Max Jacob írta Cocteau-val kapcsolatban: Isten gyűlöli. Azt hiszem, én egész egyszerűen szórakoztatom. Ezt Fellini mondta egyszer, és alighanem igaza volt. A maestro úgy készített remekműveket, hogy közben maradéktalanul megfelelt a „ne untasd felebarátodat!” Billy Wilder-i elvárásának. Ha cirkuszban vagyunk (Fellini egyik kedvenc terepe), ő a buta August. Akit a fehér bohóc feszt vegzál. Tehát mi. Akik sok jó filmet láttunk életünkben, különösen abból a korszakból, amikor még makacsul tartotta magát az az illúzió, hogy a film művészet inkább, mint ipar. Amikor még tárgyalási alap volt, hogy ki a kedvenc filmrendeződ. A lehetséges válaszok egyike volt, hogy Fellini és Kuroszava. A képfestők. És ha már csak egy maradhatott (there can be only one, hogy másfajta klasszikust is bevonjunk), akkor talán Fellini. Mert az ő zászlóit kicsit jobban értettük Európában. Talán nem volt a földön még egy rendező, akiről annyi betűt leírtak volna, mint róla.
Az egyik legutóbbi kísérlet a Federico avagy Fellini élete és filmjei, Tullio Kezich munkája. Jó vaskos, olyan, mint a nemi eltévelyedések a panoptikumban, hogy most meg a Hrabal–Menczel ékpárt idézzük. A szerző a Corriere della Sera filmkritikusa, ismert és elismert fellinológus, akit több mint negyvenéves barátság fűzött könyve főszereplőjéhez. Ami szerencsés az intim részletek burjánzása miatt (ki ne szeretné őket), és szerencsétlen a kényszeres aprólékosság és a megfelelési kényszer érzete miatt (ki ne unná ezeket). Az alázat, minden ilyen dolgozat alapja, viszont becsülendő, ez onnan jutott eszembe, hogy nemrég láttam egy borzalmas dokumentumfilmet Hamvas Béláról. Szóval Kezich kellően szerény, és ezért viszonylag egyszerű modora is könnyen megbocsátható. A „nagy idők tanúja” alapállás még jó is, ráadásul irigylésre méltó. Mert ott szaladgál a lapokon Pasolini, Visconti, De Sica, Rosellini, Antonioni, az egész meraviglioso cinecitta, ott táncolnak Nino Rota umcaccájára. Mert kinéz ránk Giulietta Masina a furcsa szemeivel, Anita Ekberg a szökőkútból és még rengeteg nő mindenféle utcasarkokról, a realizmus és a fantasztikum kereszteződéseiből, miközben Marcello Mastroianni képtelen eldönteni, hogy belezuhan a melankóliába, vagy élvezi az életet. És azt is jó lehetett tudni jelen időben, hogy az Amarcord szót Fellini találta ki, öntudatlanul felírta egy éttermi szalvétára, és a varázsige ugyanúgy hatott rá, mint régebben az asa-nisi-masa a Nyolc és félben. És aztán volt képe azt mondani, hogy ez tulajdonképpen Hamarcord, amely egy földönkívüliekkel kapcsolatban álló svéd tudós neve. Nőt akarok! – üvöltené erre a nagypapa a fa tetejéről.
(Tullio Kezich: Federico avagy Fellini élete és filmjei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. Ára: 3900 forint)
origo.hu
Magyar Pétert nagyon leszidhatták Weber úrék - fotó
