Fej nélküli egészségügy

Baloldali vagyok, de amit a kormány s az egészségügyi miniszter művel az gyomorforgató – mondja a napokban mélységesen felháborodva egy szakmai körökben elismert főorvos a beszélgetésünk során. Nevet, szakterületet nem írok, mert nem akarom állásától, kórházi osztályától megfosztani. Jól tudjuk, az egészségügyet félelem uralja, s minden, Molnár Lajos egészségügyi miniszter tevékenységét rá nézve negatívan, kérdőjelesen véleményező szakmabeli, szervezet vagy érdekvédelmi szervezet pórul járhat.
Mint minap a két egészségügyi kamara, az orvosi és a gyógyszerész járt, a parlament ugyanis hétfőn eltörölte a kötelező kamarai tagságot. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke és Hávelné Szatmári Katalin, a Magyar Gyógyszerész Kamara elnöke úgy fogalmazott, hogy „itt nem valamiért, hanem valami ellen született döntés”. Úgy vélik, méltatlan és hátrányos az egészségügyben működő szakmai kamarákról szóló törvény. A szakminiszter elérte, hogy a szakmai kamarák törvényi szinten ellehetetlenüljenek. Naná, hogy hátrányos ez mindnyájunk számára. Ha nem kötelező a tagság, kevesebb a kamarák bevétele, működési területük csökken: kevesebbet költhetnek infrastruktúrára, érdekvédelemre, propagandára. De ez csak a kisebbik rossz: ha ugyanis nem lehet egy orvost etikai vétségért elmarasztalni, akkor az állampolgárok érdekei sérülnek.
Miközben a miniszteri reform nem más, mint az egészségügy megcsonkítása, kiemelt, azaz első osztályú, és nem kiemelt, vagyis másodosztályú kórházak meghatározása, a betegek megsarcolása a vizitdíjjal, a kórházi napidíjjal, a választott orvos esetén várható felárakkal, az alapellátásban és népegészségügyi felvilágosításban elmaradtak az intézkedések. Pedig állítólag hat évvel kevesebbet élünk, mint az európai átlag. És ha az egészségünkkel túl sok a baj, akkor többe kerül a gyógyításunk. Valóban jelentősen elmaradunk a születéskor várható átlagos élettartamban az uniós mutatóktól, de ezért csupán 10-15 százalékban az egészségügyi ellátás felelős, így az egészségügyi reform önmagában ezen biztos nem fog változtatni. Ebből értendő, helyes táplálkozással, több mozgással, az alkoholfogyasztási szokások megváltoztatásával (tömény helyett bort) többet spórolnánk, mint kórházbezárásokkal.
Megint elmarad a járóbeteg-ellátás és a fekvőbeteg-ellátás finanszírozásának hathatós átalakítása. Molnár Lajos egészségügyi miniszter reformja egészségtelen, elkapkodott, így aztán a meglévő rendszer vívmányait veri szét egyik napról a másikra. Reformjának némileg előzménye volt például az úgynevezett Zöld könyv amelyről az érdemleges egyeztetésekbe be nem vont kórházszövetség így vélekedett. (Molnár receptje szerint – gondolom – előbb-utóbb várható a feloszlatásuk is.)
„A Zöld könyv, mint EU-műfaj, ahogy a bevezetőben megemlítésre is kerül, egy korlátozott igényű és kétes kimenetellel »kecsegtető« tényfeltárás utáni javaslathalmaz-gyűjtemény. Az EU-s szokásjog alapján a Fehér könyv összeállítása előzi meg, ami felkért szakértők által összeállított anyag, amit azután szakmai, társadalmi és politikai vita követ. Ez után alakul ki már döntéshozói felelősséggel összeállított javaslatokat tartalmazó zöld könyv. A jelen kiadvány megalkotása a fenti európai szokásjogot sajnálatosan nem követte, és a meghatározó szakmai szervezetek a lényegi és tartalmi kérdések, elemzések, döntésformáló és megoldási javaslatok elkészítésében nem vettek részt.”
Néhány konkrét kórházvezetői véleménnyel is tudok szolgálni a miniszternek. Esetleges házkutatások és vallatások esetén a személyek be is azonosíthatók, majd ki is rúghatók. „A Zöld könyv teljes egészében alkalmatlan a magyar egészségügy problémáinak megoldására, fejlesztésére. Nem reform, mert a reform valamilyen lényegi változtatással problémákat old meg, valamint jobbá tesz, vagy valamivel új, hasznosat hoz létre a társadalom számára és céljai előre láthatók!”
