Köznapló

November 9., csütörtök
Van egy könyvem a természet titkairól, kétszáz éves, igaz, csak kópia. Akkor veszem elő, amikor az idő már pimasz, vág a Dunáról a szél, és hamar esteledik.
Ilyen olvasmánnyal azért jó lámpa mellé ülni, mert pár mondat után olyan érzés fog el, mintha a mindenség kalauza szegődne mellém, hogy elvezessen oda, ahová a magam tudományából sose jutnék el. Furcsa ismeretek tára ez. Többségét megmosolyognivalónak és fölöslegesnek mondanák a „felvilágosultak”, csakhogy én már rég azt becsülöm a legtöbbre, amit a mai kor fölöslegesnek ítél.
A könyv dicséri például Szent András havát, a novembert, azt írja, az „drága, becsületes, nemes bölcseket, okosakat, takarékos életűeket és jó elméjűeket szül a világra”. Irigyen olvasom a jelzőket, Szent Mihály hava nem kecsegtet ennyi jóval. Én ugyanis akkor születtem, és a könyv szerint azok közt sok a „rögzött életű és a szeles természetű”.
A szerző, akinek nevét nem tudni, beavat a természet titkaiba, ad egy-két tanácsot, egyúttal óv a hebehurgyaságoktól. Szent András havában „nem árt a tehénhús és a gyümölcs; a fürdő nem hasznos, békét hagyj Vénusnak, semmi állatnak a fejét meg ne egyed, keveset igyál, italodban álljon borsfű, zsálya és izsóp; főzz italt galganummal, fahéjjal, spikával, gyömbérrel és ezerlevelű fűvel”.
Ahogy olvasom mindezt, próbálom elképzelni, mint diskurálnék a kétszáz év előtti szerzővel. Nemcsak azért volnék kíváncsi, mert az ő fülének ismerősen cseng a „spika”, tudja, mi a „galganum”, és tanácsul adja, hogy „Szent András havában tyúkmonyat és mézet egyél”.
Elsőként azt kérdezném a kétszáz éves kollégától: mondja, uram, mi a jóisten az a „tyúkmony”? Végiglapoztam a háztartásban létező összes szótárat és lexikont, de egyben sem leltem a nyomára. Hamarosan véget ér a november, még nem ettem tyúkmonyat, mi lesz így velem?
A természet titkainak okos írója nyilván jót nevetne rajtam, de én örülnék a nevetésének. Elvinne abba a kétszáz évvel ezelőtti világába, ahol egyszerű és jóízű volt a szó, akárcsak az étel.

November 10., péntek
A csinos, jó arcú embereknek könnyebb elfogadtatni magukat, főleg ha e külsőhöz némi charme és jó modor társul. Az ilyen megjelenés még akkor is segít, ha valaki vét a morál és az emberi tisztesség normái ellen.
Ékes példa Markus Wolf esete.
Meghalt a Stasi-kémfőnök, s a Friedrich Wolf Társaság gyászjelentésében azért hajt előtte fejet, mert kulturális és irodalomtudományi törekvéseket valósított meg. Ha eltekintünk attól a csekélységtől, hogy a társaság névadója, Friedrich Wolf a kémfőnök apja, akkor is meghökkentő, hogy a megemlékezésben más nem olvasható.
Egyetlen szót sem találni arról, hogy a nevezett harmincöt éven át, míg az NDK titkosszolgálatát vezette, hány emberre mutatott rá úgy, hogy attól fogva minden szavukat felírták, minden lépésüket követték, és nem volt kímélet, ha lépéseik nem a kívánt irányba vezettek. (Markus Wolf haláláról szól cikkünk a 29. oldalon.)
Wolfnak a világ legjobban működő kémhálózatába csaknem ötvenezer embert sikerült beszerveznie. „Egy sakkjátékos precizitásával irányította őket”, mondta utóbb egyik munkatársa.
Olyan titkokat vitt magával a sírba, melyek szétrobbantanák a mai Németországot, sőt talán az uniót is: a Stasinak szerte Európában több ezer bedolgozója volt. Míg élt, sokak álma volt lidérces, halálával a legtöbbjük fellélegezhet.
Egy német lap szerint ugyanúgy megúszta, mint Albert Speer, a másik jó arcú. A huszonéves mérnök Hitler kedvence, mindkettejük mániája az építészet, együtt rajzolgatják, milyen lesz Berlin a végső győzelem után. Az ő dolga a földalatti fegyvergyártás, Nürnbergben mégis kegyelmet kap. Azt mondta a bírónak, sose hallott a koncentrációs táborokról. Leülte a büntetését, utána könyveket írt, felolvasóesteket adott, és az emberek tapsolták.
Akárcsak pár évtized múlva Wolfot.
Miért tapsoltak? Mert fess volt mindkettő? De hát az ördög, mint tudjuk, fess fiú. Vagy arról van szó csupán, hogy az ördög több izgalmat ígér?
A magyar államvédelem vezetője a keletnémet kémfőnök mellé téve mindenben alulmarad. Péter Gábor, a szánalmas arcú szabósegéd csak kegyetlenségben múlta felül. Pályája csúf véget ért. Rákosi egy cionista per fővádlottjának szemelte ki, de meggondolta magát. Börtönbe csukta, később egy rossz szagú szakszervezeti könyvtárban kapott állást.
Ennél is kínosabb, ahogyan Aczél György A tanúban életfogytiglani röhögésre ítélte – gyanítom, akiből maskarát csinálhat egy színész, olyannal Wolf aligha fogott volna kezet.

