Már régóta tartja magát az október 23-i diáktüntetéssel kapcsolatban az a vélemény, hogy provokálták az egyetemistákat és a lakosságot, hogy kiemelhessék a megbízhatatlan elemeket. Az is motiválhatta a hatalmat, hogy miután megkötötték az osztrák államszerződést, nemhogy jogi, de katonai indoka sem maradt a szovjet hadsereg itt-tartózkodásának. Kapóra jött volna a tömeges társadalmi elégedetlenség, hogy aztán a proletárdiktatúra szigorával lecsaphassanak az „ellenforradalmárokra, a nép ellenségeire”, s így a megszálló Vörös Hadsereg mandátumát is meghosszabbítsák a rendkívüli helyzetre hivatkozással. Ezt a verziót támasztják alá azok a prominens közéleti személyiségektől származó visszaemlékezések is, amelyek arról szólnak: Apró Antal pártpotentát kifejezetten buzdította a diákságot a megmozdulásra, s remélte, jó sokan lesznek.
A Magyar Dolgozók Pártjának azonban nem lehetett ínyére, hogy túlzottan békés volt a demonstráció, s nyomát sem lehetett látni az áhított erőszakos fellépésnek. Ezen segített Gerő Ernő, az MDP első titkára, aki rádióbeszédben ócsárolta a tiszta szándékú tömeget. Felszólította a pártszervezeteket, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel szemben, a demonstrációban részt vevőket pedig kútmérgezőknek, provokátoroknak titulálta. Úgy fogalmazott: a kommunisták nem nacionalisták, ellenkezőleg, és következetes harcot folytatnak a sovinizmus, az antiszemitizmus és minden egyéb reakciós irányzat ellen. Ezért elítélik azokat, akik az ifjúság körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet az állam a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használják fel. A párt vezetését azonban a tüntetés nem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján. Hogy senkinek se lehessen kételye, mit tart a felvonulókról, Gerő háromszor említette meg a „Horthy-fasizmust” mint elrettentő rémképet. Közismert, hogy a hatás nem maradt el, s a felháborodott embereket, akik csupán pontokba foglalt reformköveteléseiket akarták beolvastatni a Kossuth rádióban, a végletekig felháborították a cinikus, nyílt konfrontációt kereső mondatok. A provokációs láncolat azonban nem szakadt meg ezen a ponton. A rádió vezetősége először belement abba, hogy élő adásban sugározza a demokrácia kivívását célzó pontokat, ám a Bródy Sándor utcai lakások ablakaiba kitett készülékekből megtudhatta a tömeg: az ígéretekkel szemben egészen más műsort játszanak. A pártállami rádiónak esze ágában sem volt teljesíteni a kérést, s bár hosszú évtizedekig konokul tagadták, a stúdiók épületéből adták le az első lövéseket.
A nagy magyar állampárti provokáció következő fejezetei sem szűkölködtek izgalmakban. Az állampárt mindig akkor tervelt ki provokációkat, amikor a helyzet ismét konszolidálódott, s békés mederbe terelődött volna. Október 25-én a Parlament előtti gyilkos sortüzet részben az válthatta ki, hogy a Kossuth térre tóduló sokaság egyre barátibb viszonyba került a szovjet páncélosok legénységével. Márpedig ezt nem tűrhette a megroggyant hatalom, így a környező épületek tetején elhelyezett ÁVH-s osztagok sortüzet zúdítottak gépfegyvereikből a civil lakosságra. Ugyanilyen előre eltervezett provokáció történt október 30-án, amikor a Köztársaság téri pártszékház előtt sok ember gyűlt össze arra a hírre, hogy ott ÁVH-sok forradalmárokat tartanak fogva. Az MDP-székházból mindenre lőttek, ami mozgott, még azokra a magyar páncélosokra is, amelyek eredetileg a bent lévő pártaktivisták védelmére érkeztek. A lakosság felháborodását csak fokozta, hogy még a mentősöket is tűz alá vették. A világhírű francia fotóriporter, Jean-Pierre Pedrazzini is itt kapott halálos sebet. Hogy minden valószínűség szerint még a székházban tartózkodó pártvezetőket is feláldozó provokációról volt szó, arra Kádár Jánosnak egy hetek múltán tett nyilatkozatából lehet következtetni. Úgy érvelt: a felkelés október 30-tól fordult nyílt ellenforradalomba. Burkoltan saját árulását is ezzel indokolta.
