Demokratúrában élni

Csattogott a lovak patája a flaszteren. Csendőrök se zavarták szét különbül a Viharsarok lázadóit.
A nyugati újságírók hazautaztak. Társalgásaikban adomává szelídül „a magyarok leleményessége”, akik csak úgy „elkötöttek” egy tankot. Afrika fejlődő országainak rendőrsége példát vesz a demokratórikus Magyarország belügyi szerveinek imponáló határozottságáról.
Demokráciában a parlament a konszenzusra törekvés, a választói akaratot kifejező érdekcsoportok küzdelmének színtere. Nem orfeum, ahol kormányzás helyett a bonviván naponta elénekel egy rágalomáriát az ellenzék lejáratására. A parlamenti többség sem jelenthet bolsevik típusú, szuronyokkal vagy éppen rohamsisakosokkal védett többségi teljhatalmat.
Demokratúrában viszont a hatalom még véletlenül sem lép a megegyezések útjára. Számára az ellenzék éppolyan felesleges kolonc, mint a civil szervezetek vagy a kamarai érdekképviseletek. Azokban az országokban, ahol demokratúra van, négyévenként bezárják az ajtókat a parlamentben. Se ki, se be. A kormányzó pártok fő témája a politikai ellenfél lejáratása, az ország dolgai ehhez képest huszadrangúak. Az ellenzék kritikáját az ilyen államformákban nem szokás érvekkel vagy a kormányzás eredményességét illusztráló bizonyítékokkal visszaverni. (Feltételezve, hogy van kormányzás, és annak vannak eredményei.) Ha az ellenzék kritikája vitriolos, a kormánypártiak több liter marólúg szétöntözésével válaszolnak. A kormányzás bölcsességébe vetett bizalomban okozott kár nem számít.
Demokráciában természetes dolog, hogy a kormány mellett a parlamentben rendszeresen megmutatja magát egy kormányzásra érett ellenzék. Demokratúrában ez egészen másképpen van. Ott a teljhatalmú többség úgy érzi, az Isten őrizze meg attól, hogy ellenzéke kormányképesnek látszódjék. Szerintük ennél még az is jobb, ha egy országnak két ellenzéke van, potens kormány nélkül. Négyévi gázsival szerződtetett komoly, fölkészült értelmiségi csapat ügyel rá, hogy a parlamenti munkának a magyar valósághoz semmi köze ne legyen. Semmilyen területen ne szülessen társadalmi konszenzus egyetlenegy vitás kérdésben sem. Zavartalan működésének érdekében a parlament kénytelen magát hermetikusan elzárni attól a 93 ezer négyzetkilométeres országtól, amelynek ellenséges gyűrűjében él. A sokat próbált kormánypárti képviselőknek ebben az ellenséges közegben kell kidolgozniuk a kormányzás benyomását keltő semmittevésük hiteles részleteit. Néha homokszem kerül a gépezetbe, például előfordul, hogy egy állami ünnepségen a kitüntetettek egész sora – többek között egy volt alkotmánybíró – nem fog kezet az ország közjogi méltóságával. Ezért a jövőben alaposan meg kell rostálni, ki az, akit ki lehet tüntetni. A kitüntetés adományozásának fő szempontja a demokratúrában az, hogy az illetőről bizonyosan tudni lehessen: kezet fog nyújtani a kormányfőnek, akár pártállami besúgó volt a mélyen tisztelt közjogi méltóság, akár adócsaló vagy krónikus hazudozó.
Demokráciában a törvény, továbbá az írott és íratlan erkölcsi elvek mindenkire érvényesek. Demokratúrában is – kivéve azokat, akik a hatalmi piramis csúcsán vannak, vagy nagyon sok pénzük van. (A kettő egybeeshet.) Akinek hatalma van, az szinte azt tesz, amit akar. Újságírókat vesz reklámáron, tévéseket, írókat kilóra. A demokratúra politikusai visszahívhatatlanok. Tisztségviselői, bármekkora gazemberek is, gyakorlatilag elmozdíthatatlanok. Az ország pénzével, a fölvett hitelekkel nem kell elszámolniuk. Az országot nyomorba döntő mértéktelen hitelfelvétel pontos felhasználásáról a nyilvánosságot nem kötelesek tájékoztatni. A sajtótól nem kell tartaniuk: a tenyerükből eszik.
