Nem kell azért túlságosan megijedniük a férfi politikusoknak, hogy elveszítik a kenyerüket, hiszen csupán egy maréknyi országban alakult az ő szempontjukból „kedvezőtlenül” a nemek közti verseny állása. Az viszont figyelmeztető jel, hogy a következő amerikai elnökválasztáson is megtörténhet, nők között dől el a Fehér Házba jutás kérdése. Egyes elemzők már két évvel a voksolás előtt jelentős, korábban soha nem tapasztalt változásokat látnak: az Amerikai Egyesült Államok, az egyetlen világhatalom következő elnöke nő lesz, és az sem kizárt, hogy fekete.
A szereposztás adott: a november elején New Yorkban számottevő előnnyel újból szenátorrá választott volt first lady, az elnökségre pályázó demokrata Hillary Clinton és a jelenleg külügyminiszteri tisztséget betöltő színes bőrű, konzervatív Condoleezza Rice közt fog eldőlni a verseny. Hillaryról azt tartják, hogy amerikai elnök felesége még soha nem gyakorolt ilyen nagy politikai befolyást az urára. Rice-tól pedig azt várják hívei, hogy nyolcévnyi hit vezérelte Bush-uralkodás után vissza tudja hozni a pártot a jobbközépre, ahonnan sikereit elérte. Az elnöki posztért versenybe szálló pályázók a most véget ért kongresszusi megmérettetés után nem is küldik haza kampánystábjukat, hanem folytatják az eddigi munkát. Ha ez igaz, akkor kétéves elnökválasztási kampányra kell berendezkednünk.
Előbb üt az igazság órája Ségolène Royal számára, hiszen fél év múlva játsszák le a „döntőt” az Élysée-palotáért. Sohasem fordult még elő, hogy az egyik nagy francia párt – jelen esetben a szocialista – nőt választott volna elnökjelöltnek. A múlt héten ez megtörtént: Ségolène Royal a Szocialista Párt előválasztásán megsemmisítő vereséget mért pártbeli (férfi) vetélytársaira.
A fő konkurens, a hatalmon lévő jobbközép UMP (Unió a Népi Mozgalomért) úgy tesz, mintha mi sem történt volna. „Nem esemény” – nyilatkozta szóvivője Royal jelöltté válásáról. A háttérben azonban gőzerővel folyik az új ötletek – nem egy esetben bombák, aknák – kitalálása és legyártása. Az egyik francia internetes honlapon megjelent egy kép az UMP vezető testületéről, amely épp akkor ülésezett, amikor a múlt héten kiderült a szocialisták előválasztási eredménye. Talán Leonardo Utolsó vacsorájához lehetne hasonlítani a jelenetet: középen, szemben a kamerával Nicolas Sarkozy belügyminiszter ül, és tucatnyian felé fordulnak, mintha a párt legesélyesebb elnökjelöltjétől várnák a megváltó útmutatást. Talán mondani sem kell, mindannyian férfiak voltak.
De az UMP is ki tudna állítani egy női jelöltet, aki kellőképpen határozott! Ő a hatvanesztendős Michele Alliot-Marie, a jelenlegi védelmi miniszter, aki jelentkezett is a szerepre, mondván, ő tudja, hogyan kell fogást találni Royalon. A túlzottan férfiközpontú UMP azonban hallani sem akar egy Sarkozy-ellenes jelöltről. A változtatás végzetes lenne – mondják. Azt azonban már érzi a pártvezetőség, hogy ugyancsak megkésett a januárra tervezett elnökjelölt-választással, ugyanis két hónap előnyt adott a szocialista pályázónak. Gyorsan tenni kell valamit.
