Csapások után újra a csúcsra

Pálinger Katalint évek óta a világ egyik legjobb női kézilabdakapusaként tartják, tartjuk számon, tavasszal azonban roppant messze került e minősítéstől. Nem is világklasszis, hanem egyáltalán aktív kapus volta kérdőjeleződött meg. Családi gyász, súlyos sérülés, hosszas eltiltással fenyegető jogvita emésztette egyszerre, úgyhogy fokozatosan terjedt a vélemény: soha többé nem fog már nemzetközi szinten védeni. Ám az ősz meghozta a tökéletes cáfolatot: október végén az európai Szuperkupán a torna kapusává választották, decemberben pedig ismét „teljes fegyverzetben” állhat a magyar válogatott hálója elé a svédországi Európa-bajnokságon.

Valóban fennállt a lehetősége, hogy visszavonul? – kérdeztük a nyáron a dán FCK-tól a szlovén Krim Ljubljanához szerződött sportolót.
– Fenn. Édesapámról tavasszal kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, sajnos meg is halt. Mellette volt a helyem. Életemben annyi mindent feláldoztam már a kézilabdáért, de az apukámmal töltött utolsó heteket, hónapokat nem szabadott. Ez mindennél fontosabb volt a számomra, és úgy gondoltam, ha ezt Dániában vagy az európai szövetségnél nem értik meg, és eltiltanak, akkor valóban nincs miért folytatnom.
– Bár az FCK – a nyilvánvaló bosszúvágytól vezetve, amiért otthagyta – a vesztére tört, a kontinentális szövetség, az EHF végül megkegyelmezett, így egy ideje újra védhet. Hogyan és mennyire sikerült túljutnia a közelmúlt megpróbáltatásain?
– Édesapám elvesztését természetesen soha nem lehet teljesen feldolgozni, de a sportpályafutásom más történet. Ljubljanában kiváló közösségbe, profi csapatba kerültem. A könyököm pedig ugyan soha nem lesz tökéletes, de a védésre alkalmas, és ez nekem éppen elég ahhoz, hogy újra önmagam legyek.
– A dániai női kézilabdázásnak Magyarországon – elsősorban a világversenyek végjátékaiban elszenvedett vereségek, illetve azok módja miatt – valóságos mítosza fejlődött ki. Koppenhágai tapasztalatai alapján ez mennyire hiteles és indokolt? Tudnak-e valamit a skandinávok, amit feltétlenül meg kellene tanulnunk, vagy éppenséggel megtanulhatatlan?
– A dán népjóléti társadalom, ott a kézilabda örömforrás, és a show jellege a legfontosabb, mi itthon ezzel szemben folyamatosan azt halljuk, hogy ez a munkánk, ezért kapjuk a pénzünket. Ez persze igaz, és nincs is semmi baj vele, de mindig annak tudatában megyünk fel a pályára, hogy mennyit veszíthetünk. Egy dán viszont úgy érzi, csak nyerhet. Még akkor is, ha éppen kikap, ráadásul legközelebb úgyis győz. Ezért képes hátrányos helyzetben is mosolyogni, és akár fordítani is. Például ellenünk, miközben nem kérdéses, hogy a magyar női kézilabdázás az edzésmunka, a fizikai felkészítés és a taktikai repertoár tekintetében is egyértelműen és magasan a dán felett áll.
– És mi a helyzet a szlovénnel? Jogosnak tartja, hogy a három magyarral, ön mellett Siti Eszterrel és Kindl Gabriellával felálló együttese célja a Bajnokok Ligája megnyerése?
– Még nagyon a közös munka elején vagyunk ahhoz, hogy ezt meg tudjam ítélni. Januárra a szükséges csúcsformába lendülnünk, és szerintem jó úton járunk efelé. Az biztos, hogy a csoportból tovább kell jutnunk, de ennél messzebb most még nem tekintenék.
– Nem baj, minket úgyis sokkal inkább foglalkoztatnak a magyar válogatott esélyei a decemberi
Eb-n. Azokat milyennek ítéli?
– Sokkal nehezebb dolgunk lesz, mint tavaly a szentpétervári világbajnokságon, ahol harmadikok lettünk. Ott ugyanis még nem ismerték a fiatal játékosainkat, most viszont már felkészülnek belőlük, és figyelnek rájuk. Emellett sérülések is akadályozták a munkát, és a szlovákok elleni múlt heti mérkőzések azt mutatták, még messze nem vagyunk a topon. Bár korai is lenne.
– A magyar válogatott minden valószínűség szerint csak klasszis kapusteljesítménnyel lehet sikeres az Eb-n, a jövő évi vb-n és a
2008-as olimpián is. A tavaszi megpróbáltatások után Pálinger Katalin képes lesz visszakapaszkodni arra a szintre, amelyen mondjuk a 2003-as vb-ezüst alkalmával védett?
– Életem legnehezebb időszakán jutottam túl, de a motivációmat megőriztem, védeni nem felejtettem el, a csapatunk pedig jó. A szándék és a lehetőség tehát adott.