egy ismeretlen levélíró így számolt be az eseményről Sebes Gusztávnak, az Aranycsapat szakvezetőjének:
„Amikor Puskás megjelent, a szurkolók felálltak, és viharos tapsuk nem akart megszűnni… Aztán Pancho elindult a pálya közepéről a díszpáholy felé, nyomában a fotóriporterek százai. A díszpáholyban Juan Antonio Samaranch (a Nemzetközi Olimpiai Bizottság későbbi elnöke – a szerk.) sportminiszter üdvözölte, és átadta neki a Merito Deportívo elnevezésű magas állami kitüntetést. Ezután egy négyéves fiúcska – Real Madrid-szerelésben – odafutott Panchóhoz, és hatalmas virágcsokrot nyújtott át neki. Puskás meghatódva ölelte át a gyereket, felkapta, és vitte magával a pálya közepére. Dübörgött a taps. Zúgott a Pan-cho! Pan-cho! Pan-cho!”
Magyarországra is elhallatszott.
Egyszer azt mondta kedvenc törzshelyén, egy madridi presszóban: „Legszívesebben halálomig futballoznék, és szórakoztatnám a közönséget.” Salamon Bélának, a neves színművésznek pedig még Pesten így fakadt ki: „Könnyű magának! Öreg fejjel is meg tudja nevettetni a publikumot, én harminckét éves koromban már búcsút mondhatok a játéknak.” Öcsi tévedett, mert negyvenéves koráig, 1967-ig volt a Real Madrid szerződtetett játékosa. A Real egyébként a következő összeállításban játszott Puskás búcsúmeccsén: Betancort – Calpe, De Felipe, Sanchis, Zoco – Pirri, J. Luis – Amancio, Grosso, Puskás, Gento. Az ellenfél a bécsi Rapid volt.
Ekképpen fejeződik be a levél:
„A Real Madrid aranycsapatának balszárnya a búcsúmeccsen újra együtt volt, jóllehet csak percekig. Mindenki Panchóra játszott, különösen Gento szerette volna, ha gólt rúg. Hatalmas füttykoncert jelezte, hogy lejárt a 12 perc, ami a búcsút jelentette. Amit ezután láttam, soha életemben nem fogom elfelejteni: nyolcvanezren megint felálltak, és fehér zsebkendőjüket kezdték lobogtatnia a szélben. Így búcsúztak a világ legjobb játékosától. Öcsi utólag bevallotta, hogy zokogott. A fiatal Velázquez vállait simogatta, majd felemelte két karját, és lerohant a pályáról…”

A betegségét megelőző utolsó beszélgetésünk során megmutattam neki azt a jelentést, amit Kreisz László, az Aranycsapat orvosa 1956. március 3-án, a török, szíriai és libanoni túra után vetett papírra:
„Puskás Ferenc: Elhízott, nagy súlyfeleslege van – írta Kreisz. – Az étkezésben, ivásban nem tud mértéket tartani, dacára annak, hogy a meggyőzés minden érvét felhasználtuk, hogy felvilágosítsuk súlyos hibáiról. Edzéseit nem rendszeresen tartja, kedvetlenül végzi, és csak az általa jónak tartott edzésmódszert alkalmazza, amely mélyen visszavetette kondíciójában. Gyorsaságából, robbanékonyságából már alig van valami, és ha így halad, legnagyobb sajnálatunkra, hamar befejezi pályafutását.” Stb.
– Mit szól hozzá? – kérdeztem.
– Egy vezetőnek az volt a dolga, hogy jelentést írjon…
Ezzel a mondattal nem lehetett mit kezdeni. Nem volt, de hát, nem volt, mégis, tulajdonképpen, ismerős kötőszavait is máskorra tartogatta. Ebben (a kötőszavakban) és persze a gólokban sosem volt fukar.
Puskás Öcsi. Igen, ő nekünk már csak Öcsi marad, az egyetlen és alighanem utolsó így becézett magyar futballzseni, jóllehet volt még Sváb, Feri, Angliában Száguldó Őrnagy, Spanyolországban Pancho, Francisco és Paco, szóval egy olyan Öcsi, olyan fenegyerek, aki nem hízik, nem öregszik, soha nem lesz beteg, és örökké köztünk marad; sohasem Öcskös, legföljebb Öcsi bácsi, de utóbbi is csak csupa szeretetből.
Barcs Sándortól, aki az ötvenes években a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke volt, tudom, hogy Öcsi Bécsből – emigrálása után – levelet írt neki: az Isten szerelmére, intézze el, hogy kiadják a Real Madridnak. S amikor már gyökeret vert Spanyolországban, és egy alkalommal Barcs a Real elnökének, Santiago Bernabéunak a vendége volt, kellemes meglepetés várta.
– Most valakivel találkozni fog – mondta az elnök, s a következő pillanatban Öcsi állt előttem. A nyakamba borult, és hangosan bőgött – emlékezett Barcs. – Kis idő múltával meghívott a klub vendéglőjébe ebédelni. Én lasagnét ettem, ő valamiféle tengeri szöcskét rendelt. Öcsi, aki néhány évvel korábban még a következő szertartás szerint evett a legdrágább Hiltonokban: megette a levest, majd Sándor Csikarral felvonult a szobájába szalonnázni, szalámizni. Azonkívül a jobb zsebe, a bal zsebe tele volt mogyoróval. És hízott. Nos, ez az ember ott Madridban tengeri herkentyűket evett. „Öcsi – kérdeztem tőle –, mitől fogsz jóllakni?” Halkra fogta. „Nem lehet jóllakni.” „Hogyhogy? Nincs már zsebed? Máskor, ha belenyúltam a zsebedbe, mindig volt benne valami.” „Hol van már az az idő? Most profi vagyok” – mondta a világ legtermészetesebb hangján. Különben ma is bőg, ha találkozunk.

