Hivatalosan majdnem háromezer amerikai fiatalember halt meg azért, hogy Irak átalakuljon zsarnokságból amerikai stílusú, szabad demokráciává. De háromezer élet elveszítése sem volt elég ahhoz, hogy az elnök elismerje politikája kudarcát. Az elesett katonák száma talán még ez év végén eléri a szeptember 11-i áldozatok számát – ez mindenképpen lélektani határvonal lesz. Kérdés, hogy választóvonalat jelent-e majd az amerikai külpolitikában is.
George Bush ugyan vállalta a felelősséget az időközi választásnak a republikánusokra nézve tragikus eredményéért, ám a háborúért és az annak nyomán kialakuló államszörnyért egyelőre nem. Bár az jelzés értékű lehet, hogy épp védelmi minisztere, a „háború atyja” döntött úgy, veszi a kalapját.
Bush szerint Donald Rumsfeld lemondása nagyon rossz jelzés a katonáknak, mivel a háborúban a vezetőség lemondása mindig azt jelzi, hogy valami nincs rendjén. Mégis elfogadta „kiváló barátja” döntését. Mindez némi feszültséget sejtet. Az elnök szerint ugyanis alapvetően jó irányba fejlődnek a dolgok, s a cél sem változott: csak akkor szabad elhagyni Irakot, ha az megáll a maga lábán, megerősödnek a demokratikus intézmények, a lakosság bízik saját kormányában, rendőrségében, hadseregében, parlamenti képviselőiben, s ügyes-bajos dolgait nem fegyverrel, hanem a bíróság előtt kívánja megoldani.
Ám ha valóban ez lesz a menetrend, az amerikaiak soha nem hagyják el Irakot.
Kétségtelen, hogy a mostani amerikai választások az iraki események árnyékában zajlottak – ami nem kis dolog, tekintve, hogy az amerikai választópolgárokat hagyományosan hidegen hagyja az, mi történik az Egyesült Államok határain kívül. Irak mégis az egyik fő témává válhatott. De vajon a kongresszus mindkét házában most többséget szerzett demokratáknak van-e más útiterv a tarsolyukban? Ha van is, ennek vajmi kevés jelét adják: e téren lényeges különbség nincs az Amerikában választásra érdemes két nagy párt között. Pedig számos megfigyelő rámutatott a mostani választások eredményét kommentálva, hogy a demokraták csakis azért nyerhettek, mert a republikánusok Irak kérdésében egyre látványosabban hazudták le a napot az égről, a kétpártrendszer sajátosságai miatt pedig nincs más, akire a protestszavazók leadhatnák voksukat. Csakhogy a demokrata pártiak éppolyan megosztottak Irak ügyében, mint a republikánusok, csak az előbbiek nincsenek kormányon. Például Hillary Clinton szenátor, aki pillanatnyilag a legesélyesebb arra, hogy 2008-ban a demokraták elnökjelöltje legyen, határozottan kiáll a katonai szerepvállalás mellett, héjább a héjánál, ha Irakról van szó.
Egyelőre nem világos tehát, mit tennének a demokraták Irakban, csak annyi biztos, hogy Bush útját rossznak tartják.
De hogy mennyiben is más a demokrata út, jól mutatják a világszerte felháborodást keltett úgynevezett Patriot-törvény elfogadásának körülményei. Ez a cikkely 2001-ben, a terrortámadások után született, és legalábbis problémás abból a szempontból, hogy megengedhetőnek tartja az amerikai s főként a külföldi állampolgárok jogfosztását, ha a terrorizmus elleni harc úgy kívánja. A törvényt a szenátus 98:1 arányban fogadta el, mindössze a wisconsini demokrata szenátor ellenezte, míg Louisiana állam (szintén demokrata) szenátora nem vett részt a szavazáson. Nagyjából ezt nevezzük közfelkiáltásnak. A képviselőházban több volt ugyan az ellenző (357 igen, 66 nem), s ezek túlnyomó része is demokrata volt, ám 145 ellenzéki képviselő igent mondott a demokratikusnak nem éppen nevezhető törvényre. A cikkelyt az idén márciusban megújították.
Az eredmény kissé finomodott, ám még mindig csak 11-en ellenezték a száztagú szenátusban. Pedig már öt éve tartott az iraki háború, s a választók nagy részének már akkor is elege volt Bush hadjáratából.
Ami nekünk, a volt keleti tömb országaiban élő embereknek feltűnik s a tengerentúlon nem, az a szóhasználat. Az amerikai kormányzat és különösképp George Bush mára úgy beszél, mint egykorvolt vezetőink. Rumsfeldet elbocsátó beszédében az elnök többször hangsúlyozta: Amerika és a világ biztonságosabbá vált. Ez legalábbis erősen kétséges.
*
Miközben Irak esetében a fiatal demokrácia vívmányairól és a remény hajnaláról beszélnek, a háború egyre véresebb, az amerikai hadi és politikai vezetés pedig egyre furcsább elméletekkel próbálja menteni a menthetetlent. Annyi látható, hogy egyre-másra születnek a tervek arról, miképp lehetne a legkisebb veszteséggel befejezni a félresikerült hadjáratot. A legutóbb meglebegtetett terv szerint az amerikai hadsereg nem vonulna ki ugyan a közeljövőben, ám viszonylag sietősen átadná az ország védelmét az iraki katonáknak. A gond csak az, hogy az amerikaiak által kiképzett irakiak egyelőre még olyan szinten sincsenek, mint az utcai lövöldözők, ezért Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter meg is feddte az iraki vezetést, hogy késlekedik a védekezésre képes hadsereg felállításával.
Washingtonban azt is elképzelhetőnek tartják, hogy felosztják az országot, mégpedig három részre a vallási-etnikai határok mentén, így előzik meg a polgárháborút. Dél-Irakban a síiták kapnának egy olajjal bőségesen ellátott, óriási területet, középen a szunniták mondhatnák a magukénak Bagdadot egy darabka sivataggal körülvéve, ahol éppenséggel éhen halhatnak, északon pedig a kurdok örvendezhetnének az ölükbe pottyant olajkutaknak és a soha vissza nem térő lehetőségnek. A kurdok szíriai és törökországi testvéreikkel együtt időtlen idők óta harcolnak egy saját országért, amely hatalmas olajkincsükkel nem is tűnik olyan elérhetetlennek. Törökország és Szíria persze azonnal háborúba keveredne nemszeretem kisebbségével, feltéve, ha az Egyesült Államok nem tudja rábeszélni a kurdokat, hogy az évszázados nemzeti álmot sutba dobva inkább foglalkozzanak azzal, ami már az övék.
A síiták önrendelkezése – saját olajkutakkal tetézve – szintén érdekes helyzetet alakíthatna ki, hiszen délen Szaúd-Arábia szunnita uralom alatt élő síitái kaphatnának vérszemet (Rijád fel is épít a határon egy 550 kilométeres falat), nyugaton szíriai hittestvéreik áhítozhatnának hasonló szabadságra, északkeleten pedig ott a síita gigász, Irán.
Felmerült az a gondolat is az amerikai nagy kétségbeesésben, hogy egy katonai junta kezébe adnák Irak irányítását, amely hathatósabb eszközökkel teremthetne rendet, és így lehetővé válna az amerikai csapatok mielőbbi kivonása.
Pazar gondolat, tekintve, hogy a háborút épp
egy diktátor elmozdításának szükségességével indokolták.
A 2025-ös büdzsé megalapozza a dinamikus bérnövekedést