Ám a fő gond nem is ez: hogyan készüljön fel Nicolas Sarkozy a párbajra egy igen okos, művelt nővel, akinek vág az esze, és aki 53 éves kora ellenére franciásan csinos is? Ugyancsak vigyáznia kell a szájára, amely egy éve lángba borította a párizsi kerületeket. Esetleg valami roszszul elsülő tréfával megbánthatja ellenfelét női mivoltában. Egyetlen lekezelő, kioktató szó százezer szavazatot jelenthet, s akkor annyi. Jól tudják ezt a Sarkozy-stábban: az utolsó pillanatig résen kell lenni, és ez még a mindenáron elnökségre vágyó pártelnök-belügyminisztertől is rendkívüli erőfeszítéseket kíván.
Tehát nem Sarkozy feladata lesz elejtett megjegyzésekkel rontani ellenfele hitelét. A környezetéből máris gyakran lehet hallani, hogy „nem nőnek való egy választási kampány, ami nem szépségverseny, ahol legragyogóbb mosolyát kell kivillantani”, illetve hogy „a politika az háború, nem nőnek való dolog”. „De mi lesz a gyerekekkel?” – szólnak a Royal négy gyermekéért aggódó macsós vélemények. Ám ha Sarkozy ezt a hangnemet megengedi maga körül, akkor biztosan elveszíti a jövő tavaszi megmérettetést, ő azonban vélhetően okosabb ennél. Épp eleget kap azért is a párt, mert a következő választásra az UMP jelöltjeinek csupán 30 százaléka nő, miközben a szocialisták elérték az 50 százalékot. Úgy látszik, az UMP vezetése másodlagos szempontnak tartja a paritást, amelyre törvény is kötelezi.
Ségolène jelöltté válása a szakértők szerint szinte az egész országban „friss levegőt” hozott. A kétszeres miniszter, bár nem új arc a szocialistáknál, de sohasem tartozott a mára megkopott és megöregedett, rendkívül elhasznált szocialista „elefántcsordához”. Különvéleményének mindig hangot adott a pártról, de a pártban tette ezt. Nem beszélve arisztokrata, katolikus vallású neveltetéséről, amely rendkívül jó helyzetbe hozza, hogy középről nyerjen el támogatókat. Már most ilyen címmel jelennek meg a francia újságok: 2007 – a nő éve. És valóban, a jövő évi elnökválasztásokon vagy tíz női jelölt indul, főként kis baloldali pártok vezetői, igaz, egy – Ségolène Royal – kivételével valószínűleg mind az öt százalék alatt maradnak.
Vajon lehet-e Franciaországnak női elnöke? Vajon a többség elfogadja az „elnököt” nőnemben? Royalnak, aki vagy negyed százada François Hollande-nak, a Szocialista Párt első titkárának élettársa, különösen nemzetközi kapcsolatok terén vannak hiányosságai, hiszen főként hazai témákkal, családvédelemmel, oktatással, egészségüggyel, a környezet megóvásával foglalatoskodott. Vajon ilyen előnyt adhat-e Franciaország a középhatalmi vetélytársaknak?
Nicolas Sarkozy sokkal elfogadottabb személyiség a nemzetközi politikai életben, hiszen különböző miniszterségei alatt számtalanszor találkozott más országbeli vezetőkkel. Sarkozy hatásosan tudja megjeleníteni Franciaország érdekeit külföldön. A közelmúlt közvélemény-kutatási eredményei még mindig – bár már csökkenő mértékben – Ségolène Royal minimális győzelmét jelzik előre egy jövő tavaszi második fordulón Nicolas Sarkozyvel szemben. Nyilván Royal is megpróbál majd kapcsolatokat építeni, szinte biztos, hogy a következő fél évben felkeresi Amerikát, ahol minden bizonnyal találkozik Hillary Clintonnal. Egyébként nagy barátnője a chilei elnöknő, Michelle Bachelet, de félő, hogy ez kevés azoknak, akik külpolitikai tapasztalatai miatt fenntartásaikat hangoztatják vele szemben.
