Fapados járat

Nem fedi a valóságot az a megállapítás, hogy a mohácsi és baranyai romák svédországi exodusa kizárólag a szerencsétlennek és léhűtőnek bélyegzett cigányok ügye. Nem az, hiszen Svédországban nem csupán a romák, hanem egész Magyarország nyomora omlott Európa elé. A hárommillió koldus országában egyre több szakképzett fiatal is tarthatatlannak érzi helyzetét, kilátástalannak jövőjét, a szűk elit és a többségi társadalom kettészakadása egyre látványosabb.

A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik.
(A Magyar Köztársaság alkotmánya, 17. §)

Cigány társaságban tegeződni szokás, özvegy Kovács Istvánnét ezért is szólítja mindenki csak Erzsinek Mohácson. Az asszony húsz-egynéhány ezer forint segélyből él, s attól tart, egy éjjel ráomlik a háza. Azzal fenyeget, előbb-utóbb nem tehet mást, mint hogy bemegy a boltba, aztán ott helyben esik neki az élelemnek, felőle akár rendőrt is hívhatnak.
Az ötvenegy éves asszony egyike azoknak a romáknak, akik már haza is tértek Svédországból, hiszen nem jöttek be a számításaik. Erzsi a rendszerváltozás előtt szakácsként dolgozott, férje zenész volt, ismerték őket szerte a városban.
Tulajdonképpen megvolt mindenük. Egykor takaros házuk most beázik, falai vizesek, tetejéről fogy a cserép. Mégis ő az egyetlen, aki a városházán összegyűlt cigányok közül betekintést enged otthonába, mint mondja, nem az ő szégyene, hogy így kell élnie. Első fiát tizenhat évesen szülte meg, nem sokkal később jött az újabb gyermekáldás. Jelenleg sem neki, sem a család többi tagjának nincs munkája.
Sorstársaikhoz hasonlóan a maguk természetes egyszerűségében élik mindennapjaikat, sosem beszélnek például a „szociális háló szétfoszlásáról” vagy a „szigorodó uniós bevándorlási politikáról”. Azt viszont tudják, hogy itthoni helyzetüknél máshol csak jobb lehet.
A cigány asszony eladta a tévéjét, abból vett repülőjegyet. Sokan cselekedtek hasonlóan, hiszen bár élelemre alig van pénz, talán nincs olyan roma otthon, ahol ne lenne hifitorony, tévé és DVD-lejátszó.
– Szeretjük a filmeket, na – mondja az egyik roma srác.
Nem titok ma már az sem, hogy pár hete nagyban ment a hülyítés. Az északi államban élő magyar romák valóban megüzenték, hogy jó világ van odakint, érdemes útnak indulni. A cigány ember pedig olyan, hogy szereti kiszínezni a történetet, hozzátenni a maga gondolatát, így terjednek a hírek szájról szájra. Végül aztán másról sem beszéltek, mint hogy Svédország maga lehet a paradicsom, saját hazájuk viszont a pokollal egyenlő. (Így volt ez valahogy Kanada esetében is.) Elhitték azt is, hogy odakint lakás, pénz, teljes ellátás vár mindenkit, még csak kérni sem kell semmit. Ma már tudják, hogy nem éppen így van. Csakhogy nem szívesen ismerik el, hogy tévedtek. No, meg hát jobban belegondolva van is abban valami, hogy a kint töltött hetek olyanok voltak, mint egy nyaralás. Ha csak ideiglenesen is, de tényleg kaptak szállást, s amíg Svédországban tartózkodtak, nem volt gondjuk az élelemre, a fűtésre, sőt a gyorssegélyből talán maradt is valami. (Egy ötfős család nyolcezer koronát, vagyis mintegy 240 ezer forintot kapott egy hónapra.) Az itthon valóban nyomorúságos körülmények között élő emberek pedig valószínűleg élvezték is a messze földön híres svéd gondoskodást, igaz, repülőtéri taxit csak a hazainduláskor küldtek értük.
