(ki mit lát...)

Én nem tudom, hogy politikai vonzalmaim elhomályosítják-e a látásomat. Pontosabban: vajon úgy látom-e az eseményeket, ahogy azok megtörténtek, és az általam látottak normális, elfogulatlan érzéseket váltanak-e ki belőlem? „Az az igazság – mondta Tárnoki néni, amikor fenti problémámat elébe tártam –, hogy aki a Fradinak szurkol, aligha örül az Újpest góljának, ha az oly szép is, mint a hajnalhasadás. Ez vice versa áll, bár mostanság a Fradi a Tuzsérral vetélkedik, nem a Dózsával.”
Mivel a hangjában némi kárörömet éreztem, bátorkodtam közbevetni, hogy Dózsa az Újpesttel kapcsolatban anakronizmus, és aligha normális, aki bármely magyar futballcsapat esetlenkedését élményként éli meg. „Na látja – mosolygott az öreg hölgy –, mégiscsak nekem van igazam. Gondolja, hogy a magyar politikai elit az UEFA Bajnokok Ligájában játszik?” „Nem gondolom – feleltem –, de ön is tudhatná, hogy minden sporttal kapcsolatos hasonlat sántít itt, hiába, hogy az olimpiára és a választásokra is négyévenként kerül sor. Egy doppingoló olimpiai bajnok nem rántja magával a nemzetét, akkor sem, ha tömény szteroidot pisil. Egy miniszterelnök viszont…” „Ácsi! – mondta Tárnoki néni, és békítően megsimogatta a kezemet. – Most vitatkozni akar vagy beszélgetni?” „Beszélgetni – válaszoltam megtörten. – Állandóan a Magyar Nemzet véleményoldalának szlogenje jár az eszemben, hogy a dolgot őt magát nézzük…” „Nyugodjon meg, és nézzen rám – mosolygott az öreg hölgy. – Milyennek lát?” Elfordítottam a fejemet. „Ez övön aluli ütés volt – mondtam. – Önt nem lehet kétféleképpen látni és értelmezni, legfeljebb duplán. De vegyünk egy kézenfekvő mobil esetet. Mindketten láttuk a tévében azt az iszonyatot, amikor a Madách téren derék rendőreink egymás után belerúgtak egy földön fekvő emberbe, mígnem egyikük azt kiáltozta: Vigyázz, kamera! Ön hogy látta ezt?”
„Először is annak az embernek, aki állítólag válogatott öttusázó volt, nem kellett volna odamennie. Én például nem voltam ott, így engem senki nem rugdalt. Másodszor: rendőreink általában csak egyet rúgtak, azt se nagyot. Mindezt az egymás iránti szolidaritásból tették. Ugyanezt gondolom azokkal kapcsolatban, akik arcukat nyíltan vállalva odaálltak, hogy elzárják a kamera látószögét. Ön például szívesen venné, ha a lakásába Molotov-koktélt dobnának?” „Mi köze ennek az esetnek a Molotov-koktélhoz?” „Hát nem hallotta, hogy a Kossuth téren a randalírozásra készülők holmija között zokniban apróra tört faszenet találtak, odébb meg gázolajat? Mi az, ha nem Molotov-koktél?” „Én nyaranként egyszer-kétszer grillezni szoktam a kertünkben. A rostélyra faszenet helyezek, azt leöntöm olajjal, és igyekszem meggyújtani. Általában a hetedik próbálkozásra sikerül.” „Mit akar ezzel mondani? – nézett rám az öreg hölgy. – Bénázni én is tudok…”
„Akkor nézzünk egy másik esetet – mondtam. – Amikor Gyurcsánnyal nem fogott kezet egy gulágot megjárt mozgáskorlátozott idős hölgy, akit kitüntettek. Őszintén szólva, nekem ambivalensek az érzéseim. Kissé restellem, hogy elnevettem magam, mivel miniszterelnökünk majdnem orra bukott, úgy kapott az elutasító kéz után. Voltak néhányan, akik Gyurcsánnyal nem paroláztak, Szilivel viszont igen. Nem tudom, mit gondoljak…” „Ha én vagyok ott Szili helyében – mondta méltósággal az öreg hölgy –, nem fogok kezet azokkal, akik Gyurcsányt elutasították. A szolidaritás az elvtársak között mindig a legfontosabb dolog volt.” „Így látja?” „Így. Nem mondom azt, hogy méltó választ kell adni a jobboldali csürhének, mert nekem van modorom. Hadd kérdezzek most én! Ön randalírozott október 23-án az utcán?” „Egyszer kimentem a kutyámmal, Natasával a Blahára. Odapisilt a rendőrkordon mögé. Ez randalírozásnak számít? A könnygázt nem vártuk meg.” „Na látja!” – simogatta meg a kezemet ismét Tárnoki néni. „Mit látok?” – kérdeztem. Enyhe gúnnyal nézett rám: „Én tudjam? Én nem tudom…”