Hogy mi a különbség demokrácia, diktatúra és demokratúra között, arra egy példa: demokráciában a nemzeti ünnep szent, diktatúrában fekete betűs hétköznap, demokratúrában pedig nagy rendőrségi és titkosszolgálati erőpróba.
Demokratúrában a kormányzásért felelős politikusok a nemzeti ünnepeket nyár végi kiárusításon vásárolják. Tudják, hogy a vásárlást és a megemlékezéseket legkockázatmentesebben a pártállami szezonból visszamaradt, leértékelt értelmiségiekre bízhatják. A költségvetésből félretett pénzt is ők tudják a legügyesebben fölhasználni. Az idén az ’56-os ünnephez különösen jutányos áron lehetett hozzájutni, még lízingelni se kellett, mert aki megnyerte a tavaszi választásokat, annak az októberi ünnep mintegy az ölébe hullott. Március tizenötödikét érdemes tél végi kiárusításon beszerezni.
Demokráciában mindenki szabadon tüntethet, és részt vehet bármilyen gyűlésen vagy rendezvényen, amelyet bejelentenek a rendőrségen. Demokratúrában is tüntethet bárki, ha vállalja annak következményeit. (Szemkilövés, életveszélyes sebesülés, megveretés a családtagok szeme láttára stb.) Az ilyen országokban a rendőrségen tett bejelentés formailag a rendezvény biztosítását jelenti, a valóságban azonban fölér egy önfeljelentéssel a titkosszolgálatnak, amely, fölelevenítve a régi szép diktatórikus időket, ma ismét „belső ellenségre” vadászhat.
*
Demokráciában a rendőrség az állampolgárt védi akkor is, ha békésen ünnepel, akkor is, ha a kormány ellen tüntet, és akkor is, ha inkább otthon a tyúkszemét áztatja. Demokratúrában viszont tüntetés idején, illetve nagy létszámot vonzó nemzeti ünnepen jobb, ha mindenki a négy fal között marad, mert aki csak a lábát kiteszi az utcára, azt a rendőrség bármikor megverheti, könnygázgránáttal megdobhatja, fejre célozva meglőheti. Demokratúrában a kormánypolitikusokat védi kordon, páncélozott autó, rendőrség és titkosszolgálat, az állampolgár pedig vigyázzon magára. Őt a józan eszén kívül az égadta világon semmi nem védi.
Sokáig emlékezni fogunk 1956 fél évszázados évfordulójára. Ezen a napon megvertek egy katolikus papot, aki magyar zászlóval a kezében igyekezett az ünnepre, és egyébként a kormányellenes tüntetőket csitította. A híradásokban láttunk vérző karral is mosolygó diáklányt, kalimpáló lábakkal hanyatt a földre esett középkorú asszonyt a rendőrök gyűrűjében. Láttunk egy idős férfit kék melegítőben, amint a nyakát tapogatta, melyen hatalmas véraláfutás, zúzódásos seb volt. Mellette egy nő, talán a felesége, sokkos állapotban zokogott. Láttunk egy fiatalembert vérző fejjel, róla később megtudtuk, hogy fél szemére véglegesen megvakult a rendőrök gumilövedékétől. Láttuk a jobbközép párt parlamenti képviselőjét is bekötött fejjel, fölrepedt szájjal. Hallottunk mentősről, aki egy sebesült ellátása közben kapott a hátára gumibotozást. És hallottunk egy vajszívű rendőrnőről is (én kitüntetném), aki egy fiatal családanyának, akire nem volt ráírva, hogy ügyvédnő, és másnap fölháborodva nyilatkozni fog, odasúgta: szaladj, fuss a gyerekeddel! Láttuk az arctalanságuk fedezékében bátran ütlegelő, a nemzeti ünneptől megvadult, állig fölfegyverkezett rohamrendőröket. Láttuk, ahogy többen a földre rántottak egy tizenévest, és megrugdosták, többször, többen. Legyen annak a gyereknek örökre emlékezetes 1956 ötvenedik évfordulója.
A legnagyobb, az alapvető különbség a két államforma közt az, hogy demokráciában nem kell félni a rendőrségtől, mert értünk van, demokratúrában viszont mindenki féljen a saját adóforintjaiból fenntartott szervtől, akár van félnivalója, akár nincs. Ha ez nem elég egyértelmű, akkor végig kell verni Budapestet a legérzékenyebb nemzeti ünnepen.