Tény az is, hogy a hazánknál majdnem ötször nagyobb, ám mindössze kilencmilliós lakosságú Svédország is szembekerült a nyugat-európai országok mindegyikét sújtó legfőbb problémával, a társadalom elöregedésével. Bár az északi állam most is a világ egyik leggazdagabb országa, a jólét távolról sem akkora, mint volt akár tizenöt évvel ezelőtt. Kevés a gyerek, s hiába magasak az adók, fogy az állam bevétele. Noha az engedékeny szabályok és a szociális ellátórendszer fejlettsége miatt így is rengeteg bevándorló érkezik – ma már a lakosság több mint húsz százaléka messziről jött „svéd” –, Stockholm egyelőre nem változtat emigrációs politikáján. „Továbbra is célunk a menedékjog biztosítása az arra rászorulóknak” – hangzik a hivatalos vélemény, ami valójában azt jelenti: szükség van a dolgos kezekre Svédországban. Nyelvtudás és szakképzettség nélkül azonban nem könnyű, ráadásul olyan számban uniós polgárok még soha nem folyamodtak menekültstátusért Európában, mint most a baranyai és tolnai cigányok.
Nehéz azonban nem észrevenni, s talán ebben rejlik a probléma egyik gyökere, hogy a nyomorukra kíváncsi szemek és kamerák elől meglehetősen elzárkózó romák szinte minden második mondatában elhangzik a segély vagy a gondoskodás szó. Arról viszont, hogy milyen feladatot tudnának elvégezni, kevesebbet beszélnek. Állítják, munkát keresni mentek Svédországba, a megszólalók közül viszont senki nem tett semmit azért, hogy tényleg kapjon állást. Most már tudják, hogy nem is lett volna sok értelme. Bevallották, hogy téves információkra alapozva pakolták össze bőröndjeiket, most mégis arra biztatják sorstársaikat, induljanak útnak ők is, hiszen nincs mit veszteniük. Aztán ha valamilyen oknál fogva Svédországba nem mehetnek, célba vesznek más uniós országokat – állítják Baranyában.
Mohácson húsz százalék körüli a munkanélküliség, a cigányság körében ennek csaknem négyszerese. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy kizárólag maguk a romák a felelősek ezért, a többségi társadalomtól eltérő szocializáltság azonban legalább részben felelős a bajokért. A mohácsi Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat roma származású kétdiplomás munkatársa, Mihálovics Ibolya szerint látni kell, hogy a cigányok értékrendje jelentősen eltér a magyarokétól. A legfontosabb különbség, hogy az előregondolkodás, a tervezés hiányzik a gondolkodásukból: a mának élnek, nem törődnek vele, mi lesz holnap. Talán ezért is szálltak fel felelőtlenül a Malmőbe tartó fapadosra.
*
A romák és nem romák közötti viselkedésbeli eltérések már óvodáskorban megmutatkoznak, hiszen egészen más a gyerekek családi háttere. Míg a magyarok többsége a taníttatásban, munkában, tervezésben látja egy-két gyermeke jövőjét, addig a cigányok többnyire a mielőbbi házasságot, a gyermeknemzést pártolják, nyoma sincs a polgárosodásnak, s a törvények tisztelete sem elsődleges kérdés – állítja a családgondozó. Mihálovics Ibolya ezért is helyezné a súlyt az oktatásra, felvilágosításra, hiszen a cigányokkal is meg lehet értetni, hogy nem kell már tizenhat évesen gyereket szülni. A szakember ugyanakkor kötelezővé tenné a romológia oktatását az összes olyan egyetemen, ahol a hallgatók munkájuk során emberekkel kerülnek majd kapcsolatba – váljanak orvossá, tanárrá vagy bármi mássá –, hogy legalább a fiatalok megismerjék és megértsék a legnagyobb magyarországi kisebbség kultúráját, szokásait.
Biztosan kimondható azonban, hogy az oktatás- és egészségügy jelenleg zajló átalakítása nem a jó irányban mozdítja el a folyamatot. A tanulás és a megfelelő egészségügyi ellátás is egyre távolabb kerül nemcsak a cigányoktól, hanem minden hátrányos helyzetű magyar állampolgártól, például az idén még a megszokott ösztöndíjpályázatokat sem írták ki. [Erről szól riportunk a 30. oldalon.] S minél több gyermek nem tanul ma, holnap annál több lesz a segélyből vegetáló, szakképzetlen munkanélküli.
