A könyvek pontatlanok. Grosics Gyulát nem katonai teherautó vitte a határig. A válogatott kapus – akkor már a Tatabánya játékosa – így mesélte el a történetet:
– Hétvége volt, december elseje vagy másodika, amikor Östreicher Emil, a Honvéd szakosztályvezetője felhívott telefonon, és megkérdezte, nem volna-e kedvem csatlakozni hozzájuk. A csapat akkor már túl volt a Bilbao elleni, november 22-i, idegenbeli 3:2-es vereségen, és egy sor barátságos mérkőzésen, többek között a Racing Paris-val, az FC Saarbrückennel és a Madrid-válogatottal vívott, 5:5-re végződött csodameccsen. Persze hogy van kedvem – válaszoltam Emilnek –, de a családom nélkül nem megyek. Ugyanakkor megkérdeztem, mi van a Honvéd két kapuvédőjével. Sajnos mindkettő sérült – kaptam a feleletet. „December 4-én, kedden a Barcelona ellen játszunk – mondta Östreicher –, és nincs kapusunk. Ha igent mondasz, hétfőn reggel nyolc órakor egy farmotoros Ikarus áll majd meg a Serleg utca sarkán, ne kérdezzetek semmit, ne szóljatok senkihez, Bécsben fogtok kiszállni, a Hotel Kummelnél.” Igent mondtam. A busz megérkezett, felszálltunk, ültek már bent néhányan, de úgy viselkedtünk, ahogy Emil kérte.
Grosics elmondta, hogy az autóbusz nem indult el rögtön a határ felé, hanem bevitte őket a Dohány utcai zsinagóga mellé, és itt várakozott. Délben még mindig ott állt. A kapus ekkor leszállt, mert elmerevedtek a lábai, és sétálni kezdett a busz mellett. Ahogy ott téblábolt, arra jött egy idegen, felismerte, és csodálkozva kérdezte: „Maga még itt van?” Mire Grosics: „Miért, hol kellene lennem?” Kiderült, hogy a Szabad Európa Rádió nem sokkal korábban bemondta, hogy a válogatott kapuvédő és családja már Bécsben van, szabad földön.
Röviddel ezután megérkezett egy fekete Pobeda, két civil ruhás orosz férfi szállt ki belőle – később derült ki, hogy magas rangú katonatisztek voltak –, akik Brennbergbányáig kalauzolták el az autóbuszt, és utána visszatértek. A határ előtt azonban meglepetésre tankcsapda várta az Ausztriába tartó társaságot. Két lehetőség kínálkozott: vagy visszafordulnak Budapestre, vagy gyalog teszik meg az utat az egy kilométerre fekvő osztrák őrállomásig.
– Felötlött bennem – mesélte Grosics –, hogy másnap lesz a Barcelona elleni meccs, és a csapatnak nincs kapusa… Eldobtam a két nagy bőröndöt, és a gyerekekkel meg a feleségemmel együtt nekivágtunk az útnak. Szerencsésen megérkeztünk. Már vártak minket. S aztán visszamentek a bőröndjeinkért is. A Hotel Kummelban megkaptam a menekültútlevelet, másnap öt órakor indult a gépem.
Grosics családja Bécsben maradt, ő pedig az utolsó pillanatban megérkezett a meccsre. A többiek már melegítettek… Hatvanötezer néző előtt remek mérkőzést vívtak, és 4:3-ra nyertek. Másnap Sevillában azonban – a spanyol bíró segédletével – kikaptak 6:2-re. A játékvezető három lesgólt adott meg a Sevilla javára, és két tizenegyest nem ítélt meg a Honvédnak. Malőr? Ugyan, nem vették a szívükre. Az ötvenezres publikum jól szórakozott.
Ezután Olaszországban vártak újabb sorozatmérkőzések a magyar bajnokcsapatra. December 8-án a Milan volt az ellenfél. A magyar csapat így állt fel: Grosics – Rákóczi, Bányai, Dudás (Palicskó) – Bozsik, Kotász – Budai II., Machos (Kocsis), Tichy, Puskás, Czibor. A 2:1-es győzelem jó bemutatkozás volt olasz földön, igaz, négy nappal később kikaptak a Romától (2:3), de aztán tönkreverték a Palermót (6:3) és a Cataniát (9:2).
Jöhetett a BEK-visszavágó december 20-án Brüsszelben, mert Budapest nem volt alkalmas színhely. Azzal a további tehertétellel, hogy előző nap Brémában még a Werder ellen kellett a Honvédnak pályára lépnie barátságos meccsen. Faragó Lajos, a Honvéd kapuvédője ezeket írta naplójába: „Ebéd után értekezlet. Jelen van Sebes. Álláspontunk: engedély nélkül is elmegyünk Dél-Amerikába, s utána haza. Korán megyünk ki a pályára. A világítás gyenge, nagy a köd. A kapunál kellemetlenül sáros a talaj. Pechesen kezdünk. Korán kapjuk az első gólt. Rákóczi eltriblizte. A csapat régen küzdött ilyen akarással. A 20. percben majdnem a szemem rúgják ki. Aztán elalszom, s csak a hordágyon térek magamhoz… 15 perc alatt – amíg Czibor véd – elhúz a spanyol csapat, 3:1. Visszamegyek, de csak egyenlítésre telik. A második félidőben mi vagyunk fölényben, de sok helyzet kimarad (3:3).”