Diktatúrában úgy tűnik, talán nem is igaz Orwell állítása, miszerint: „Lehetetlen félelemre, gyűlöletre és kegyetlenségre alapozni egy társadalmat. Nem maradhat fenn… Nem lesz benne életerő.” Demokratúrában viszont hetente bebizonyosodik, hogy a félelemre és gyűlöletkeltésre alapozott társadalom életereje folyamatosan gyengül, mintha titkos csatornán valaki folyamatosan lopná a közbizalmat. Diktatúrában fokozódik a terror, ha kitudódik, hol van az a pont, ahol megcsapolták a társadalom bizakodását és életerejét. Demokratúrában ilyenkor megkezdődik a viszszaszámlálás.
Az ilyen államrendű országokban egy rendezvény bejelentésére azért van szükség, hogy a rendőrség ne vaktában cselekedjen. Hiszen egy nemzeti ünnep – tekintettel az összegyűlt tömeg nagyságára – kiváló alkalom arra, hogy tervszerűen csapdába lehessen terelni azokat a politikai ellenzékkel szimpatizáló tízezreket, akik ünnepelni szeretnének, s akiket az egyszerűség és a pontosság kedvéért jobb, ha csak „belső ellenségnek” nevezünk. Diktatúrában a rendőrség az állami erőszakot védi. Demokratúrában a rendőrség a politikai teljhatalommal bíró parlamenti többség céljainak van alárendelve. Demokratórikus országokban a kormányfő szabadon megbélyegezheti a nem az ő pártjára szavazó országhányadot. Nem érez irántuk felelősséget. Pénzügyminisztere hatalmi szóval teheti egyértelművé, hogy aki nem rájuk szavaz, az nem kap támogatást. Önkormányzati minisztere bejelentheti, hogy pártérdekek szerint fog módosíttatni egy törvényt. Antidemokratikus megnyilvánulásaikért nem kell fölállniuk a bársonyszékből, sőt megerősödik pozíciójuk. Hiszen legpontosabban és legérzékletesebben ők közvetítik a kormányfő politikai üzenetét, miszerint DEMOKRATÚRA VAN, EMBEREK! Aki ezt nem látja, annak ki lehet lőni a szemét.
Demokráciában a választások után kormány alakul. Demokratúrában nemcsak kormány alakul a parlamenti választások után, hanem egy egész kis univerzum. Haverokból és szövetséges érdekcsoportokból, beleértve a baráti sajtót is, összeverődik egy formás kis államalakulat, teljhatalommal. Lakossága kormánypárti képviselőkből áll. Területe megegyezik az Országház épületének bizonyos alapterületével. Brutális rendőrség védi határait. Lakói jó fizetést kapnak, mindenféle különjuttatásokat, a szobákban a bútorokat gyakran cserélik, pénz nem számít. Fogalmazhatunk úgy is, hogy náluk tényleg nagy a jólét. Érdekközösségük lazán (értsd: életre-halálra) összeköti őket, így élik a maguk zárt és fülledt életét. Nyugalmukat néha megzavarja az említett ellenséges közeg, a nehezen kordában tartható 93 ezer négyzetkilométeres gyarmat, mely őket körbeveszi. Néha arról álmodoznak, miért itt kell lenniük, miért nem lehetnek Országházastul egy déltengeri, pálmafákkal övezett szigeten. Vagy akárhol! Szomorkodnak is eleget, hogy miért pont ennek a rovott múltú közép-európai uniós országnak a kellős közepére vetette őket a sors, mikor lehetnének a glóbuszon bárhol! Aztán megrázzák magukat, kitörlik a könnyet szemük sarkából, és zárt ajtók mögött, zárt információs rendszert működtetve, zárt „sajtó-nyilvánosság” keretein belül megpróbálják otthonossá tenni a maguk kis exkluzív demokratúraklubját. Megbeszélik, hogy csak púp a hátukon az a 93 ezer négyzetkilométeres, ellenséges közeg, amely ráadásul az őszi önkormányzati választásokon ellenük szavazott. Legjobb lenne cakpakk az egész kócerájt eladni. Nem szőrözni azzal, hogy most csak a kórházakat, aztán csak a minisztériumi épületeket, utána meg csak a termőföldet. Milyen jó lenne föladni egy hirdetést: „HAZA ELADÓ POTOM ÁRON. Érdeklődni lehet a demokratúravonalon. Jelige: Belföldiek kíméljenek!”
Most új törvények megalkotására készülnek. Szeretnének védelmi gyűrűt maguk köré. Ezért azon tanakodnak, hogy a teret, amely körülveszi őket – valami tizenkilencedik századi magyar rebellisről van elnevezve –, le kellene zárni. A kordont kordonnal kellene körülvenni.
