Fogy a levegő George Bush körül

Ez a srác kell ide – mondta tegnap Ammánban az iraki kormányfőre utalva George Bush. Szavai alátámasztják azokat a véleményeket, amelyek szerint az amerikai elnök tulajdonképpen kommunikációs-kármentő akciót hajtott végre jordániai vizitje során, miután a héten került napvilágra egy jelentés, amely gyakorlatilag alkalmatlannak minősítette Núri al-Malikit a válság orvoslására.

Az iménti eset is erősíti azokat a véleményeket, amelyek szerint az amerikai elnök körül – főként a demokraták előretörése és a keleti hódítás egyre látványosabb kudarca miatt – vészesen fogy a levegő. Bush egyelőre mereven elveti a koncepcióváltás szükségességét Irakban, ám az események kezdenek túlhaladni rajta. Kiszivárgott információk szerint ugyanis a Pentagont egyre inkább a csapatcsökkentés gondolata foglalkoztatja, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a háborút a jelenlegi stratégia alapján lehetetlen megnyerni.
II. Abdullah jordán király vendégei ennek ellenére tegnap elutasították a béke megteremtésének feltételeit elemző, úgynevezett Baker-bizottság ajánlásait is, többek között azt, hogy Irakot – az ország egységének megtartása mellett – három autonóm területre osszák fel: külön síita, szunnita és kurd részeket alakítva ki.
A másik fontos kérdés az amerikai katonák sorsa. A bizottság a harcoló alakulatok – vagyis akár 75 ezer fegyveres – fokozatos kivonását javasolja, akár már a jövő év elejétől. A napokban került egyébként a napvilágra az a terv, miszerint a tengerészgyalogosok kivonulnának Irak Anbar tartományából, ahol a legtöbb, körülbelül 1060 amerikai katona fizetett eddig életével a „demokráciaexportért”.
Ugyancsak washingtoni körökből kiszivárgó hírekből sejthető, hogy Irakban megpróbálhatják követni az Afganisztánból már ismert utat, vagyis először a főváros viszonylagos biztonságának megteremtését próbálnák elérni, s ezt követően szélesítenék a kört. Csakhogy a két ország helyzete több szempontból sem hasonlítható öszsze. A számok magukért beszélnek, hiszen csak a múlt heti bagdadi merényletsorozatban annyi civil halt meg, mint Afganisztánban az egész év alatt. Ennek oka pedig az, hogy a Hindukus lábainál fekvő országban nincs polgárháború. Jól látszik azonban az is, hogy a NATO-tagállamok nehézkesen teljesítik felajánlásaikat, s már csak belpolitikai okokból sem szívesen küldik katonáikat a legveszélyesebb déli tartományokba. Így tehát Washington aligha bízhat abban, hogy ilyesfajta támogatást kaphat a még veszélyesebb iraki vidékeken.
Bush elzárkózik attól, hogy Irak szomszédjaival tárgyaljon az ország talpra állításáról, ám az elnök utóda talán megérti majd, hogy a Közel- és Közép-Keleten mások a játékszabályok, s nem feltétlenül a demokrácia képviseli a legfőbb jót. Minél nagyobb azonban a káosz az arab országban, Irán pozíciói úgy erősödnek, hiszen a háttérben a perzsák (az oroszokon túl) a franciákkal és a németekkel kötött üzletek révén nem csupán kijátsszák egymás ellen Európát és Amerikát, hanem még a rájuk leselkedő újabb háborútól is megkímélik magukat.