Fészkelődni kezdünk

Amolyan egyszemélyes munka: Albert Brooks az írója, rendezője és a főszereplője is annak a komédiának, amelyből sem az nem derül ki, amire a cím is mutat, hogy ugyebár min is röhögnek a mozlimok, sem pedig az, hogy mi szükség volt az elképesztően vontatott film megvalósítására.

Már a magyar cím is rossz. Akár sértő is lehet, hiszen a röhögés, mint olyan, az iszlámban elítélendő viselkedésnek és kerülendőnek számít. Sebaj.
Albert Brooks, a látványosan fáradt komikus több hónapot töltött Indiában filmforgatással, s mégis: filmje főszereplőjeként és a valóságban is csődöt mondott. Pedig az ironizáló ötlet jó: az amerikai diplomácia – élén Bush elnökkel, akinek „mint tudjuk, óriási humorérzéke van” – amolyan PR-közeledésként azt szeretné kideríteni, mivel lehet megnevettetni a mozlim világot, és ehhez Brooksot, az egykor sikeres, ma mellőzött komikust igyekszik megnyerni. Brooks tehát pakol, búcsúzik a kis családjától (anyósa szerint a mozlim egy ruhaanyag), és Indiába utazik. Hogy miért Indiába? Talán mert Bagdadban vagy Teheránban egészen rövid idő alatt kiderülne, hogy a mozlimok mostanában egyáltalán nem kívánnak amerikai poénokon „röhögni”.
Keveredik itt minden, egy csepp szatíra, egy csepp kémfilm, egy csepp romantikus vígjáték, Brooks jön-megy a műfajok között, járókelőket faggat szenvtelen, unott arccal, stand up komédiát rendez, ruhát vásárol és hazatelefonálgat. Miután zsidó származásáról tájékoztat, kideríti, hogy a mozlimok nem szívlelik a zsidókat, szívlelik viszont Mel Gibsont (akit antiszemitizmusa miatt hozott hírbe az amerikai sajtó). És a film közepén a néző fészkelődni kezd. Jön az idegesítően viszkető-izzasztó érzés, amikor más helyett érezzük kellemetlenül magunkat. Vánszorognak a percek, várjuk az első poént, ami csak nem akar elsülni, miközben egyre jobban bebizonyosodik, hogy a rendező egyszerűen semmilyen választ nem fog adni a saját maga által felvetett kérdésre, viszont bántóan felületes képet ad Indiáról, ahol a mozlim fiatalok terroristaiskolába járnak (ha-ha), a pakisztáni zöldhatáron pedig terroristának álcázott komikusok viccelődnek, miközben egy félreértett és kémnek nézett amerikai komikus miatt komoly fegyverkezésbe kezdenek.
Az Amin a muszlimok röhögnek egyáltalán nem vicces. Ahhoz viszont rettenetesen kevés, hogy egy fáradt bohóc Pierot-könnytörölgetése legyen – a szatirikus pszichologizáláshoz minimum egy Woody Allen kellett volna.
Mentségére legyen mondva, annyi mégis kiderül belőle, hogy Indiában színes ruhákban járnak az emberek.
(Amin a muszlimok röhögnek, színes, feliratos amerikai vígjáték, 98 perc. Rendezte Albert Brooks. Forgalmazza a Paradigma Film.)