Köznapló

November 17., péntek
Meghalt Puskás Ferenc. Szakmájának, a labdarúgásnak egyik legjobbja volt, nevét ismerte az egész világ. Várja az ember, hogy ezzel arányos lesz a búcsúzás is, de nem az. Híg szavakkal és ragacsos anekdotákkal vannak tele az írások, a tévéműsorok, nem érzik, hogy az egyszerűség és a férfias hang volna méltó az elhunythoz.
Az még hagyján, hogy egy kereskedelmi tévé szavazást rendezett arról, Puskás-e a legnagyobb magyar. Arra viszont már nem lehet legyinteni, hogy Szepesi György kamera elé ül, s percekig élteti Sebes Gusztávot, s arról beszél, hogy az edző már várja kedvencét az égben. Ez egyfelől világnézeti tévedés, másrészt mellébeszélés. Aki valamelyest tájékozott, tudja, Puskásból épp Sebes miatt nem lett világbajnok, a tréner taktikai téren ugyanis leszerepelt. (Kollégájának, Herbergernek kétszer annyi esze volt, ráadásul fanatizálni is tudta közepes futballistáit. Ha győztök, lelket önthettek Németországba, biztatta őket… Sebes agyában meg se fordult ilyen: kommunista volt, pártkáder, ezek számára az eszme fontosabb, mint a haza, és aligha értette volna, hogy hit nélkül nagy győzelmet senki és semmiben nem arathat.)
Józanul szólni kéne arról is, hogy Puskás kivételes képességeit nemcsak az bizonyította, ahogy a labdával bánt; az is, hogy pályafutásának mint adott új irányt. Ötvenhatban már jócskán kiégve, gyöngülő becsvágygyal, és ami fontosabb: a levert forradalom után magyar sportolóként itthon nem számíthatott sok jóra. Ha képességeiből még ki akar hozni valamit, tudta, váltania kell, s az igazi változáshoz cserélni kell a kulisszákat is.
Számomra ennek a felismerése igazolja leginkább Puskás klasszisát, és a bátorság, hogy meg merte tenni. A többi már csak következmény volt, melyekhez a Real Madrid szolgáltatott pénzt, paripát, fegyvert.
Jó lett volna, ha ezekben a napokban szakmai szemmel is elemzi valaki (ahogyan a Guardian tette egész oldalas cikkében Hidegkuti halálakor), milyen képességei emelték Puskást toronymagasan a többiek fölé. Vagy mi magyarázza, hogy egylábas játékosként a világ legeredményesebb válogatott játékosa lehetett, hisz köztudott, hogy a jobbja „süket” volt. De ilyet nem olvasni: ehelyett az emlékezők kvaterkáznak, szerénytelenül odaigazítják magukat a kapitány mellé.
Ami emléke kapcsán ezekben a napokban történik, abszolút összecseng azzal, ami ezt a sportolót Magyarországon annak idején a lejtőre tette. E tempó eredménye, hogy ötvenhat őszére pocakos, reklamáló, társaival folyton veszekedő játékos lett belőle. Bezzeg nem emlegetik az emlékezők azokat a hónapokat, amikor teljesen egyedül nekiállt, letépte az otthoni hínárt magáról, és pocakos őrnagyból óriás akaraterővel súlyát hozó, fegyelmezett, elegáns, csupa szív ember lett és nem mellesleg újra csak a világ legjobbja. Merthogy ez volt Puskás legnagyobb teljesítménye. Mert szenzációs gólokra van példa elég a futballtörténelemben – erre nincs. Ezért tartja Puskást az utána következő játékosnemzedék oly nagyra, és ezért lehet Puskás a civil magyar számára is példa. Nem ok nélkül mondom. Ma ismét erkölcsi lejtőn vagyunk, ami sportolót és nem sportolót egyformán fenyeget.

November 18., szombat
Hogy a nyomorúságból kitörjön az ember, kell legyen benne reményen kívül némi derű is. Ha úgy tetszik: bátorság a tréfához. Nos, a mohácsi cigányok ezzel rakták tele a zsebüket, amikor felültek a repülőre, s irány Svédország.
Úgy voltak vele, miért ne? Meg aztán hátha… Amennyiben sikerül, reményt adnak a többieknek, ha meg mégsem, akkor lesz mesélnivaló az unokáknak, színezhetik, cifrázhatják, ámul majd a hallgatóság.

November 19., vasárnap
Szili Katalin Erdélyt járja. Margittán az Ady-ünnepségen beszélt. Utána a tévé mikrofonja előtt dicsérte az erdélyi népi írókat. Nemes a szándék, de a dicséretbe csúszott egy kis hiba – népi írók nincsenek. Írók vannak. Jók és rosszak. Minden más jelző maszatolás. Címke. Egyik kijátszása a másik ellen. De honnan tudná ezt egy politikus, aki folyton parlamenti jegyzőkönyvet meg pártpapírokat olvas?
Az ünnepségen a román kormány Bársony nevű magyar minisztere is ott volt, ő is nyilatkozott, összehordott Adyról hetet-havat. Rég foglalkoztat: miért képzelik a politikusok, hogy mindenbe belekotyoghatnak, csak mert van némi hatalmuk. Övék a párt meg a kormány, azt igazgassák – ha tudják.