November 13., hétfő
Elment Nóra, és mi itt állunk virágkötő nélkül a kies jelenben-jövőben. A virágüzlet kiürült a Magyar utca sarkán, de nem történhetett másként. A világ úgy osztotta fel magát, hogy egy részének útja van, a többinek meg helye. Ehhez jönnek a helyükről kilökdösött és útjukról letaszított milliók – a huszadik század „hozadéka”, amit a huszonegyedik fog kiteljesíteni.
De maradjunk Nóránál.
Boltja olyan volt, ahol az ember szívesen időzött. Mintha beléptél volna egy angol vidéki ház teraszára. Körben régi tálalószekrény, már csak ritkán látható székek, öreg keretben színes metszetek, a falon ízléssel font koszorúk, a kaspókban száraz csokrok, s mindez nemcsak azért volt feltűnő, mert minden szín édes rokonként köszönt a másikra; azért is, mert egy izgalmas drámához adtak díszletet.
Abban a visszafogott angolos térben ugyanis vad temperamentummal mozgott egy huszonkét-három éves lány, áradt belőle a tehetség, de tán nem is áradt, inkább sütött.
Ha van, amiért féltem őt, mindössze ez.
A biztonságot ma legtöbben pénztartalékaikkal mérik – ő nem. Számára minden kísérlethez és próbálkozáshoz egy mondat adott nyugalmat: „Hozzám bármikor visszajöhetsz…” Belvárosi mestere üzente, akitől a szakmát tanulta.
Ha bementem Nóra üzletébe, csak annyit kellett mondanom, kinek lesz a virág, hány éves, milyen természetű és mennyi pénzt szánok rá – húsz perc múlva olyan csokrot nyomott a kezembe, melyben költészet volt, ha kellett, szenvedély, s ez minden alkalommal meglepett. Hát még azokat, akik kapták.
Haladni akart, sikert akart, ezért dolgozott kápráztató energiával. Minden versenyre benevezett, országos díjakat nyert, büszke volt rájuk. Egyszer túlhúzta a húrt: hónapokon át huszonnégy órából huszonötöt dolgozott. Kisebb epilepszia lett az ára. Semmi, kigyógyulok belőle, mondta. Télen bicegni láttam. Ó, semmi, korcsolyáztam. Ment, robogott, ha kérdeztem, miért ilyen sietős, mindig ugyanazt felelte: addig kell valamire jutni, amíg fiatal az ember.
Ezért megy Pestre, Nóra?
Ezért, de nem Pestre, hanem Budára, és szép helyre, a Lukács utcához közel.
Átjárt valami régen érzett melegség: abban az utcában lettem gyerekből kamasz, s utóbb valamelyest felnőtt.
Jó hely, mondtam neki, de hallgattam róla, miért jó.
Nórának útja van, elindult, és bízom benne, hogy nem állítja meg semmi.
Maros persze azóta üresebb nélküle.

November 14., kedd
Hetvenéves a bolgárok kulturális intézete Pesten, én meg negyven éve tartom rokonaimnak őket, ezúton üzenem, hogy közösen ünnepelünk. Jó volna felbontani egy üveg bolgár vörösbort, de ilyet nem kapni, marad a villányi.
Emelem poharam a sok jóra, amit kaptam tőlük, s hagyom, hogy emlékezzenek a sok írásra, amelyekkel igyekeztem viszonozni mindazt.
Örülök, hogy intézetük ma is áll az Andrássy úton, évekig bicegett: az is kétséges volt, megmarad-e egyáltalán. Maradásuk hasznos.
Előadásaik, a közös múltat idéző kiadványok tán felhívják honfitársaim figyelmét arra, hogy nyakukat nem érdemes mindig nyugat felé tekerni. S hogy barátot ott keressen az ember, ahol az érzések kölcsönösek, mert csak így vagyunk képesek áthidalni a távolságokat.
Ez a kölcsönösség velük kapcsolatban igazolható.
Világos után ezrek menekültek keletre, bolgár földre, ahol még a török volt az úr. Sumenben máig emlegetik a honvédeket: megtanították sört főzni, szimfonikus muzsikát játszani, kolbászt készíteni a helyieket. A hozzánk érkező bolgár kertészek másra buzdították a magyarokat: megállás nélkül öntözzék a kertet, a veteményt pedig olyan szeretettel gondozzák, ahogy asszonnyal bánik az ember, miután eloltja a villanyt.
A villanyoltással már rendben volnánk, de paprikáink még nem olyanok. Radicskovot se olvassuk, ezt a káprázatos novellistát, és nem hisszük el, hogy a világ egyik legszebb városa Veliko Tarnovo. De semmi baj, van idő, hiszen a magyarok a bolgárokkal még csak ezerötszáz éve ápolnak jó nexust.
Ennek jegyében éltessen az Isten bennünket, balkáni testvéreim!