Persze meglehet – tehetjük hozzá csendesen –, akadnak olyanok, akik kényelmesebbnek érzik, ha gondolkodásra, önálló értékítéletre képtelen embereket nevel ki az ország, akiket aztán négyévente irreális ígéretekkel, egy tányér gulyással, egy sörrel rá lehet venni, hogy oda húzzák az ikszet, ahova ők szeretnék. Az így megvett bizalom azonban könnyen gyűlöletbe fordul, ha a rászedetteket – ahogy az egyébként lenni szokott – a szavazás után négy évre ismét elfelejtik. A Svédországba utazott romák között volt, aki érdeklődésemre bevallotta, segített is az MSZP-nek a tavaszi kampányban, ma már azonban gyűlölettel gondol a kormányra és főként annak vezetőjére.
Ennek nem holmi ideológiai szembenállás, politikai meggyőződés az oka, hanem az, hogy a megszorítások máris éreztetik hatásukat: a 28 ezer forintos rendszeres szociális segély összege például már csak 16 ezer forint. A gáz és villany ára pedig nő, igaz, ez csak azokat a romákat érinti, akiknél még nem kötötték ki a vezetékeket a felhalmozódott hátralékok miatt. (Jellemző egyébként a módszerekre, hogy a helyi vízművek egy cigány férfit alkalmaz a hálózatról való lekapcsolás kellemetlen műveletének elvégzésére.)
De a végzet éppúgy elérhet bárkit, aki megszorul. Bár az említett okok miatt egy cigány család nagyobb eséllyel válik a kilátástalan nyomor foglyává, dőreség lenne azt hinni, hogy ma a szegénység cigánykérdés Magyarországon. A svédországi esetben az a legdöbbenetesebb, hogy igazából magyar ügy: kicsit mindannyiunk nyomora omlott ekképpen a világ elé.
A családsegítők irodájában is vegyesen fordulnak meg romák és nem romák, a problémák gyakran hasonlóak. Vagyis – hangsúlyozzák az Eötvös utcai hivatalban – nem minden hátrányos helyzetű roma, s nem minden roma hátrányos helyzetű, ám a rossz körülmények között élő emberek száma a cigányok körében nő leginkább. Ez a nyomor pedig folyamatosan újrateremti magát. Mohácson már száz megszülető gyermekből tizennyolc cigány. A leszakadó társadalmi rétegek fiatal tagjai pedig egyre nehezebben törhetnek ki környezetükből. A szegény roma gyermekek esélye a felemelkedésre szinte egyenlő a nullával, amiből egyenesen következik, hogy a nyolc általánost is épphogy csak elvégző, nyomorúságos körülmények között felnövő cigányok önmaguk esélytelen generációját termelik újra egyre nagyobb létszámban.
A kérdésről meglepő nyíltsággal és kritikával beszélő Mihálovics Ibolya egyetért azzal, hogy végre el kellene felejteni a politikailag korrekt megfogalmazásokat, hiszen a problémák elkendőzése legkevésbé a „rómaiaknak” használ. Már csak ezekért a szavakért is megérte végigjárni a Malmö és Mohács közötti, a térképen láthatónál a valóságban sokkal hosszabb utat, s végül egy asztalhoz ülni ezzel az asszonnyal.
Pécsett – Európa leendő kulturális fővárosában – a cigányok többsége a város legelmaradottabb, lepusztult keleti városrészeiben lakik volt bányászházakban, komfort nélküli odúkban, a meszesi lakótelep bérlakásaiban és a huszonegyedik században is létező nyomortelepeken. Ez a terület a mediterrán város gettója, ahol az ott élők jó része önkényesen foglalta el nyomorúságos „otthonát”, s ahová a pécsiek szerint sötétedés után idegennek nem biztonságos bemenni.
