Kádár örökösei sztálinoznak

Október 17-én és október 23-án is kiadott egy-egy manifesztumot a Magyar Írószövetség. Előbbiben deklarálta, hogy mostantól csupán a nemzeti elkötelezettséget vállaló írók szervezete kíván lenni. Utóbbiban pedig tiltakozását és mélységes erkölcsi felháborodását fejezte ki a nyilvánvalóan felsőbb kormányutasításra elkövetett október 23-i rendőri „túlkapások” miatt. Álláspontjuk egyezik minden jóérzésű magyar ember véleményével s a világ számos tájáról érkező híradások szellemiségének többségével. Nevezetesen: az effajta több mint diktatórikus, balkáni, a Rákosi-korszakra hajazó kormányzati magatartás – vagy rendőrállami brutalitás – engedély nélkül tüntetőkkel szemben is megengedhetetlen.
Kiszámítható volt, hogy mindkét kiáltvány mily heves reakciókat vált ki a jelenlegi kormányhoz szolgaian lojális írókból és újságírókból. Szocialista–liberális forgatókönyveknek megfelelően az ellenvélemények nem a két manifesztum tartalmi kérdéseiről, hanem a Magyar Írószövetség lejáratásáról szóltak. Bennük visszatérő motívum, hogy a Magyar Írószövetség moszkvai mintára szerveződött, „sztálinista” szervezetként jött létre.
A valóság ezzel szemben, hogy a Magyar Írószövetség történelmi, eszmei előzménye, mintája az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) volt, amely 1932–1944-ig képviselte az írók érdekeit többek között Móricz Zsigmond vezetésével. A hazai írótársadalom 1945-ben független írószervezetként alapította meg a szövetséget. Az orosz megszállók és a hazai sztálinista hatalmi struktúra 1947 után telepítette a saját embereit a szervezetbe. Ebben a korszakban elég volt egy megyei lap vasárnapi mellékletében megjelenő, Rákosit, Sztálint, a Szovjetuniót dicsőítő versblokk a szövetségi tagsághoz.
A szervezet és számos, hősies magatartást tanúsító magyar író fényesen kiköszörülte a csorbát a forradalom előtti években, 1956-ban és még a szabadságharcot követő hónapokban is, ugyanis a reformmozgalmak és a népfelkelés magnetikus erőközpontja volt. Tamási Áron, Tamási Lajos, Varga Domokos, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Ágh István, Fekete Gyula, Buda Ferenc, Déry Tibor, Obersovszky Gyula, Gáli József, Zelk Zoltán magatartása köztudomású. Október 23-án avattuk fel az írószövetség falán Gérecz Attila emléktábláját, aki a forradalom és szabadságharc mártírja volt. Reménytelenül hősies magatartást tanúsított a szövetség 1956. november 4-e után is, amikor Kádár János és Apró Antal pufajkás pribékjei a szovjet megszállók támogatásával már elkezdték a véres megtorlást. Tamási Áron fogalmazta meg a Gond és hitvallás című, december 28-i állásfoglalást, amelyben a szervezet hitet tett a forradalom és szabadságharc eszméi mellett. A szervezetet a hatalom feloszlatta, de a magyar írótársadalomban volt annyi gerincesség még e nehéz években is, hogy bojkottálta az 1957-es ünnepi könyvhetet.