– Sebes megjelent Brüsszelben, és rá akart beszélni minket, hogy menjünk haza – emlékezett Grosics Gyula –, és majd az MLSZ hivatalos engedélyével utazzunk ki Dél-Amerikába. Én is felszólaltam, és elmondtam, hogy megvárjuk a szövetség hivatalos kiküldöttjét, aki elkísér minket Dél-Amerikába. Azt is meg kell majd tárgyalni – folytattam –, hogy milyen arányban részesüljön az MLSZ és a csapat a 15 mérkőzésre tervezett túrából. Sebes azonban kijelentette, hogy szó sem lehet a túráról, menjünk először haza. De a játékosoknak már elegük volt a sok ígérgetésből, a meg nem valósult dél-amerikai utakból, ezért úgy döntöttünk: az MLSZ tiltása ellenére elfogadjuk az ajánlatot. A tiltást aláíró és amellett végletekig kitartó Nagy Marcell MLSZ-elnök nemsokára maga is disszidált…
A csapat visszatért Olaszországba, amely az állandó bázist jelentette. A feleségek és a gyerekek egy San Remo melletti kisvárosban, Ospedalettiben várták a fejleményeket. December 28-án Milánóban ötvenezer néző előtt az Internazionalét győzte le 2:1-re a Honvéd. Közben a játékosok átéltek egy szomorú karácsonyestét Milánóban, jóllehet a szálloda tulajdonosa különtermet biztosított számukra, és mindegyik gyerek kapott ajándékot. Az egymás közötti beszélgetések során kezdett kirajzolódni, hogy Puskás, Kocsis, Czibor és Grosics, illetve Kalmár Jenő edző nem tér haza.
Faragó naplójában olvashatjuk: „Tichy és Machos indulnak haza Pestre. Január 9. Bozsik felesége beszélt Sebessel. Már ő is megy haza. Ő a negyedik asszony… Megvan a brazil vízum… Rio de Janeiro. Óriási fogadtatás. Ilyet még nem láttam. 40 fok meleg, kibírhatatlan. Kocsikaraván kísér bennünket a Hotel Gloriába. Összetörik magukat, hogy láthassák a csapatot.”
– Tizenöt mérkőzést kötöttünk le, de a felét sem játszottuk le, mert a FIFA betiltotta a magyar csapat nyilvános szereplését – említette Grosics Gyula. – Az ultimátum azt is tartalmazta, hogy amelyik ország klubcsapata megmérkőzik a Honvéddal, azt kizárják a nemzetközi szövetségből. Így aztán az utolsó két meccsünket már Caracasban játszottuk le, mert Venezuela nem volt tagja a FIFA-nak.
A fogadtatásról Grosics elmondta, hogy a Brazíliában élő magyarok szétszedték a csapatot, és egy sor játékost elvittek a lakásukra. Az újságokban jelent meg és a televízióban hangzott el a felhívás, hogy a magyar játékosok a mérkőzés napjának délelőttjén jelentkezzenek a szállóban…
A naplóban ez áll: „Január 19. Esti meccs. Flamengo–Budapest-vegyes 6:4 (3:1). Öcsi kapufát rúg, aztán hirtelen egy hármast kapunk. Az utolsó percben Szusza szépít. Rettenetes blama.” 6:2-nél a Flamengo egyik vezetője odament a magyar kapu mögé, és onnan integetett a brazil játékosoknak, hogy ne rúgjanak több gólt, mert a túra érdektelenségbe fullad…
A Botafogót már Kocsis mesterhármasával és Puskás góljával 4:2-re legyőzte a magyar bajnokcsapat, majd utána 3:2-re a Flamengo–Botafogo vegyest is Kocsis utolsó percben fejelt góljával. Az ellenfél gárdájában lényegében az 1954-es világbajnokságon részt vett válogatottak léptek pályára. A Sao Paulót is biztosan fektette két vállra a csapat, 6:1 után 6:4-re.
Caracasban mindkétszer a Flamengo volt az ellenfél. Grosics emlékezete szerint az első találkozó 0:0-ra végződött, a másodikat 1:0-ra elvesztették. Mérkőzésenként 15 ezer dollárt kapott a csapat. A pénzt négy kategória alapján osztották szét, de alig tettek különbséget a válogatott játékosok és például azok között, akik pályára sem léptek.
Az úgynevezett feketetúra után a csapat visszatért Európába, majd Magyarországra. Puskás, Kocsis, Czibor és Grosics az ifjúsági válogatott kint maradt tagjaival Bécsben szervezte a meccseket, hogy megélhetésüket – átmeneti időre – biztosítani tudják. 1957 nyarán aztán Grosicsot is hazahozta a honvágy, pedig szerződése volt a Flamengóval… A többiek maradtak.
– Puskásék döntését megerősítette az a tény, hogy engem rabszállító kocsival vártak a határon – emlékezett Grosics Gyula. – Tudom, hogy Kocsis Sanyi sokat vergődött. Mindenáron haza akart jönni, de a felesége, aki áldott állapotban volt, azt mondta: „Hazamehetsz, de a gyerekek itt maradnak velem.” Czibor Zoli semmiképpen nem jöhetett haza, mert fegyverrel harcolt a Széna téren. Öcsit elkeserítette, hogy olyasmivel vádolták, amit el sem követett, és súlyos büntetéssel fenyegették meg.
A kint maradottak sorsa ismeretes, s azoké is, akik hazatértek. A világ legjobb klubcsapatának tartott Budapesti Honvéd kristálygömbje a „feketetúra” után összetört. Ötven év kevés volt ahhoz, hogy kiheverjük. És lehet, hogy a következő ötven év is anélkül telik majd el.
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