November 20., hétfő
A sport már nem a versenyzők viadala, hanem hivatásos gladiátoroké, végső célja pedig csak mellékesen a pénz. A sport ma kábítószer, mely milliók szemét vakítja el, ráadásul a gépezet mozgatói bűntettet követnek el: iszonyú jövedelmeket törvényesítenek. Egy átlagos profi teniszező pár versenyen megkeresi azt, amiért egy görög postás vagy egy lengyel vasutas egész életében dolgozik.
Mekkora tökfej voltam úrfi koromban! Azt hittem, a sport mérhető, tehát tiszta dolog: ez a „szocializmus” egyetlen erkölcsös szektora. Egy frászt! A sikerek vastag függönye eltakarta a hömpölygő mocskot, és erről most újra meggyőződhettem, amikor felütöttem Kő András könyvét az ötvenhatos melbourne-i olimpiáról.
Megsüvegelem a szerzőt, nem volt rest: lemerült a mélybe megtudni, mi mozgatja a hullámokat a felszínen. Elment a levéltárba (fölöttébb szokatlan, ha valaki nálunk sportról ír), és kártyalapokként elénk terítette mindazt, amit megtudott. Az eredmény szomorú „betli”, és a lapokból kiolvasható az is, hogy néhány ágát kivéve beteljesedik a magyar sporton mindaz, ami akkor kezdődött.
Egyikből például az derül ki, hogy a budapesti rendőrfőkapitány kérte az Aranycsapat játékosait: ha csempészárut hoznak, ne a feketepiacon értékesítsék, hanem az állami kereskedelemben. Létrejött az alku, attól fogva a pénzügyőrség adott pénzt a holmiért a fiúknak. Fogalmazhatok úgy is: a vámosok vámot fizettek az általuk vámmentesnek mondott áruért. Fel lehet ezt fogni ép ésszel?
Olvasom, hogy az ÁVH figyelte a legjobb sportolókat. Nemcsak rutinból. Mitró György, a kitűnő úszó a tatai edzőtáborban mondott viccéért a kistarcsai büntetőtáborba került, pályafutása véget is ért. Titkos jelentés íródott, hogy huszonegy válogatott vívóból tizenkettőt ne engedjenek ki előkészületi versenyre Belgiumba, mert a régi rendszer hívei. Gyanús volt Helsinki kétszeres olimpiai bajnoka, Szőke Kató is: egy ávós ezredes szerint apja Argentínában él, és háborús bűnös. Az úszónőt ugyanúgy ki akarták telepíteni, mint Bay Bélát és Jekelfalussy-Piller Györgyöt, a két „reakciós” vívóedzőt, vagy Nagy Jenőnét, akinek tornászlányai egy kosár érmet hoztak el Melbourne-ből, és vitték volna Gyarmati Dezsőt is, az első számú megbízhatatlant.
Megdöbben az ember, mikor arról olvas, hogy a tornász Keleti Ágnes, a legeredményesebb melbourne-i győztes, aki az ötvenes években erősen exponálta magát a kommunisták mellett, csak akkor józanodott ki, mikor útban Ausztrália felé a „testvéri” Csehszlovákiában letartóztatták az egész olimpiai csapatot. Keleti ideg-összeroppanást kapott – nem is jött haza a versenyek után.
Prágától hetven kilométerre történt ez, Nymburkban, Hrabal városában. Vajon tudta-e az író, hogy szeretett magyarjainak szálláshelyét több száz rendőr vigyázza, és számos cseh elvtárs verte az asztalt: sportolóinkat ne engedjék tovább, zsuppolják őket mielőbb haza, ezek lázadók, tehát méltatlanok az olimpiai részvételre.
Ennél a résznél félbehagytam az olvasást, és azon morfondíroztam: jó-e, ha tudok erről? És eszembe jutott egy különös óhaj: „Amit tudok, mindet elcserélném azért, amit nem tudok…” Talán Lénárd Sándornál olvastam, aki volt orvos, szakács, zenész, tolmács, de elsősorban s mindvégig író. A történelem mindenhonnan elűzte, házát végül egy brazil őserdőben építette fel. Ott írta élete végén könyvét Völgy a világ végén címmel, mindenkinek szól, aki könnyen koptatja száján a „haza” szót. Lénárd neve számomra a humanizmus szinonimája, de úgy érzem, az említett kívánság következményeivel nem számolt.
Megtudni mindazt, amit nem tudunk, szörnyű kockázat, terhét a többség nem bírná el. Sokan összeroppannának, vagy végeznének magukkal. Egy ilyen cserébe, melyet csak az ördög ajánlhat, a föld is beleremegne. Nem, képtelenség, hogy Lénárd mondta volna ezt.
Kicsit elkanyarodtam. Hol is hagytam abba? Igen, a sportnál. A titkoknál. Kő András könyvénél. Érdemes kézbe venni. Benne van a matéria.

November 21., kedd
Utoljára jártunk az idén a Kutyika-forrásnál. Jön a tél, a kutat nem védi semmi, befagy majd, és attól fogva megint csapvízből főzzük a teát. Nem öröm. Néha úszkál benne valami lepedék – szomorú, hogy a víznek még mindig nincs becse nálunk. Az olyannak se, mint ezé a csodaforrásé.
Szívesen áldoznék rá, ha valaki kézbe venné a dolgot. A kifolyót kéne körbefalazni, hogy ne fagyjon szét, urambocsá’, formás is legyen – aki látta Zsámbékon a török kutat vagy Bulgáriában a sok út menti vízköpőt, tudja, mire gondolok. Pár évtized még, és semmi nem lesz értékesebb a víznél. Aki ezt elfelejti, magát fosztja ki – szegény.
Minket a mai út gazdaggá tett. Teletöltöttem a kannákat, térdet hajtottam a kegyhely Máriája előtt, karomba vettem a kicsi lányt, aztán hármasban felsétáltunk a rétre. Birkák legeltek, egyiknek a nyakában kolomp szólt, amúgy csend volt. A nap még nem ment le, ereszkedő fénye bibliai tájjá varázsolta a tsitári völgyet. Álltunk némán, ilyenkor minden szó gyönge. A köszönet az egyetlen, ami erős.