Szerves része volt a lakosság verbális heccelése annak a megfélemlítő politikának, amelyben paradox módon a totális hatalom félelme is megtestesült. A már említett Gerő-beszéden túl Kádár János szinte minden rádióbeszéde, megnyilatkozása tartalmazott provokatív elemeket. Következetesen az elvtárs megszólítást alkalmazta, holott a tömeg október 23-a óta kikérte magának az ilyen címkézést. A pártvezér október 24-én „rejtve harcba induló provokátorokról” beszélt, akikkel – mint a kapitalizmust feltámasztani kívánókkal – szemben fel kell lépni. Később már lágyabb húrokat pengetett az MDP új első titkára, s úgy fogalmazott: a pártvezetés nyíltan szembe kíván nézni mindazokkal az égető kérdésekkel, amelyek megoldása halaszthatatlanná vált. November elsejei rádióbeszédében egyenesen azt mondta: „Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok.” Hozzátette: „Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget – vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba.” Ugyanekkor ígérte meg, hogy az új párt, az MSZMP egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel, s hitet tett a szovjet erők teljes kivonása mellett. Kádár máig ható ékes példáját adta a dialektikus materialista kettős beszédnek, hiszen csakhamar átállt a szovjet oldalra, hogy a nyolcvanas évek végéig kollektívnek álcázott egyeduralmat gyakoroljon. A szovjet inváziót követő megszólalásaiban furcsa fejlődéstörténeten mennek keresztül szavai. Novemberben még jóhiszemű megtévesztettekről beszél, decemberre túlsúlyba kerülnek az elítélő jelzők, s már szó sincs felkelésről, csupán ellenforradalomról. Nincs apelláta 1957. május 9-i országgyűlési beszédében, amikor azt állítja: Nagy Imréék tudatosan adták át a teret a reakciós jobboldali ellenforradalmároknak.
A mai fülnek ismerősen csenghetnek azok az ítéletek, amelyekkel a polgári gondolkodásúakat illették. A „szélsőjobboldali” kitétel ritkábban fordult elő, de ennek kézenfekvő oka van: a „jobboldali elhajló, jobbra tolódó, lázító” a legdurvább megbélyegzések voltak, akit így címkéztek, az élete is veszélybe került.
Végül minden ott folytatódott, ahol a forradalom előtt abbamaradt. A pártvezetők hazugságait, gazdaságpolitikai tévedéseit az állampárti média is kárhoztatta mint a forradalmi eseményekhez vezető hibákat. A hazugságok mégis töretlenül folytatódtak, hiszen Kádár János novemberi ígéreteivel ellentétben lett megtorlás akár azért is, mert valaki részt vett egy tüntetésen. Elvették a Kossuth-címert, március 15-e sem lett nemzeti ünnep, visszaállt az orosz nyelv kötelező tanítása, nem lett többpártrendszer, s az ígért reformok is köddé váltak. Még arról is értesülhetett a lakosság Dobi Istvántól, az Elnöki Tanács elnökétől 1957-ben, hogy már 1956 októbere előtt is megindultak a reformok. Az egykori álkisgazdapárti, majd MSZMP-s politikus úgy fogalmazott: „Aki a pártban vagy azon kívül állva a szocializmus iránti hűséggel vett részt a politikában, a közéletben, csak megnyugvással és elégedettséggel szemlélhette a pártból elindult kezdeményezéseket. Aki azonban felfordulást akart, aki rendszerváltozásra, a népi hatalom bukására spekulált, annak nem lehetett tetszésére ez a fejlődés.” S miért nem tudatosult a népben, hogy megindult a reformok útján, a nagy jólét felé már október 23-a előtt? Dobi szerint a lázítás azért lehetett hatékony, mert hibát követtek el. Engedték, hogy úgymond a külső ellenséges propaganda és a belső izgatás a nép számottevő részében elhomályosítsa a fejlődés és az eredmények tudatát.
origo.hu
Botrány Budapest utcáin – Törvénysértő Pride-felvonulás jön szombaton
