Köznapló

November 3., péntek
Szegedi pályatársam, Thékes István telefonált: nem szóltam a naplóban a kitűnő zsokéról, Kállai Paliról, nemrég halt meg hetvennégy évesen. Színigaz, de ami a napokban történt, nem engedte, hogy írjak róla. Aki zajos időben hal meg, arról kicsit megfeledkezik a világ. Így járt Szabó Dezső, akinek Budapest ostroma idején ért véget az élete, és Kállai Pali is, akiről az ötvenhatos forradalom évfordulójának gyalázatos rendőrrohamai vonták el a figyelmet.
De számára a kezdet sem volt egyszerű. Gyerekként mindenki elhagyta a növésben, megállt százötven centinél, az ilyen mit kezdjen magával? Úgy döntött, zsoké lesz. Otthon nem akarták, megszökött hát. A nagy tréner, Gombolai elé állt. Hány éves vagy?, kérdezte az. Tizenhat. Pedig tizennégy se volt. A mester hazavitte, az apja elverte, de a fiú makacsul kiabálta: Megölhet, akkor is zsoké leszek! Egy hét múlva az apja vitte vissza a pályára.
A zsokék tanulóideje három év. Kegyetlen idő. Hajnali négykor kelnek, tizenegykor fekszenek, súlyuk miatt koplalni kell, tűrni, ha az istállófelügyelő odacsap, gyakran az ostorral. Kállai állta, és harmadik lovaglásával, 1950. július 2-án már futamot nyert. Ötvenhét évig ült nyeregben, ezernél több versenyen győzött, döntően Amerikában. Derbit nyert Belgrádban, majd végre itthon.
Hosszú vándorútja ötvenhat nyarán kezdődött. Bécsi versenye után nem jött haza. Billy Schumacherrel, a nagy amerikai zsokéval akart találkozni, s úgy döntött, ha kofferben kell leeveznie a Dunán, akkor is elmegy. Ám azt a világot nem hódíthatta meg egy akaratos magyar. A maffiózók kezdtek beszivárogni a versenypályákra, s amikor kiderült, Kállai nem adja el magát, tudomására hozták, ott csak egyféle akarat létezik. Előbb rálőttek, aztán felrobbantották a kocsiját, kiherélve a kapukilincsre akasztották a kutyáját – azt mondta, elég. Az amerikai álomnak vége lett. A három feleségnek felépített három házat, vásárolt tucatnyi kocsit, otthagyta mindet. Visszajött előbb Európába, aztán haza.
Palika, így hívta mindenki, nehezen rázódott bele abba, amit itthon talált. Túlszárnyalta egy legendás zsoké rekordját, Janek Gézáét, aki a két háború közt kilencvenhét versenyt nyert. Várta, hogy majd lesz virág, pezsgő meg öröm, de nem. Annyit se mondtak: „Ez igen, pajtás.” És nem rajongtak azért sem, hogy hetvenhárom évesen még mindig képes legyőzni az ötven évvel fiatalabbakat. De mit lehet várni ott, ahol Imperiál lovasát, Németh Ferencet az új pálya tavalyi avatóján nem engedték be a büfébe. Politikai előkelőségek ettek-ittak, nem volt helye egy olyan ló zsokéjának, melynek szobra van a pályán, ráláthattak az urak… Nálunk a feudalizmus még nem ért véget.
Kállai Palival jó volt beszélgetni. Elvett, hozzáadott a történeteihez: nem akart unalmas lenni, s ennek örültem. Kétszer elmondta, hogy miután lovával megnyerte a jugoszláv derbit, Titótól igazolványt kapott, és attól fogva ott is száznyolcvannal mehetett, ahol más csak ötvennel. Rettentően büszke volt erre. A bal lábára még inkább. Mutatta a hét törés nyomát, mint aki azokkal akarja hitelesíteni kalandjait. Tán büszkébb volt rájuk, mint arra, hogy tizenhat országban nyert versenyt.
Vad volt, szenvedélyes. Gyöngéden csak a lovakról szólt. „Olyan, hogy versenyló, nincsen. Mi kényszerítjük őket, hogy fussanak a pályán. Be vannak zárva, nem tudnak gondoskodni magukról. Nekünk kell.”
Vajon hiányzik-e a lovaknak ez a különös, sosemvolt ember? Remélem.

November 4., szombat
A jubileum záróaktusa a Hősök terén. A környező utcákat lezárják, az emberek táskáit átvizsgálják. Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök koszorújába a félelem sápadt virágai vannak belekötve. Nem akarta, hogy mások is lássák. A forradalom gumilövedékes ünnepségeit egy magányos (ifjú)kommunista zárta.
Öregnek látszott. Sajnáltam, bár pontosabb, ha azt mondom: szántam.
Nemrég álmodtam vele. Becsöngetett hozzánk. Kérdeztem tőle: mi lesz így önnel, uram? Az arcán már látni… Nem folytathattam, rám rontottak a rendőrök.

