Jobbulást Gyurcsány Ferencnek

A miniszterelnök – internetes naplóbejegyzése szerint – gyengélkedik. Hétfőn azt állította: össze kell szednie magát, hogy el tudjon menni az őszödi kormányülésre. „Én ha beteg vagyok, akkor elbújok. Nem hiszem, hogy ez büszkeség lenne vagy bármifajta eltúlzott férfiúi önérzet; persze, ki tudja” – teszi hozzá szemérmes őszinteséggel. Csupán enyhe láz ütött ki rajta, de mint megtudhatjuk, az sem tréfadolog. „A harminchét fok körüli hőemelkedés a legrosszabb, nagyon instabil az ember állapota ilyenkor.” Ezért aztán érthető a következő vallomás: „a legbrutálisabb orvosi segítséget szoktam kérni – ilyen esetekben ez erős antibiotikumot jelent, sok-sok kiegészítővel” – írja, bár kiderül: nem tudja, vírus vagy baktérium fertőzte-e meg. Aki azt hinné, e blogbejegyzés holmi nyavalygás, hát ne higgye. Népünk vezetőjét nem olyan fából faragták. Egy ideig vívódott, menjen-e szakszervezetekkel tárgyalni, meg pártkongresszusra, aztán ráeszmélt: nem ér rá önmagával foglalkozni, hiszen a közjó szolgálatára esküdött fel. Láthattuk lelki tusáját: harcolt és győzött. Így szokta.
A Gyurcsány-blogisták rendszerint tegeződnek a kormányfővel. Ezt most magam is megpróbálom. Te Feri! Nem jól teszed, hogy orvosaidtól beható vizsgálat nélkül antibiotikumot kérsz (kiegészítőkkel), és még reklámozod is; a gyógyszerészkamara korábbi elnökétől tudom, hogy ez veszélyes. Azt sem tetted jól, hogy eltakarítottad a gyógyszergyárak útjából a patikusok által képviselt szakmai kontrollt, aminek következtében trafikban, ábécében meg üzemanyagtöltő állomáson is lehet majd medicinákat kapni – a kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig a benzinkutast fogják kérdezni a betegek. Tudod-e, hogy hazánkban a nem megfelelő gyógyszer bevétele miatt többen halnak meg évente, mint autóbalesetben?
Kár, hogy a népnek nincs blogja, Feri. Mi is megírhatnánk néhány dolgot. Rozál néni a Derecske utcából – tudod, aki mindig fáslit hord a lábán – megírhatná, hogy két hete lázas, a szervezete folyton visszafertőzi magát; a furgonos fiútól tudom, aki az ebédet hordja neki az otthonból. Rozál néniben semmi sincs a te harcos optimizmusodból. Hetvenöt éves, a nyugdíj egyik felét betegségére költi, a másik felét rezsire. S most azt hallja, hogy még el akartok venni a pénzéből, miközben emelitek a gáz árát. Várja a laboreredményt; lehet, hogy kórházba kell mennie, s azt mondja: nem bánná, ha ki sem jönne onnét. Mit üzensz neki, Feri? Hogy a pénz nem boldogít? Tényleg nem boldogít, de ha nincs, az megalázó. Mert méltó a munkás a maga bérére, és Rozál néni gürcölt egész életében. Mit üzensz Kóres Miklósnénak, kinek halálos beteg gyerekét abban a kórházban ápolják, amit a kormányod nem tart fejlesztendőnek? Mit üzensz a daganatos fiatalasszonynak, aki négy gyereket nevel, és harmadfél hónapja vár kezelésre? Tudod-e, hogy Európa-szerte Magyarországon hal meg a legtöbb középkorú ember, hogy élen járunk a szív- és érrendszeri betegségekben, hogy nálunk leggyakoribb az infarktus, hogy ráknagyhatalom vagyunk, hogy a mi népünk a legdepressziósabb a világon, hogy sok köztünk az öngyilkos és az alkoholista, és a fiataljaink öt százaléka drogfüggő? Minél betegebbek vagyunk, annál rosszabb és drágább az ellátás, Feri. És még rosszabb és drágább lesz – a reformnak nevezett tömeggyilkosság miatt, amire készülsz. Mit üzensz azok családtagjainak, akiket meg lehetett volna menteni, ha időben, kellő színvonalú orvosi ellátásban részesülnek? Elmeséled nekik, hogy milyen lesz a kormányzati luxusnegyed? Emberekről beszélek, százezrekről, Feri. Sőt, milliókról. Nekünk ezek a milliók fontosak. Neked meg a milliárdjaid (kiegészítőkkel).
Ha Magyarországnak is volna blogja, megírhatná, hogy sajnál téged, Feri. Tényleg beteg vagy. Bújj csak el. Jobbulást kívánunk neked; jobbulj meg. Addig azonban maradj az ágyban, ne menj dolgozni, kerüld az embereket. Borzasztó, hogy folyton a kezük felé nyúlkálsz. Fertőz a kézfogásod, Feri…