Csak Pécsett mintegy tízezer roma él nagy szegénységben. A cigányság kultúráját kutató beás tanárnő, Gidáné Orsós Erzsébet a megosztottságról beszél, nem csupán kulturális, hanem politikai értelemben is, s furcsállja, miért nem tettek semmit egyes roma vezetők az első útnak indulók tájékoztatásáért. Mint panaszolja, azért sem jut elég pénz az igazán rászorulók megsegítésére, mert Magyarországon olyan nagyfokú a bürokrácia, hogy a rendszer többet emészt fel a támogatásokból, mint amennyi végül megmarad. S miközben a hivatalok, szervezetek szépen eléldegélnek, a Magtár utcában és környékén az embereknek nem jut zsíros kenyér sem.
Súlyosnak tartja ezt a problémát az Országos Cigány Önkormányzat pécsi elnöke, Kosztics István is, aki szerint a komolyabb szervezetek – vagy akikről sejteni lehet, hogy nem a kormányhoz húznak – nem jutnak pénzhez, a többiek meg ellopják, amihez jutnak. Mint meséli, nemrég egy cigány civil szervezet 120 millió forintos támogatásban részesült, az összeg azonban eltűnt, a társaság vezetője pedig külföldre szökött. De a romák haszonszerzésre való felhasználása nem merül ki ennyiben, a pénzek lenyúlásának van ennél sokkal kifinomultabb módja is. Kosztics szerint ugyanis csak Pécs térségében tucatnyi külföldi cég kapott hatalmas állami támogatást foglalkoztatás címén, egy finn cég konkrétan 1,8 milliárd forintnyit. Ezek a multik aztán olyan rövid időre kötött szerződéssel vesznek fel embereket, amennyire csak lehet, majd a szerződés lejártával le is cserélik dolgozóikat, hogy papíron a valóságosnál sokkal több alkalmazottat tudjanak felmutatni. Ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehet munkahelyteremtésnek nevezni. A doktori fokozattal rendelkező roma vezető értetlenül áll a jelenség előtt, hogy ezt a sok pénzt miért nem kaphatják meg magyar kisvállalkozások, amelyek aztán tényleg vehetnének fel dolgozókat, akár cigányokat is. (Emlékezetes, a dél-koreai Hankook gumigyár egyszeri állami támogatásának mértéke megfelelt 600 ezer hazai kisvállalkozásnak nyújtott dotálással.) Úgy tűnik, pénz tehát még lenne is, csak éppen az elosztással és a tervezéssel vannak óriási bajok. A támogatásban részesülő, de nemzeti kötődéssel nem rendelkező külföldi vállalatok ugyanis bármikor odébbállhatnak, így az országot folyamatosan zsarolhatják, a hazai kicsik meg lehúzhatják a rolót.
De nincs elképzelés immár arról sem, mi lesz pár év múlva, noha korábban legalább középtávú cselekvési programok születtek a cigányok helyzetének rendezéséről. Jelenleg a legkisebb előrelépés sincs a javulás irányában. Hiába nem akar a kormányfő „a párizsihoz hasonló éhséglázadást”, intézkedéseivel valósággal a szakadék felé szorítja a társadalom harmadát.
Rossz példákkal mindazonáltal a múlt is bőven szolgál, elég csak Mária Terézia és II. József elképzelésére gondolni, akik szüleiktől elszakítva kívánták jobbágysorba emelni a cigány gyermekeket. Hasonló tervek születtek a XIX–XX. század fordulóján is, a háromezer teknővájó, tizenhétezer muzsikus és húszezer üstfoltozó cigány idejében, amikor Gabányi József képviselő azt indítványozta, hogy a romákat már egészen fiatal korukban helyezzék el menhelyeken, az idősebbeket meg sorozzák be örökre katonának. Ezekből a tervekből aztán semmi sem lett, de ki gondolta volna, hogy kétszázötven évvel a felvilágosult abszolutizmus kora után a magyar miniszterelnöknek valódi megoldások helyett újra eszébe jut „a generációs lánc megszakítása”.
A cigányok azonban aligha lesznek partnerek az efféle „rendezésben”: gyermekeiket nem adják, inkább velük együtt ismét felülnek valamelyik messzire induló fapados járatra, hadd lássa Európa, mi folyik a keleti végeken. A kérdés csak az, mikor fogy el – nem csak a romáknál – a türelem olyannyira, hogy az emberek gondjaik rendezése végett nem Malmö, hanem Budapest felé vegyék az irányt.