Zsenikkel kapcsolatos általános kérdés: hogyan, miből, miért jönnek a világra? Ami persze megválaszolhatatlan, sőt értelmetlen, mert a zsenik Isten ajándékaként egyszerűen csak születnek. Sokkal izgalmasabb kérdés: miként, milyen közegben bontakozik ki a tehetségük, hogyan sáfárkodnak vele, aprópénzre váltják-e, avagy beteljesítik küldetésüket?
Puskás Ferenc 1927. április 1-jén született – a közkeletű vélekedéssel szemben nem Kispesten, hanem a Józsefvárosban, méghozzá ifjabb Purczeld Ferenc néven. A sváb származású édesapa – édesanyját Bíró Margitnak hívták – 1937-ben magyarosította a nevét Puskásra. A család 1929-ban költözött Kispestre, a lehető legjobb helyre: a futballpálya tőszomszédságába. Ez már önmagában inspiráló körülmény, de csak az egyik; szinte minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a kis Puskásból klasszis labdarúgó váljék. Először is az apai örökség: idősebb Puskás Ferenc a Kispest profi futballistája, később pedig edzője volt. Továbbá a szűkebb és a tágabban értendő társadalmi környezet. A második világháború előtt és még után is Budapesten rengeteg beépítetlen terület kínálta magát a játszani vágyó gyerekeknek: megszületett a grund intézménye. Puskás kisgyerekként napközi, különóra és szerencséjére rendszeres munka helyett társaival – például a szomszéd, jó barát, nála másfél évvel idősebb Bozsik Józseffel – együtt átlagosan napi hat órán át focizott. Életrajzírói azt is fontosnak tartják megjegyezni, gyakorta a házsor és a pálya közötti homokos terepen – csakúgy, mint a brazilok a Copacabanán. Sokak szerint Puskásban itt, apró legényként rögzült azon életveszélyes lövésforma, amikor a labda tíz-húsz centiméterrel a föld fölött zúdul a kapu felé, kikerülve a felszín egyenetlenségeit. Puskás abból a szempontból is szerencsés korban született, hogy az 1938-ban világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott tagjainak köszönhetően példaképekben nem volt hiány, továbbá amikor ő a pályaválasztás küszöbéhez ért, nem kellett tépelődnie, mitévő legyen, akkoriban az átlaghoz képest már tisztességesen meg lehetett élni a labdarúgásból. Végül: a magyar futball akkortájt a jól szervezett serdülő- és ifjúsági, avagy leventebajnokságokból valósággal ontotta a tehetségeket. (A későbbi elapadás egyik oka, hogy ideológiai alapon szétzúzták ezt a jól működő rendszert, anélkül, hogy mást ültettek volna a helyébe.)
Puskás Ferenc csillaga szédületes sebességgel ragyogott fel. Tizenhat és fél évesen, 1943. december 5-én a Nagyvárad elleni mérkőzésen mutatkozott be a Kispest színeiben az NB I-ben, egy hét múlva a Kolozsvár ellen pedig megszerezte első felnőtt bajnoki gólját. (A történelmünket bámulatos gyorsasággal feledők figyelmébe különösen ajánljuk a két ellenfél nevét és földrajzi fekvését.) A háború vége, Magyarország kétszeri megszállása egyedül talán a labdarúgást nem vetette vissza évekre, már 1945 nyarán újraindult az élet a pályákon. Magyarország augusztus 19-én és 20-án két nap alatt kétszer is megmérkőzött az örökös ellenféllel, Ausztriával, s Szent István napján Puskás első válogatottságát mindjárt góllal ünnepelte. Ettől kezdve gyakorlatilag kihagyhatatlan volt a csapatból. A sikerek csak jöttek és jöttek, klubjával, a Kispesttel, később Honvéddal és a válogatottal is. Bajnoki címek, a válogatott hihetetlen veretlenségi szériája; csak egy-egy kiemelt fontosságú találkozó mellett van időnk röviden elidőzni. Ezeken természetesen kivétel nélkül rúgott gólt – olykor nem is egyet. 1952-ben a Jugoszlávokkal szemben 2:0-ra megnyert olimpiai döntőben, 1953-ban a világhírnevet megalapozó római stadionavatón, amikor 3:0-ra vertük az olaszokat, kettőt is, ahogy ugyanebben az évben Londonban, az évszázad mérkőzésén, a 6:3-on és 1954-ben a 7:1-re végződött budapesti visszavágón szintén. (A Wembleyben a Wrighttal szemben tökéletesen kivitelezett visszahúzós csele, majd az azt követő pontos lövés a rövid felsőbe a mai napig a labdarúgás történetének egyik legismertebb találata.) És persze a németekkel szemben 3:2-re elvesztett világbajnoki döntőben is betalált. Ugyancsak kétszer, a másodikat azonban az angol Ling játékvezető – a kielemzett archív felvételek birtokában már százszázalékos biztonsággal állíthatjuk – tévesen nem adta meg.