Ez is ő volt. A másik énje viszont távolságtartó és magabiztos. Naná, majd bolond lett volna az egész világot a keblére ölelni, miközben ettől sem állt távol. Valamit adott a világnak (a magyaroknak), de nem kért érte szolgálatot. Koronás fő volt, de megmaradt Öcsinek is. S a koronát sohasem viselte dölyfösen. Ezért lett az, aki. Az udvartartás azonban mindig járt neki. A betegség megjelenéséig rajzottak körülötte a legyek. Bocsánat, a barátok, a futballdrukkerek.
Sándor Csikar mesélte, hogy amikor megérkeztek egyszer Skóciába, a fotósok csak azt hajtogatták: Puszkasz, Puszkasz… Csak őt akarták fényképezni. A szélső meg is jegyezte, hogy ők nyugodtan haza is mehetnének…
Meggyőződésem, hogy Puskás csak a labdához értett, s azzal lett világhírű. Nem véletlenül akarta élete végéig a labdával szórakoztatni a nagyérdeműt. De miért kellett volna máshoz értenie? Valljuk be: talán nincs ember e hazában, aki ne hivatkozott volna büszkén Puskás honfitársunkra, hát még ha olykor szorított is a kapca. Egyszer azt mondta nekem: „Miért ne élnék nyugodtan? Én nem bántottam senkit, engem sem bántott senki.” Ez kulcsmondat. Tessék jól megjegyezni, mert megint csak jellemző volt Puskásra. Kikezdhetetlen, kibillenthetetlen volt mindig. A pályán kívül nem voltak botrányai, a pályán belül is csak nagyjelenetei, színjátékai. Itthon például Cziborral. Kiintett a közönségnek, köpött, cirkuszt csinált, hát istenem, a társaknak szeretett dirigálni.
1955 szeptemberében a szovjetekkel játszottunk Budapesten. 1:1 lett a vége, de Puskás csak a mérkőzés utolsó perceiben egyenlített. Tizenegyesből! Ha akkor azt a tizenegyest nem lövi be, soha az életben nem mosták volna le róluk, hogy lefeküdtek az oroszoknak. Öcsi mondhatott volna bármit. De Puskásra még ilyen árnyék se nehezedett. Nem is érdemelte volna meg.
Azt sem, amit Marosán Györgytől kapott.

A politikus azt írta 1956 decemberéről A tanúk még élnek című könyvében:
„Újból szembetaláltam magam az egész magyar sportproblémával. Össze kellett szedni a kommunista sportembereket, verekedni kellett az üldözött kommunista sportvezetőkért. (…) Mi lesz a magyar futballal? Akik kint maradtak, nagy pénzeket kerestek. Megfogadtam magamban, hogy Puskás nem jöhet haza, legalább addig, amíg én a helyemen vagyok.”
– Az igazság az, hogy az 1981-es hazajövetele, szerénytelenség nélkül állíthatom, talán egyedül az én érdemem – mondta Szepesi György. – Először Buda Istvánt, a sporthivatal akkori elnökét kerestem meg. Buda azt mondta: „Te, ebbe én nem szállok be; Biszku Béla nem kedveli Öcsit, ha akarsz, menjél el Koromhoz.” Elmentem Korom Mihály KB-titkárhoz, és előadtam, hogy Öcsi hazajönne a május 13-i magyar– román meccsre. „Jó, gyere vissza háromra.” Visszamentem. Korom azt kérdezte: „Te, nincs valami másik mérkőzés a román helyett?” „De – válaszoltam. – Itt lesz június 6-án a magyar–angol meccs…” „Ez az! – csapott a tenyerébe. – Hát az angolok! Persze, hát hozd haza!” Öcsi vállalta, hogy hazajön. Sebes Gusztival megbeszéltem, hogy elmegy érte Madridba, és áthozza a feleségével, Csörével együtt a francia fővárosba. Lukács Lacival ugyanis mi a BEK-döntőn, Párizsban voltunk. Így indultunk el együtt Budapestre. Ami ebben a történetben érdekes: Guszti és Öcsi ült előttem, s útközben megjegyeztem: „Te, Öcsi, délután a Honvéd játszik a Diósgyőr ellen. Kimegyünk, jó?” Erre a mellettem ülő Csöre felcsattant: „Jóságos Isten, meg vagy te őrülve, még le sem szálltunk, s már tervezel? Azt sem tudjuk, mire számíthatunk. És ha megverik? Ha agyonverik? Nem! Nem megy ki! Nem engedem, hogy kimenjen!” Leszálltunk, a fogadtatás minden képzeletet felülmúlt, népünnepély jelleget öltött. Nyolc-tízezer ember várta Ferihegyen. „Öcsi, Öcsi!” – kiabálták innen is, onnan is. A háttérben álltam, és megjegyeztem Csörének: „Na, mit szólsz, agyonverték?”