Tekintsünk végig Európán, a huszonötök között: hogyan is állnak a tagországok a női képviselet terén? Ha megnézzük, hány női képviselő tevékenykedik a nemzeti parlamentben, az Európai Unió államai közül Svédország áll az élen. Stockholmban ez a szám meghaladja a 40 százalékot. Két másik skandináv állam követi az egyenlőségi versenyben, Finnország és Dánia. A középmezőnyben helyezkedik el Lengyelország, Portugália, az Egyesült Királyság húsz százalék körüli eredménnyel. Franciaország 12,3 százalékával a korántsem dicsőséges 18. helyen áll. De vannak még rosszabbak is: Szlovénia, Görögország, Ciprus, Litvánia, Olaszország. Bár a huszonötök között lassan megszokjuk az utolsó helyet, ezúttal e blamázstól megmentett minket Málta, ott ugyanis még kevesebb képviselő hölgy ül az országgyűlésben, mint a magyarban.
Pedig még a szakmabeli férfiak is elismerik, hogy több nő megváltoztatná legalább a politika hangnemét. Ha a nemzetgyűlésben a képviselők egyharmada a női nemből kerülne ki, akkor ez megváltoztatná-e a politika formáját és alapjait? – tették fel francia kutatók a kérdést képviselőiknek. Hetven százalék igennel felelt. Mariette Sineau, a kutatást végző tudós szerint a jelenlegi felfutás – különösen a legfőbb posztra pályázók arányait tekintve – korántsem jelenti azt, hogy most már a hölgyek egymást taposnák le a politikában. A pártok ugyanis eleve kizárják, megakadályozzák őket ebben. Az alapszervezetekben elviselték őket addig, amíg röplapterjesztőként tevékenykedtek, esetleg kávét is főzhettek. Hátrányos helyzetű harcosoknak nevezték őket. A különböző kérdések megvitatásánál nekik megmaradt a férfitársadalom szemében ugyancsak jelentéktelen női problémák boncolgatása. A szociológus szerint a hetvenes évek feminista mozgalma – amely igaz, nagyon baloldali szellemiségű volt – kínált esélyt arra, hogy az asszonyok ne csak az utcákon, hanem a választásokon is szerepet kapjanak. Ám ez a remény nem vált valóra.
Melyik az az európai ország, amelyik női–férfi egyenlőségből, azaz a paritásból meglepően jól teljesített az utóbbi években? Ha nem megy, segítek: „harcias feminista” a miniszterelnök-helyettese. Dél-Európában található, és nem véletlen, hogy a macsó szó is onnan ered. Hát persze, hogy a bikaviadalok hazája, Spanyolország. Madridnak ugyanis egyre kevesebb irigyelnivalója van Skandináviától a szexuális egyenlőség terén. José Luis Zapatero 2004-es megválasztását követően betartotta, amit kampányában ígért: ötven-ötven százalékban, 8-8 arányban nőt és férfit választott a kormányába. A kabinet második embere Teresa de la Vega, akit csak szerzetes katonának szoktak nevezni a politikában tett harcos megjegyzései miatt. A férjezetlen, feminista, de kihívó aszszony jellegzetes figurája a férfi–női egyenlőség politikájának.
Eközben az ellenzéki Néppárt csendes döbbenettel figyeli, hogy mit művel a szocialista párt, ám ez ügyben egyetlen szó bírálat se hagyja el a száját. Különösen úgy, hogy ma a cortésnak, a spanyol nemzeti parlamentnek 36 százaléka nő, ezzel az ország negyedik az EU rangsorában. Igaz, az alsóbb irányító szinteken, például államtitkárok, önkormányzati vezetők terén nagy a lemaradás. És még egy lényeges terület, ahol viszont jól zár a spanyol macsóság; a nagyvállalatoknál alig van női csúcsvezető.
Hamarosan elfogadják az egyenlőségről szóló spanyol törvényt, amely előírja, hogy minden választáson a női és férfijelöltek aránya legalább 40:60 százalékos legyen. Sőt a kormányfő még ennél is tovább szándékozik menni, alkotmányreform-tervezete kimondja, hogy az államfői posztra, azaz a spanyol trónra nemcsak férfi kerülhet eztán, hanem nő is.
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
