Gyakorlótankkal a magyar Bastille ellen

Drámai jelenetek játszódtak le 1956 októberében a gyűjtőfogházban, a magyar börtönvilág szívében. (Ide hozzák az elítélteket az ország minden börtönéből a polgári időktől kezdve a szocializmus időszakáig s a rendszerváltás után is, hogy azután szétszórják őket, alaposan megkeverve a börtönnépességet.) 1950-ben az ÁVH vette át a gyűjtőt, s mint állambiztonsági büntetőintézet működött. Egészen Nagy Imre első miniszterelnökségéig súlyos minősítésű politikai foglyokat őriztek itt. 1953-tól kissé megváltozott a börtön népessége, de alapjában véve a gyűjtő a forradalomig politikai börtönként működött, s politikai jellegét megőrizte a kora kádári időkben, sőt az 1963-as nagy amnesztia után is. Egészen a rendszer bukásáig az „államelleneseket” őrizték itt. (Számuk fokozatosan csökkent a hatvanas évek közepétől, a nyolcvanas évek végére ötszáz főről mintegy tucatnyi elítéltre.)
A Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése címen kiadott 1958-as fehér könyvben az áll a forradalom idején történtekről, hogy „október 31-én reggel a Legfőbb Ügyészségről úgynevezett »forradalmi bizottmány« jelent meg a gyűjtőfogházban – amelynek tagjai közt volt a többi között Darvas Iván színész is –, s megkezdte az elítéltek egyenkénti szabadlábra helyezését”. A Tihanyi alezredes és társai által 1957-ben összeállított jelentés szerint a mintegy ezer politikai elítéltből aznap 108-at engedtek szabadon. „Kb. 16-18 törzslapot tettek félre azzal, hogy bűncselekményüket a második világháború alatt követték el, és ezek nem kerülhetnek szabadlábra.”
A félretett kartonok között volt a Magyar Futár hírlapírójáé, Dövényi Nagy Lajosé is, akinek Tarnopolból indult el című, nemrég újból kiadott családregénye igen kelendő portéka lett. Aztán a tömegnyomás hatására mégis gyorsították a szabadulópapírok és a -pénzek kiadását, „így október 31-én és november 1-jén 812 politikai elítéltet bocsátottak szabadon. November 2-án és részben november 3-án 113 köztörvényes elítélt került szabadlábra.” Sok olyan cselekményt ítéltek közbűnténynek a pártállam bíróságai, amelyek „elkövetői” vagy ártatlanok voltak, vagy osztályhelyzetük miatt kerültek a vádlottak padjára. Helyükre ávósok és prominens párttagok kerültek, akiket még Nagy Imre belügyminisztereként Münnich Ferenc hívott fel, hogy biztonságuk érdekében vonuljanak be az országos börtönökbe.
A falak közt lezajlott drámákról a jelentés nem szólt, sem pedig a harcot is vállaló szolidaritásról. A politikai elítéltek által rabparancsnoknak választott Luka László – aki a mérnöki irodán rajzolóként dolgozott – visszaemlékezésében ugyanazzal az epizóddal kezdi, mint a hivatalos jelentés, természetesen egészen más hangsúllyal. „Ezt a magyar Bastille-t a forradalom nyolcadik napján felkereste Darvas Iván, hogy kiszabadítsa bátyját, Attilát. A sors és Darvas Iván jóvoltából mintegy 150 társunk szabadult reggeltől estig. Feszültséggel figyeltük – mi, a benn maradt ezer – a fejleményeket. Ugyanis csak Darvas Iván próbálta meg ennek a kettős őrséggel őrzött erődítménynek a falait bevenni. Nyolc napig senki nem jött értünk. Senki. Sem rokonok, sem barátok, sem hivatalosak, sem a győztes forradalmárok. Vártunk, nem sejtettük, hogy csoda van készülőben.” A bv-sek adatai nyilván pontosabbak, mint a Nyugatra menekült rabparancsnoké, ám a szabadítás kései időpontja árulkodó: a forradalom nemhogy bűnözőket szabadítana a társadalomra, de saját bűvkörében mozogva még a magyar Bastille politikai foglyairól is elfelejtkezik.