„Nincs stratégiája, nincsenek definiált egészségügyi céljai! Az egyetlen valódi cél nem az egészségügyet, hanem az államháztartást érinti, s a hatalmas költségvetési hiány csökkentése a cél, de úgy érezzük, ezért a hiányért nem az eddig is alulfinanszírozott egészségügy a felelős!”
Miközben az ellátórendszer átgondolt változtatására valóban szükség lenne, az egészségügy torz finanszírozása fennmarad, s a lakosság issza meg mindennek a levét. A vizitdíjról így írnak a kórházszövetség összefoglalójában: „ha valaki áttanulmányozza a vonatkozó nemzetközi szakirodalmat, teljesen egyértelmű, hogy a vizitdíj szerepe nem bevételnövelő, hanem keresletcsökkentő eszközként szerepel, azaz vásárlói oldalon akadályozza a piacon a szükségletek realizálódását”.
„Érthetetlen a vizitdíj és az étkezési hozzájárulás bevezetési terve, mert nem oldja meg a hálapénz problémáját, értelmetlen többletterhet és -költséget jelent az egészségügy így is tetemes mennyiségű adminisztratív feladatai mellé. Talán az sem véletlen, hogy Szlovákia most szünteti meg a vizitdíj és az élelmezési költség fizetését. Megoldásnak az orvosi bérek megnyugtató rendezése tűnik. A vizitdíj bevezetésének kellemetlen velejárója, hogy az elszegényedő lakosság csak késve fordul az egészségügyi szolgáltatókhoz, amikor az ellátás többe kerül, az eredményesség is megkérdőjelezhető.”
Bár extrém a példa, nem hazugság, amikor Molnár miniszter az egészségügyben kétségtelenül fellelhető csalásokról, a „hétszer született és hétszer boncolt minisztériumi dolgozóról” tart sajtótájékoztatót. Mint mondta: „a magyar társadalombiztosításban nemcsak azt nem tudjuk, hogy ki a biztosított, de azt sem, hogy aki biztosított, aki jogosult, az mire jogosult, azaz pontosan mi jár neki a pénzéért. Visszaélésgyanús esetek és pazarlás jellemzi az egészségügyet.” Bár ennek a csaláshullámnak a kiváltó oka az alulfinanszírozottság, a finanszírozás átalakítása elmarad, s az Országos Egészségbiztosító Pénztár (OEP) átszervezése, ágyleépítése sem került szóba. Pedig valaki megvizsgálhatná azt, hogy miért vett meg az egészségbiztosító az utóbbi időszakban egymás után befuccsoló OVER, KEVER és jelenleg talán még futó BÉVER vényellenőrzési rendszereket, s mennyit költött ezek lecserélésére, és miért nem lehet tudni azt, hogy ki milyen egészségügyi szolgáltatást vett igénybe. Ugyanis a miniszter részben az átláthatóság hiányával indokolta a szabad orvosválasztás megszüntetését, miután választott szakemberek esetén felárat kell fizetnie a beteg embereknek. Meg kellene vizsgálni azt is, hogy tavaly HBCS kódfejlesztő programra 24 millió, éves budapesti BKV-bérletekre 43 millió, a fővárosi és Pest megyei egészségpénztárnak fénymásoló bérlésre 29 millió, vidéki egészségpénztárak őrzésére pedig több mint százmillió forintot tényleg szükséges volt-e kifizetni?
És ez csak néhány csepp a tengerből! Csak mazsolázgatás.
A kormányzat ismételten a szakmai és társadalmi akarattal szemben hozza meg döntéseit, s oligarchikus csoportok érdekeit szolgálja, feltételezem, már biztosan kinézte magának valaki a Rókus-kórház belvárosi műemlék épületét.
Hogy a minisztert mennyire szeretik az emberek, mérje le maga: üljön fel az 56-os villamosra Budapesten, a Moszkva téren, és döcögjön el vele a János-kórházig… És folytathatnánk a sort, hogy miként gyalázza meg az egészségügyet az elefántminiszter. Eddig évente kétezer gyermek született a lombikbébiprogramokból, de öt helyett már csak két beavatkozást támogat a kormány. A megtakarítás összegéből két kilométer autópályát építhetnek majd. Két kilométer utat kétezer gyermek helyett. Pedig fogy a magyar.
Fejét vesztette az egészségügy.