Bár ezt követően még két éven át rendszeresen játszott a Honvédban és válogatottban, gólok sorát rúgta, Puskás hazai pályafutása a berni fináléval gyakorlatilag véget ért. 1955-ben és különösen 1956-ban egyre többet bírálták, miszerint már lassú, súlyfeleslege van, nem érdekli a futball. Kortársai közül sokan állítják, ha nincs a forradalom, valószínűleg egy-két éven belül abbahagyja a játékot. Emigrálásával azonban új fejezetet nyitott pályafutásában. Több társával egyetemben nem tért haza a Honvéd 1956. végi, 1957. eleji európai, illetve dél-amerikai túrájáról, s vállalva a nemzetközi szövetség eltiltását, külföldön maradt. (Maga az eltiltás is jól jellemzi a hidegháborús status quót. A nyugati országoknak egyrészt erkölcsi kötelességük lett volna a forradalom elől menekülő világklasszis játékosok befogadása és azonnali alkalmazása, másrészt nyilván szakmailag, gazdaságilag is jól jártak volna velük. A játékengedély azonnali megadása viszont a keleti tömb futballjának összeomlásával fenyegetett, hiszen a menők tömegesen vándoroltak volna Nyugatra. A kétéves kényszerszünet, a példastatuálás azonban visszatartó erőt jelentett.)
Puskás másfél éven keresztül nem játszott tétmeccsen, csak pénzdíjas találkozókon haknizva próbált megélni, tizennyolc kiló súlyfelesleggel jelentkezett a Real Madridnál, amikor a királyi klub Östreicher Emil közbenjárásával leszerződtette. Hat hét alatt lefogyott, elhagyta sztárallűrjeit – itthon rendszeresen elütő színű sportszárban játszott, előfordult, hogy kihagyott egy-egy edzést, olykor az italt sem vetette meg –, abszolút céltudatos profivá változott. Nyolc idényt húzott le a Real Madridnál, háromszor nyert BEK-et – az 1960-as glasgow-i döntőben négy gólt rúgott az Eintracht Frankfurt feletti 7:3 alkalmával –, hétszer spanyol bajnokságot, négyszer lett gólkirály, kereken negyvenévesen hagyta abba az aktív játékot, igaz, utolsó idényében (1966–67) már nem játszott tétmeccsen. 1969-ben, hivatalos búcsúmérkőzésén 80 ezren gyűltek össze a Bernabéu-stadionban. Összehasonlításképpen: két nap múlva az Ajax–Milan BEK-döntőt ugyanott teljes érdektelenség közepette, 30 ezer ember előtt rendezték meg.
Miközben Puskást az egész világ éltette, itthon elhallgatták. Pedig, ha tehette, felkereste a magyar válogatottat – mint például az 1966-os vb-n, a brazilok elleni meccs előtt –, bárkin, csak mert magyar, segített, ha tudott. Miután edzőként bejárta a világot – legnagyobb sikereként a Panathinaikosszal eljutott a BEK fináléjáig –, mégis visszajött Magyarországra, a hazájába. Először 1981-ben csak egy öregfiúkmeccs erejéig, 1992-ben végleg hazatelepült. Hogy edzői pályája teljes legyen, 1993-ban négy mérkőzés erejéig elvállalta a válogatott irányítását. Ám a magyar labdarúgás akkor már menthetetlen állapotban volt, szövetségi kapitányként Puskás Ferenc sem gyógyíthatta meg. Inkább hozzábetegedett.
Nem állíthatjuk, hogy halála is szimbolikus értelmű. De mindenképpen jelzésértékű. Semmi sem tart örökké. Mégis, csak rajtunk múlik, hogy Puskás Ferenc velünk él-e halála után is. Méltóbban nem is tudjuk ápolni a magyar futballt, mint emlékén keresztül.
origo.hu
Magyar Péter újabb agrárszakembere állt ki Ukrajna uniós csatlakozása mellett