Kivéve az újpestieket, akik közvetlen közelből és fegyverrel a kezükben lesték meg a színpadra lépő koalíciós pártok és a kommunisták hatalmi fortélyait. Egyikük, Szakáts Tibor 26 éves medikus – aki 17 éves ítéletét hagyta Vácott – rabságáról mesélve elmondta, hogy társai közül „1951-ben összeesküvés vádjával Weingartnert felakasztották, Horváth Ernő kegyelmet kapott. Mind újpestiek voltak, s a 171-es Magor cserkészcsapat tagjai.” Mi lett velük? Szakátscsal és a Szegedről szabadult Perjési Ildikóval az élen keresni kezdték azokat, akik hiányoztak a társaságból. „Így derült ki, hogy a kőbányai gyűjtőfogházat még őrzik a belügyesek. Az öttagú társaság elhatározta, hogy a gyűjtőt felszabadítják.” Megnyerték maguknak Péterfi Miklóst, az újpesti forradalmi bizottság egyik vezetőjét, a megyeri folyamőröket, és egy csoport felfegyverzett sorkatona is csatlakozott hozzájuk. Szakátsék elbeszélése szerint „három teherautón mintegy kétszázan indultak el három (tan)páncélos kíséretében Kőbánya felé éjfél körül… Reggel kettő körül értek a gyűjtőfogházhoz: november elsejét írtak. Nem csak a temető miatt ült csend a vidéken. A repülőteret, úgy mondták, az oroszok tartották kézben, 2-3 kilométerre lehettek. A három páncélos állást foglalt a három börtönkapuval szemben, nem lőtávolban, hanem közvetlen közelben, hogy lánccal be lehessen nyomni, ha kell, a három kaput. Ugyanis lőni nem tudtak volna, mert a csövük tömör vasból készült. A fegyveres »gyalogság«, civilek és folyamőrök a tankok körül helyezkedtek tüzelőállásba arra az esetre, ha a tankok benyomják a kapukat. A gyűjtőt védő őrszázad nem lőtt.” Tárgyalni kezdtek, s reggel hétkor a leváltott börtönparancsnok már meglepő látványt nyújtva zokogott. (Meglepőbb csak az lett volna, ha békaügetésben – ahogy ezt előszeretettel csináltatták a foglyokkal – körbenyargalja a tárgyalóhelyiséget.) „A rabok megnyugtatták, hogy vérontás nincs tervbe véve, menjen csak nyugodtan vissza a szobájába, mi megvárjuk az új belügy forradalmi bizottságát, nyugalommal nyolcig, baj csak akkor lehet, ha a bizottság nem érkezne meg.”
Megérkeztek, sajátságosan fintorogva, s a stílusukban volt valami új, a börtön melletti köztemető hivatalnokait idéző kenetteljesség. A „forradalmi bizottság mindenkivel hosszan »beszélget«, a négy belügyi kiküldött nem intéz el több rabot, mint húszat reggel tízig… Így elszámolgattak vagy fél órát egy rabbal, hiszen olyan is volt köztünk, aki ’45 óta, azaz 11 éve ült. Volt mit kikalkulálni millpengőből forintra meg vissza. A rabparancsnok felháborodva közölte, hogy ez szabotázs, s ilyen módon nem tudja estig lebonyolítani a közel ezer rab szabadítását”, s végül elrendelte, hogy elszámolásképp mindenki kapjon száz forintot. „Este hatkor előkerült Endrédi Vendel, a zirci ciszterci apát, Tüll Lajos, a jezsuita rendfőnök. Hol voltak eldugva, az nem derült ki.” Csak miután az akcióban végig igen következetesen viselkedő két orvostanhallgató még egyszer végig akarta járni a börtönt, akkor hozták elő a két főpapot. (Hála istennek és a smasszereket megtévesztő tömör csövű gyakorlótankoknak.)
Bosszú helyett a forradalmárok a törvényes felelősségre vonást hirdették meg. Jó példa erre az egyik felkelő, Madácsi Ferenc megrendszabályozása a gyűjtő elfoglalása után. A fiatal férfit – amint egy, az Ohio állambeli Toledóból a PEK-hez címzett levelében bajtársainak írja – 1950-ben vették fel a rendőriskolába. Az aszódi hat hónapos kiképzés után Sztálinvárosba helyezték, majd Kőbányára került. 1953 februárjában politikai okokból letartóztatták: „a hadbíróságon életfogytiglani fogságra ítéltek”. A Fő utcai börtön után megjárta a gyűjtőt és a váci fegyházat is, s mint erős fizikumú rab a csolnoki bánya rabtáborába került, ahonnan 1956. október 27-én szabadult „az esztergomi páncélosok és a csolnoki forradalmi bizottság” jóvoltából. „Katonai teherkocsikon szállítottak a Nyugati pályaudvarra. Ott mindjárt fegyvert és lőszert kaptam a forradalmároktól, akikhez csatlakoztunk páran, de nem sokan.”
