Gáz van, babám!

Nem lehet úgy kinyitni a rádiót (egyiket sem), hogy a hírekben ne a kormányzati gázár-kompenzációt részleteznék. Úgy beszélnek róla, mintha valami természetes dologról volna szó: hogyan postázza ki a kérdőívet az államkincstár a háztartásokba, hányszoros (tört) szorzót kell alkalmazni a családtagoknál; kormányszóvivőnő és szakértőnő taglalja a médiában a technikai részleteket. A személyi számuk 2-essel kezdődik: hátha nem látjuk meg mögöttük a roppant férfias értelmi szerzőket. Csuklás nélkül sorolják: az asszony kilenc tizeddel szorzandó, a gyerekek meg nagymamák pedig nyolc vagy hét tizeddel. És mosolyognak hozzá, pedig mindenféle emberi jogi alapvetésben benne van, hogy az állam színe előtt minden ember egyenlő. A gázfűtésre ez nyilván nem vonatkozik: a családfő jogilag jobban fázik, mint a kettes számú kereső, a háztartásbeli, a gyermekeit nevelő anya, vagy maga szemünk fénye, a gyermek. Kormányzatunk nem csupán hazug és álszent, hanem nyíltan macsó és alkotmányellenes is – s ezt a gyalázatot fölöttébb cinikus módon még jól fizetett, fontoskodó hölgyek szájába is adja. Ráadásul az a kipostázott államkincstári kérdőív nem szelektál gázzal és egyéb módon fűtő háztartások között (megint a határtalan pazarlás a postabélyeggel), s diszkrét érdeklődése átfogó jövedelmi viszonyaink iránt adatvédelmi szempontból is roppant aggályos. Nem járunk jobban akkor sem, ha – belenyugodva a gázársarcba – nem küldjük vissza a listát: könnyen belekerülhetünk a piszkos tízezerbe, akinél jövőre a megerősített adóhivatal vagyonosodási vizsgálódást kezdeményez. Már most borítékolom: ezek a „véletlenszerű” vizsgálatok nem a milliárdos kormánytagoknál, csókosoknál és lojális médiamágnásoknál kezdődnek, akik azt sem tudják, momentán mennyi pénzük van. (Pedig az APEH bizonyára segítene nekik összeadni a szolgálati abakusszal.)
De lám, magunk is besétálunk a csapdájukba, ha elkezdünk belemenni a részletekbe. Mintha természetes volna, hogy – megalapozatlanul populista választási ígéreteik ellenére – drasztikusan emelik a gáz árát. A szocialista frakcióvezető ma is ugyanaz, aki annak idején lassan mondta, hogy a csúnya rágalmazó politikai ellenlábas is értse: nem lesz gáz-ár-e-me-lés! Ki tudja, miért: élvezi a bizalmat. A miniszterelnök viszont már egy másik, aki sértett hangú, lepedőnyi cikkben utasította vissza a minap a párt központi orgánumában, hogy egyedül az ő nyakába varrják a küszöbön álló államcsődöt. Igaza is van: a történelmi felelősségben osztoznak a jelenlegi kormányfővel.
A kommunikációs slepp mentené a menthetőt: kitartóan példálózik a világpiaci gázárakkal, de kitartóan hallgat a hazai, központilag nyomott jövedelemszintről. Az állam leépítését (elhalását) is csak a kötelességek oldalán pártolja (ne legyen többé szociálpolitika, ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás); az állam jogaiért viszont igencsak kardoskodik (minden eddiginél jobban sarcolhasson, ellenőrizhessen, gumibotozhasson bennünket). A kommunikációs sleppel éppen ezért ezen a helyen nem is érdemes különösebben foglalkozni: rengeteget kellene ahhoz Árpád-sávozni, turulozni és hivatalból rettegni, hogy a balliberális erőcentrum kormányzásra való totális alkalmatlanságáról akárcsak átmenetileg is eltereljék a figyelmet. Hitbéli bázisukat épp a gázár és a távhődíj emelése nyomja le végképp a padlószintre, s ha még picit megadóztatják a nyugdíjakat is, az idei önkormányzati választás eredménye csupán szolid előjátéka lesz a 2010-es kétharmados fideszes győzelemnek.