A hálátlan környezet, a 93 ezer négyzetkilométeres, kellemetlenkedő karéj a kormányfő őszinte hazugságmonológja óta egyre kevésbé engedelmes. Az elégedetlenkedő tömegek nem képesek méltányolni az őszinte szavakat a hazugság intézményesítéséről. Az a rögeszméjük, hogy demokráciában a hazugságot nem lehet intézményesíteni. Csökött agyukkal egyre inkább zavaró tényezők a nehezen létrehozott, demokratórikus államrendben. Ha az ember kilép a Parlament puha szőnyegéről a köpetes aszfaltra, egészen megdöbben. Mintha egy másik ország – mit másik ország! egy másik földrész! – területére lépne. Csupa egyszerűen, néha pedig kifejezetten kopottasan öltözött lázongó, akik a kormánypártok megtévesztésére már nem is tüntetnek. Csak húzzák életük rabigáját. Sehol egy ember, akinek csuklóján egymillió forintos karóra volna. Szabad idejükben képesek a 2-es villamoson a Parlamenthez utazni, hogy tüntessenek ahelyett, hogy páncélozott autókban kirándulgatnának a fejlett nyugati országokba. Egyesek táblákkal masíroznak, igazságosabb, méltányosabb költségvetésben bíznak, tüntetnek európai szintű, magasabb bérekért, tandíjeltörlésért, egyenlő esélyekért az oktatásban, tüntetnek a porontyaikért, a nyavalyás fölmenőikért, a tanulni vágyó pereputtyukért, a nagycsaládosok segítéséért, a gyógyszertárak fölvásárlása ellen, és még ki tudja, mi mindent eszelnek ki, hogy a láthatatlanul megerősödő totalitárius demokratúra békés rendjét megzavarják.
Csupa érthetetlen ember.
Demokráciában nem fordulhat elő, hogy nemzeti ünnepen nemcsak hogy a kordon mögé, de még onnan is jó messzire elzavarják azt a démoszt, amelynek képviseletében uralkodnak. Nem lehet ünnepelni friss vértől foltos zászlókkal. A nemzeti ünnepeken kilőtt gumilövedékek nemcsak izmokat tettek tönkre, hanem a kormány maradék hitelességét is szétroncsolták. Nagyon rövid időn belül kiderülhet, hogy akárki fejében is született meg a nagy megfélemlítési akció ötlete: politikai értelemben öngyilkos vállalkozás volt.
Lehet félelmet kelteni az emberekben, de ahol a vízágyú mögött nincsen szovjet tank, ott a félelem hamar elolvad. A parlamenti pozőrök ma már nem tehetnek mást, mint fejet hajtanak 1956 emléke előtt, hiszen rajtuk a külföld szeme. Csikorog a nyakuk ebben a főhajtásban, ezért teátrális gesztusokkal és bombasztikus szavakkal kompenzálnak. De 1956 valósága és emléke fekete átok a lelkükön.
Mert a rendőrségi brutalitás, az „engedélyezett vadászat”, a megfélemlítés szándékos volt. A parlamenti többség – nevezhetjük őket félklasszikust idézve „agresszív kisebbségnek” is – álságossága a hatalom valódi akaratát takarja. A politikai libidót. Mert ha a kormánynak ’56 emléke tényleg szent, akkor, ha másra nem, legalább az ünnep szentségére való tekintettel semmi szín alatt nem engedte volna rendőrségét fejmagasságban lőni, gránátokat dobni és vízágyúkkal lövöldözni. De engedte. Azért volt minden megengedve, mert valódi, szavakba nem öntött akaratuk szerint kétségessé akarták tenni 1956 szentségét. Sár hullott és vér és ragacsos festék a vízágyúkból. Így akarták. Erről álmodtak, lelkükön 1956 fekete átkával. Sikerült nekik visszahozni a negyven év gyalázatát az 50. évfordulón: újra megpróbálták bemocskolni annak az ’56-nak az emlékét, amelyet maguk között, fülledt kis világukban ma is csak ellenforradalomnak neveznek.
Ezért 2006. október 23-nak brutális jeleneteit tegyük oda a negyven év hallgatás mellé, az erőszakos elfojtás évtizedeinek közvetlen szomszédságába.
És ne felejtsük el ma, november 4-én a mécsest kitenni az ablakba.