– A fenekükön lógott a rongy, amikor megismertem őket, Bozsikot, Puskást – emlékezett 1978-ban az idős Nemes-Nehadoma József, a Kispest egykori középcsatára.
– Emlékszem, egyszer Öcsi szidta játékostársunk, Mészáros anyját. Szokodi elnök engem is megkérdezett, hallottam-e? Aztán elmagyaráztam Puskásnak, hogy ha az én anyámat szidja, … rúgom. „Én meg visszarúgok!” – válaszolta. Megérdemlem, ha vissza tud rúgni – gondoltam. Megzabáltam őket!
A taktikáról mondta Bozsik:
– Pénteken volt az utolsó edzés. Puskás papa kijelentette a végén: „Fiúk, most nem tartalak fel titeket, siessetek haza! Vasárnap a meccs előtt találkozunk a pályán, akkor mindent megbeszélünk.” Vasárnap azt kérdezte: „Fiúk, együtt vagytok?” „Igen!” – kiabáltuk kórusban. „Szóval akkor úgy játsszatok, ahogy pénteken megbeszéltük. Na, az anyátok, ha nem győztök, megkapjátok a magatokét!” „Győzünk, apu!” – mondta Öcsi, és bevonultunk a pályára.
Két különböző ember – Puskás és Bozsik. Az egyik harsány és vitatkozó, örökösen dirigáló, nagyszájú fenegyerek, minisztereknek, altábornagyoknak visszafeleselő, ügyeket elintéző balösszekötő; a másik hallgatag, néma, nem szóra termett jobbfedezet, képes volt kilencven percet egyetlen hang nélkül végigjátszani. Kispesten: csillagocskák, később az egész világot bevilágító fénycsóvák a futballpályán. Puskás a dörömbölő, Bozsik a nesz nélkül suhanó. Orkán és fuvallat.
Az égi játszótéren most már egymást ölelik. Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor. Hidegkuti állította, hogy a legnagyobb bókot életében a 6:3 után Puskástól kapta: „Öreg, ma elsült a lábad!” – mondta. Öcsi ritkán dicsért.
– Mi a véleménye a mai futballról? – kérdeztem Puskás Öcsit 1996-ban.
– Ma összehasonlíthatatlanul több a durvaság és az alattomosság a pályán, mint a mi időnkben volt – mondta. – Annak idején egyetlen idényben talán ha két-három komoly szabálytalanság a magyar bajnokságban előfordult. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem vadásztak ránk az ellenfelek. Hülye az, aki azt hiszi, minket nem akartak agyonrúgni. De hogy mégsem volt annyi baleset, annak nem az a magyarázata, hogy hagytak minket futballozni, hanem sok volt a képzett játékos, és mindig akadt valaki, akit helyzetbe lehetett hozni. És olyan gyorsan játszottuk meg a labdát, hogy többnyire a levegőbe rúgtak az ellenfelek. Én nemegyszer csak a suhogást hallottam a hátam mögött. A maiak technikailag elmaradnak a régiek mögött. Hogy miért voltunk mi jobban képzettek? Mert például sokkal többet foglalkoztunk a labdával. Ellentétben a maiakkal, akik hiába erősek fizikailag…

A napokban Grosics, Buzánszky és Szepesi járt bent a kórházban. Puskás, a futballzseni már lehunyt szemmel feküdt mellettük. A szívverése is gyenge volt, alig hallották, hogy lélegzik. A látogatók egymással beszélgettek. Hogy jött elő, ahogy mankón jártak a szavak: a 6:3 után dugig volt pakolva szajréval a vonat. Amikor átlépték a magyar határt, Puskás megjegyezte: „Nem lehet semmi baj, szól a Himnusz!”