(hány rendszerváltás kell…)

Én nem tudom, hogy most mi a teendő. (Lenin tudta.) Az illúziók, amelyek a rendszerváltozás kezdetén lebegtek előttünk egy becsületes, szabad és derűs országról, a csodatévő demokráciáról, ellobbantak. Jómagam, aki abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeken a hasábokon rendszeresen, nyíltan, korlátozás nélkül kifejthetem a véleményemet, úgy érzem, most tehetetlen vagyok, a szavak értelmüket veszítik, az igazság és a hazugság, a bűn és az erény relatívvá vált, az erkölcsi nihilből nem látszik kiút. Sokáig azt hittem, hogy a tisztesség némely esetben felülkerekedhet a személyes érdekeken, azt képzeltem, talán csak akad egy-egy a szabad demokrata és a szocialista képviselők között, aki némiképp hozzám hasonlóan ítéli meg a helyzetet, s kényes a becsületére, ám látnom kellett, hogy ők valamennyien „önként és kéjjel” fogadják be a hazugságot, s görcsösen ragaszkodnak a hatalomhoz, amit hazugsággal szereztek.
Elképedve látom, hogy a joviális Kuncze, aki liberálisnak vallja magát, nem kisebb Gyurcsánynál, amikor kioktatja Orbán Viktort a demokratikus ellenzék mivoltáról. Én emlékszem, és Kuncze is emlékszik rá, mit mondott nekem úgy tíz évvel ezelőtt az ELTE Múzeum körúti épületének előcsarnokában a szabad demokrata elit néhány tagjáról, akikkel ma is együtt dolgozik. Olyasmit mondott, amit nem ismételhetek el, de ő tudja, hogy én tudom, kinek van joga a liberális demokrata erénycsősz szerepében tetszelegni.
Teljesen hiábavaló elmondanom ezekről az emberekről a véleményemet, akár mérsékelt stílusban, akár nekibúsulva teszem. Ők a fal, én vagyok a borsó, mondjuk kétmillió társammal együtt, akik kifakadnak hol szelíden, hol dühödten az erkölcs és az igazság nevében. Aztán ott az a másik kétmillió, aki most hallgat, de őrzi a büszke baloldali gyurcsányi eszményt kissé megzavarodott szívében. Kétségtelen, hogy némelyek szeretik őt, s úgy érzik, akárha hazudozással is, de visszaadta önbecsülésüket. Ám el sem tudom képzelni, mit érez például a szuperöntudatos Demszky, aki kiáll Gyurcsány mellett, s arcáról le nem hervad a szervilis vigyor. Ezek a „szabad demokraták” gondolnak ilyenkor Kis Jánosra, Tamás Gáspár Miklósra, akik szabadnak megmaradtak elméjükben és lelkiismeretükben?
Ott ül a magyar parlamentáris demokrácia bástyája mögött kétszázhét ember abban a hitben, hogy az egyszer megszerzett többség minden erkölcsi kötelmet feloldoz. Úgymond „összezárnak”. Pedig valószínűleg tudják, ki az, akit „kényelmes többségükkel” és rendőri kényszerítő eszközökkel védenek. Ne kerteljünk: Gyurcsány ők maguk, csak kissé leleményesebb és agresszívebb. Ne kerteljünk: Szili Katalin és Gyurcsány között nincs különbség, Lamperth Mónikáról és Lendvai Ildikóról nem is beszélve. Hogy ők nők, Gyurcsány meg férfi? Ez az igazság és a hazugság dimenziójában csak formális eltérés. És itt van a méltóságteli, szelíd Fodor Gábor. Ő volt az, akivel valaha rég – mint Fidesz-alapítóval – a demokratikus ellenzék tagjai közül legelőször a Magyar Nemzet számára interjút készítettem. Aligha szükséges elmondanom, mi volt akkor közös véleményünk a szocialistákról és a KISZ-funkcionáriusokról. Van-e ma nála szilárdabb híve Gyurcsánynak? Ez az ifjú (?) volt miniszter is Horn idején. Egykori társai szerint a leglustább lény, aki miniszterségig vitte.
Ahogy most leírtam Horn Gyula nevét, azon kezdtem tűnődni, mit érez vajon az utolsó szocialista „ősbölények” egyike, amikor Gyurcsány védelmében a többiekkel „összezár”. Ünnepli benne a nagy tehetséget? Ő, aki a hazugság emlőin nőtt fel, csodálatot érez-e az újdonsült „nagy hazug” iránt, aki túltesz a népboldogító Kádár Jánoson? Mi a teendő? Mit lehet kezdeni „kényelmes” többségükkel és újra meg újra ismétlődő hazugságaikkal meg könnygázba fulladt trükkjeikkel?
Hány rendszerváltozás kellene, hogy megszabaduljunk tőlük? Én nem tudom…