A harcok során Madácsi az újpestiek csoportjába került, s velük együtt vett részt a gyűjtő elfoglalásában. Kommunista értelmezésben szinte tényként vehető, hogy a győztes a lelket is kitapossa a vesztesből csak azért, hogy aztán földre szállt angyalként történelmi igazságot osztogathasson. S mivel ez a kegyetlenség hiányzott 1956 forradalmárjaiból, később a fehér könyv készítése során hazugságokkal borzasztották el az átlagembert, pedig megemlíthették volna a gyűjtőben történteket és Münnich fura felhívását is. Péterfi ugyanis ahelyett, hogy megparancsolta volna a börtönparancsnoknak, hogy mit tegyen, az felbátorodva – így Madácsi – „hazudott a megbújt ávósok ottlétéről. Én mindjárt szitává akartam lőni, és Péterfi ezt megakadályozta fenyegető szavakkal. Én erre elfordultam tőlük, és egy őrmestertől kérdeztem meg, hogy hol a kulcs, és ő erre nekem adta a derékszíja alatt való kulcsot, és én kinyitottam a zárkát […], az őrt leütöttem a géppisztoly tusával, és mondtam neki, hogy ő már nem úr itt. Utána átadtam a kulcsot egy rabtársnak, aki nagy örömmel nyitogatta a zárkákat… Én újra visszamentem Péterfihez a Csillag középre, és ő éppen akkor parancsolta meg az elfogott ávósok megbilincselését, és én újra vitába keveredtem vele. Mivel én azt mondtam, hogy az nem szükséges, mert itt a temető szélén én csak sorba állítom őket, és szitává lövöm mind.” Madácsit lefogták: „Két személynek mondta Péterfi, hogy vigyenek a pincébe, és be is löktek azok közé az ávósok közé, akiket én egy fél órával előtte ki akartam végezni.” Másnap – mivel az ajtók mindenütt nyitva voltak – a dolgok fordulását váró ávósokat otthagyva távozott, s november 4-én egy másik csoport tagjaként vette fel a küzdelmet az ismét támadó oroszokkal. („December 16-án léptem át a határt teljes fegyverzettel, habár a jobb lábamon egy lövést kaptam a határon” – fejeződik be a levél, a gyűjtőbeli ávósokat pedig az oroszok újra felfegyverezték.)
Újpest példája más ügyekben is mértékadó volt, nem csak a rabszabadításban. Mint Rainer M. János egyik 1990-ben közzétett tanulmányában az újpestiekről megállapítja, a forradalmi legitimitás alapjára helyezkedve ugyan tudomásul vették a koalíciós pártok újraindulását, de ezt a forradalmi bizottság engedélyétől tették függővé. Különösen bizalmatlanok voltak a Nagy Imre-kormánnyal szemben, s vezetőjük, Kósa Pál felvette a kapcsolatot az ugyancsak a kommunista restaurációtól tartó Dudás Józseffel. (Nem véletlen az sem, hogy a koalíciós, azaz az 1945-ös „történelmi pártok” parlamenti posztokra sandító képviselői majdnem ellenségesen viszonyultak hozzájuk.) 1959 nyarán több mint két és fél éves fogság után halálra ítélték és kivégezték Kósa Pált, Rajki Mártont, Gábor Lászlót, Gémes Józsefet, Csehi Károlyt, Koszterna Gyulát és a november 4-e utáni újpesti katonai ellenállás vezetőjét, S. Nagy Sándort. Huszonhatan kaptak súlyos börtönbüntetést – köztük a börtönszabadítást szervező Péterfi Miklós –, sok egyéb ok mellett Rainer M. szavaival azért is, mert „az 1956-ban megsértett világrend” cselekedeteik által többszörösen sérelmet szenvedett: az a radikális irányvonal, ami megvalósult, egy „legendás munkáskerületben” munkások vezetésével született meg, a pártok kikapcsolásával.
Domonkos László most megjelent könyvében – Arcul csapott birodalom – hasonló következtetésre jut: a munkás- és forradalmi tanácsokat „alulról” választották ki, s nem egy pártszervezet vagy egy pártgépezet szűrte ki s ajánlotta őket képviselőnek. Megdöbbentő – írja –, hogy a radikális és baloldali filozófusnő, Hannah Arendt „a tanácsok rendszerét az ’56-os magyar példa alapján úgy minősíti, hogy azok »az egyetlen ismert demokratikus alternatívái a pártrendszernek, és az elvek, amelyeken alapulnak, sok szempontból szöges ellentétben állnak a pártrendszer elveivel«. Igaz, ha a magyarországi »pártrendszer« […] másfél évtizedének kiábrándító tapasztalatait vesszük, az is érthetővé válik, miért kellett és kell a kezdetektől oly makacsul és következetesen fakítani 1956 fénylő csillagát – fél évszázad távolából is veszélyes detonátor lehet, akár Petőfi versei még több mint száz év múlva is…”
Ebbe a „fakításba” tartozik a kormányunk által emeltetett 1956-os emlékmű is a Sztálin-szobor helyén. Méltó helye fenyegető vasaival s betonékével nem a Városliget peremén, hanem a gyűjtővel szemben lenne, szimbolizálva Közép-Európa keleti felének egykori börtönvilágát, azt, hogy évtizedekig ebben éltünk, s ebből hospitalizálva, hátralévő börtönéveinket elengedve léptünk át a harmadiknak is nevezett köztársaság hevenyészett kapuján.