Ez azonban senkit ne töltsön el megalapozatlan reménnyel, hiszen három és fél évig még soha nem látott mélységekbe lehet taszítani ezt a védtelen országot. Talán nem is öröm, hanem csapás lesz átvenni azt a kormányrudat: újabb kamikaze kormánynak kell majd beáldoznia magát ahhoz, hogy a mostani (és régebbi) országrontóknak kikaparják a gesztenyét. A lejtőn való száguldásnak ugyanis legkevésbé sincs vége: a Brüsszel által is szentesített konvergenciaprogram éppen csak fékezné valamicskét a divergenciát (összetartás helyett nem tartana annyira szét), ha teljesülne. Már most látszik, hogy még ez sem teljesül – ám az is igaz, hogy a változatlanul struccpolitikát folytató gyurcsányi kormányzás ezzel a matematikai hókuszpókusszal tűzdelt színjátékkal megint kapott némi haladékot a teljes összeomlás elodázására. A sokat hangoztatott reform nem egyéb, mint hogy igyekeznek nem annyira gyorsulni a lejtőn, mint eddig. Vagyis a gyorsulás megmarad (miáltal persze a lecsúszási sebesség azért növekszik), csupán a gyorsulás mértéke lassulna, ha hihetnénk nekik. De hát nem hihetünk – még akkor sem, ha kérdeznek. Ez utóbbit ne tekintsük bonmotnak: vegyük szó szerint. Az előző miniszterelnök, akit az orosz elnök ittjártakor négyszemközt fogadott, a gázáremelés tagadását kiélezett kampányhelyzetben kérdésben fogalmazta meg: „Hány évre ígérjem meg? Húszra?” A kérdés formájában megfogalmazott tényállítás pedig még a bíróság előtt sem szokott megállni.
Gáz van, babám! – alkalmazhatnánk a helyzetre a klasszikus csehszlovák film címét. Hogy mennyire nagy a baj, azt az mutatja, hogy a miniszterelnököt már az övéi közül is mind többen tartanák taktikusnak beáldozni. Ez persze egyben a kommunikációs vereség beismerését is jelentené – igaz, másrészt levegőhöz jutna némiképp az ország. Az önkormányzati választások annullálására, az uniós kassza fölötti totális ellenőrzésére tett kísérletét még megvárják a puccsista kormányfőnek – ám ha ezzel is felsül, sajnálkozás nélkül megpuccsolják. Messze még a tisztújítás: kétséges, hogy be tud-e menekülni a pártelnöki révbe. Ha beér, az újabb lépés lesz a weimarizálódás felé: nemcsak a köztársaság intézményei, fékei és ellensúlyai jelentéktelenednek el aggasztó mértékben, hanem mellékesen még a baloldali mozgalmi mítosz is végképp erodálódik.
Hogy mindez nem fantazmagória, azt jól mutatja, hogy a legendás bokrosi bajusz újfent megjelent a színen. Ez a bajusz időről időre megjelenik: alkalmasint akár a fél irodalmi hetilapot is kibéreli, csakhogy negatív messianisztikus tanait hirdethesse. Az igehirdetés pedig minden alkalommal egyben ajánlat is: nézzétek, itt vagyok, tegyetek meg teljhatalmú kormányzónak, elviszem helyettetek a balhét, aztán ha vér, verejték és könny árán helyreállt a tőkepiacok által olyannyira áhított, megváltó egyensúly, jó pénzért majd angolosan távozom. Valóban így is volt: az általa szerencséltetett kelet-európai országokból sorra angolosan távozott – igaz, nem jószántából. A magyar kormányból is csak azért, mert volt még fölötte egy kormányfő, aki meneszteni tudta őt. (Azt most hagyjuk, hogy kell-e visszasírnunk a horni ellensúlyt.) Ha nem lenne fölötte kormányfő, vérrel, vassal, gumibottal végigcsinálhatná a „reformot”. Gondoljátok meg, proletárok: a vadliberális bajusz készen áll az országmentő kormányzásra.
És a milliárdos proletárok most erősen gondolkodnak. Ez a mostani nagy fiaskó, nagy melléfogás – ezt civilben már nyilván a saját blogírói is látják. A mennyezet is mindjárt ránk szakad: tenni kell valamit. A kormánytöbbségi szavazógép rendelkezésre áll, s tudni fogja, hogy miként nyomja a gombot. (Nem véletlenül abszolutizálja a kommunikációs slepp a parlamenti politizálást a többi, alkotmányosan egyenrangú politizálási formával – gyülekezéssel, sajtószabadsággal, népszavazással – szemben.) Mi, gázfogyasztók ebben csak kibicelhetünk. Hervasztó magyar tapasztalat: mindig jöhet rosszabb miniszterelnök.