Az 1958-ban újjászervezett szövetségről is árnyalatlanság azt állítani, hogy csak a szervilizmus és az abszolút kompromisszumkészség jegyében történt. Tény, hogy számos „ellenforradalmárnak bélyegzett” író és irodalomtörténész, hacsak nem kötött finoman szólva személyes és mind a mai napig titkos megállapodást a hatalommal, tökéletesen háttérbe szorult a 1963-as amnesztiáig. Sőt – bizonyos engedmények, publikációs lehetőségek dacára – az üldöztetés és a mellőzés 1989-ig tartott, s nem kímélte azokat a fiatalabb alkotókat sem, akik koruknál fogva nem vettek, nem vehettek részt a forradalomban, de az önkényuralom éveiben egyetértésüket vagy puszta rokonszenvüket nyilvánították ki a szabadságharc iránt. Ám tény, hogy Aczél György, a machiavellis kultúrdiktátor mindig is fontosnak tartotta a szövetség integrálását vagy megfélemlítését. A kényszerkompromisszumok és a legtehetségesebbek háttérbe szorításával vagy teljes kiszorításával létrehozott kényes egyensúlyok dacára a nyolcvanas években a szövetség visszaszerezte ’56-os dicsőségét. Az 1981-es közgyűlésen a Magyar Írószövetség kivívta azt a jogot, hogy a választmányát titkos, demokratikus szavazáson maga választhatta meg. 1987-ben pedig pánikot váltott ki a hatalomból az írószövetség belső, vértelen forradalma, amikor is a tagság kiszavazta a választmányból és az elnökségből – egyetlen kivétellel – az állampárt tagjait. Ekkor történt meg az első katartikus megtisztulás, 1987-ben sorra léptek ki a szervezetből a kádári hatalom iránt lojális írók. Ezt a közgyűlést itthon és külföldön akkor is a rendszerváltó csendes magyar forradalom első számottevő győzelmeként értékelte a közvélemény.
Nehéz eldönteni, hogy a rendszerváltozást követő válságok hullámát egyértelműen megakadályozhatta, mérsékelhette volna, ha az első rendszerváltoztató kormány biztosítja a szövetség számára a joggal elvárható szilárd költségvetési támogatást és a szakmai csúcsszervezetek, mint például a Magyar Tudományos Akadémia számára megadott jogosítványokat. Jókai Anna, a rendszerváltozás utáni első elnök érdeme, hogy heroikus erővel bár, de egyben tartotta a közösséget. A rendszerváltozás óta az írószövetség számára adott egyetlen komoly volumenű támogatásként Rockenbauer Zoltán miniszter és Kalász Márton írószövetségi elnök tárgyalásainak eredményeként a fideszes kultuszminisztérium 2001-ben tíz évre bérbe vette a VIII. kerületi önkormányzattól a székházat a szövetség részére.
A rendszerváltozás óta, valószínűleg a szövetség egyre bizonytalanabb helyzetére reagálva, sorra alakultak meg a társszervezetek, közülük ma is létezik a Magyar Írók Egyesülete, a Fiatal Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága. Ez utóbbiba léptek be azok a többnyire baloldali, a jelenlegi kormányhoz lojális alkotók, akik a Tilos Rádióban elhangzott kereszténygyalázó mondatok ügyének kapcsán előidézték az 1997-eshez hasonló indítékú, fából vaskarika „kormánypárti lázadást”, a második jelentős kilépési hullámot a Magyar Írószövetségből. Most ott tartunk, hogy a bénultságból magához térve a mintegy ezres létszámú, legnagyobb, legreprezentatívabb magyar írószervezet végre vállalhatta önmagát, nemzeti elkötelezettségét.
Ám a szabadság igencsak drága. A rendszerváltozás óta az írószövetség léte, működőképessége az évente megpályázott és megítélt költségvetési támogatások függvénye volt. Jövőre valószínűleg egy fillért sem kap már ettől a kormánytól, hiszen a várt meghunyászkodás helyett deklarálta ellenzékiségét. Joggal tarthat arra igényt hát az a szervezet, amelynek tagjai között van a magyar írótársadalom élvonalának és a forradalom emblematikus alakjainak nagy többsége, többek között Jókai Anna, Csoóri Sándor, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Lázár Ervin, Szilágyi István, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Ágh István, Buda Ferenc, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Csillag Tibor, Kalász Márton, Czakó Gábor, Tamás Menyhért, Serfőző Simon, Mezey Katalin, Oláh János, Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Péntek Imre, Konczek József, Temesi Ferenc, Ébert Tibor, Tóth Erzsébet, Sebeők János, Fábián László, Fekete Gyula, Rónay László, az elhunytak közül Hernádi Gyula, Kolozsvári Papp László és mások, hogy legalább az őt illető minimális tiszteletet megkapja. És ne sztálinistázzák a sztálinizmus és a kádárizmus valódi örökösei: a jelenlegi hatalom és holdudvarának képviselői.