November 7., kedd
Mondanék valamit az utcáról, de előbb teszek egy kitérőt.
Az újságíró-szövetség riportpályázatának egyik nyerteseként kezdhettem annak idején a pályát, és nem tetszett, hogy üzemi laphoz helyeztek a bizottság tagjai. Ezek a lapok a vállalati pártbizottságok felügyelete alatt működtek. El lehet képzelni, milyen lélekkel lépte át a küszöbét egy ilyen szerkesztőségnek a magamfajta, ambiciózus fiatalember. Katasztrófa – lett volna, ha a betonipari cégnél nem egy olyan ifjú asszony szerkeszti a lapot, aki tudott egyensúlyozni. A propagandaanyagokat a Misike nevű öreg munkatárs kalapálta össze, a riportokat két társammal jómagam.
Vidéki gyárakba jártam. Észrevettem, hogy a melós ember őszintébben szól az „üzemi négyszög” hazudozóinál. Tanárgyerekként így kötöttem ismeretségeket ifjú és kevésbé ifjú munkásokkal. Egy teljesen új világ kapuja tárult ki előttem. Később munkásszállón laktam egy évig, ahol az ismeretségekből barátság és szerelem lett. Szívemet ma is megmelegítik azok az évek, és akkor váltak igazán értékessé, amikor országos laphoz kerültem.
Bemutattak egy kolléganőnek, aki vállveregetve közölte, ő nem kültelki gyárból: egyenest a bankszakmából érkezett a sajtóba. Jól tette, hogy szólt, megértettem végre sótlan mondatainak okát, és azt is, miért ír úgy, mintha pénztárfülkéből nézné a világot. Ez a nézőpont ma reneszánszát éli. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy a sajtó néhány elszánt, szocialista érzelmű harcosa miért képtelen közelebb kerülni a mindennapokhoz. Ők ágáltak leghevesebben az „utcai politizálás” ellen az elmúlt hetekben. Nem találtam írásaikban cseppnyi együttérzést a szegényekkel vagy azokkal, akik most zuhannak a nincstelenségbe. Hivatalos adatok szerint Magyarországon a lakosság negyven százaléka számít szegénynek, milliókról van tehát szó. Az ő esélyeikről, ha úgy tetszik, végső és tán utolsó reményéről. Aki nem akarja érteni, hogy ezeknek az embereknek nem maradt más, csak az utca, nemcsak kőszívű – aljas is.
Mert, kérdem én, mit remélhet a Magyar Köztársaság kormányától meg a parlamenttől az a téglási gazda, akinek a Hajdú-Bét a libáiért egyetlen forintot sem fizetett ki, ha nem vonul az utcára? Mielőtt válaszolnának, hadd emlékeztessem a tisztelt pályatársakat arra, hogy a cég egyik régi tulajdonosát koalíciós társa pár hónapja letolvajozta. Természetesen elsimították az ügyet, s az illető azóta tárca nélküli miniszter: ő felel az uniós pénzek elosztásáért – kecskére bízták a káposztát.
Az előbbi kérdésre egyébként ott a válasz a koalíciót támogató napilap november 6-i számában. Fel se kell ütni, rögtön a címlapon olvasható: „Tálcán kínálja a csődtörvény módosítása a kibúvót az érintetteknek…” Érintett van bőségesen, mindenki emlékszik a Baumag-ügyre, de a cikk ennél sokkal cifrábbat idéz. Egy hajléktalanszálló címén 118 gazdasági társaság székhelyét jegyezte be a cégbíróság.
A rendőrség és a nyomozók mégsem ez iránt mutatnak érdeklődést. Az adatvédelmi biztost piszkálják inkább. Tegye lehetővé, hogy a kórházak kiadják az október 23-án beszállított sebesültek nevét. Mire utal mindez? Az ország politikai s gazdasági erkölcseinek teljes csődjére.
A sajtó említett munkásai mégsem azon háborognak, hogy a magyar állam polgára ki van szolgáltatva a csalóknak, köztük a kormány háza táján settenkedő szélhámosoknak, és immár semmi hitele annak, amit a hatalom képviselői mondanak. Pedig épp ők ürítették ki a kasszát, s ezért jönnek most ránk cudar idők.
Tehát kitől várhatja sorsának jobbulását a négymillió szegény, kolléga urak? No? Válaszoljanak. Ne nekem, maguknak. Vagy önök a baloldalon vakok? Süketek? Elharapták a nyelvüket? Miféle állapotok vannak abban az országban, ahol egy 120 milliót elcsaló dizőz kamerák tüzében, megdicsőülve jön ki a börtönből, s közli a nézőkkel, adósságát letudta a „hősiesen kibírt kétesztendei börtönnel”.
Hogy mi lesz így itt, könnyű megjósolni: anarchia, megélhetési bűnözés, ezek féken tartására pedig terror. Még több rendőr kell, mert muszáj lesz szemmel tartani az utcán kívül korunk nagyhangú Rózsa Sándorait – ha jól tudom, az egyiket Budaházy Györgynek hívják. Csakhogy Nagy Imre újratemetésén nem betyárokról volt szó, hanem szabadságról és demokráciáról.
Ezért sem szeretem, ha valaki belekotyog a dolgunkba, mint Michael Ehrke, a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti igazgatója. Nincs ínyére, hogy az ellenzék utcára viszi az embereket. Az európai fősodortól idegen felfogás ez… Európai fősodor itt? Úgy beszél, mint a bankból érkezett hajdani kolléganő vagy a baloldali újságírók nagy része, akik a könnyebb megoldást választják: szaloninterjúkat gyártanak a magyar politika szélhámosaival.
Ajánlanék valamit. Húzzanak gumicsizmát, járják körbe a somogyi vagy a nógrádi falvak szélső utcáit, majd a peremkerületeket Pesten, ahol ma sincs a lakásokban folyó víz és csatorna. Kérdezzék meg a munkanélkülieket, mennyi pénzből él a család, meg tudja-e csináltatni fogait az asszony, és mikor voltak utoljára nyaralni… Utána másként fogják látni a világot.
Magyarországon ma a szegény nem képes kilábolni a nincstelenségből. Ha változást akar, jobb életet, csupáncsak a morzsáit annak, ami pár úgynevezett „szocialista” asztaláról lehull, bizony utcára kell vonulnia, mint teszik szerte a világon. Addig örüljenek a hatalmon lévők s az őket pártoló érzéketlen sajtóharcosok, amíg a szegény csupán tüntet. Mert jöhet még kutyára dér.