Ideológiai lázálom

Magyarország ma szabad, de igazságtalan – így szólt alig két évvel ezelőtt a szocialista párt fő üzenete. Alig múlt el nap, alig hangzott el beszéd, sajtótájékoztató a Hiller–Gyurcsány páros csoportos vagy egyéni fellépésével, amikor nem ismételték mantraként e mondatot. Ez volt akkor az MSZP szociáldemokrata megújulásának vezérfonala, s ez lett az első Gyurcsány-kormány programjának alapvetése is.
Azóta két és fél év telt el, s ami egészen biztosan megállapítható: Magyarország ma sokkal kevésbé szabad, de legalább sokkal igazságtalanabb ország lett – éppen a szocialista és a „liberális” pártok, valamint a köztársaság barátja, Gyurcsány Ferenc „áldásos” tevékenysége következtében.
Sokan mondják, a szabadságnak nincsenek fokozatai: egy ország vagy szabad, vagy nem, és persze magát a szabadság fogalmát illetően is jelentős eltérések vannak a különböző gondolkodók között. Ami viszont biztos: baj lehet a szabadsággal abban az országban, ahol vaskerítésekkel, rohamrendőrökkel zárják ki a népet az ünnepségekből, megemlékezésekből, koszorúzásokból. Baj lehet a szabadsággal ott, ahol a hatalom fél, s visszaél erőszak-monopóliumával. Baj lehet a szabadsággal ott, ahol a magát a szabadságpártiság non plus ultrájaként tételező párt nem több, hanem kevesebb szabadságért könyörögve rimánkodja vissza a könnygázgránátoktól, viperáktól és gumilövedékektől erősen odakozmált budapesti főkapitányt, mert az „szeret és tud is tömeget oszlatni”. Baj lehet a szabadsággal ott, ahol rendeletekkel, tiltó táblákkal zárnák négy fal közé a szabad emberi véleménynyilvánítást.
Arról, hogy mit jelent az igazságosság, milyen legyen az igazságos társadalmi berendezkedés, szintén lehet vitatkozni, ám nem nehéz észrevenni: a mostani kormány korántsem a szociáldemokrata típusú igazságosságelv szerint cselekszik, sokkal inkább a legszélsőségesebb libertáriánus felfogást próbálja a gyakorlatba átültetni. Eszerint ugyanis igazságosságról beszélni a piaci viszonyok közepette ideológiai lázálom, filozófiai mese. Csakhogy ezen a Hayek-féle radikalizmuson már rég túllépett az idő – máshol legalábbis. A „mieink” viszont megrekedtek valahol, valami nagy sötétlő erdőbe jutottak, s nem lelik a kijáratot.
Magyarország társadalmát sokféle igazságtalanság szabdalja darabokra, különböző történelmi, szociológiai, földrajzi, de akár etnikai okok miatt. Ha van a politikának küldetése, ezek felszámolása, mérséklése mindenképpen a legszentebbek körébe tartozik. Senki sem alhat nyugodtan, amíg egyetlen éhező kisgyermek van a világon – valahogy így írta ezt egy másik ismert liberális, Dahrendorf. Igaz, azt is írja, hogy soha sincs elegendő életesély elegendő ember számára. Ám ez a kormány az igazságtalanságokra új igazságtalanságokkal felel, nem szelídíti, inkább mélyíti azokat. Igazságos-e például, hogy az eddig is rendkívül hátrányos helyzetben lévő kistelepülésekről most az élhető lét utolsó morzsáit is elcsenik: a posta után a vasutat, az iskolát, s ha lehet, még a polgármesteri hivatalt is. Igazságos-e, hogy a kétségbeejtő népegészségügyi és demográfiai helyzetben lévő magyarságot a kormányzati reformdüh vizitdíjjal, kórházbezárásokkal kívánja tizedelni? Igazságos-e, hogy a tizenöt százaléknyi eliten kívül mindenkinek fizetnie kell majd a felsőoktatásért, a levelező és esti tagozaton pedig senkit nem kívánnak finanszírozni? Pedig sokak számára ez volt az egyetlen esély a diplomaszerzésre. Folytassam? Minek? Gyurcsány Ferenc naplóírót az ellenzéki kritika sem érzelmileg, sem értelmileg nem hatja meg.
Pedig tudhatná, amit mi, magyarok megtanultunk már régen: semmi sem tart örökké. Semmilyen hatalom és kormányzás.
Azért is kibekkeljük őket.