Több mint egymillió iraki vesztette életét a Szaddám-rezsim negyedszázada alatt különböző erőszakos cselekmények miatt. Hatszázezren haltak meg az Iránnal vívott háborúban, háromszázezerre teszik a politikai okokból megöltek, megkínzottak, megnyomorítottak számát. Közismert, hogy Szaddám Huszein valóságos katonai hadműveletet folytatott a saját népe, a kurdok ellen. Anfal akciónak keresztelték el a népirtást, amely 1987–88-ban legalább 180 ezer halálos áldozatot követelt a kurdok oldalán. Ehhez az elképesztő számhoz lehet hozzáadni azokét, akiket az első öbölháború utáni kurd és a déli síita felkelés leverésekor gyilkoltak meg.
A síita város, Dudzsail 148 ártatlanul lelövetett polgárának ügye nyilvánvalóan csak azért volt az első a perek sorában, mert ebben lehetett Szaddám felelősségét a legegyértelműbben bizonyítani. Nem csoda, hogy Irakban a síita és a kurd lakosság örömkönnyekkel fogadta a diktátorra kimért első, halálos ítéletet. A környező országokban – Iránban, Kuvaitban, Törökországban – is hasonló lelkesedéssel reagáltak a hírre. Ugyanakkor a szunnita közösségben épp ellentétes érzelmeket váltott ki a verdikt, amely nemcsak az irakiakat, de a nyugati világot is megosztotta: „Szaddám Huszein bűnöző, ne csináljatok belőle mártírt!” – szólt e héten az Európa Tanács Iraknak címzett üzenete, miközben George Bush az iraki demokrácia felé vezető jelentős lépésként üdvözölte az ítéletet.
A térség politikai szakértői úgy látják, hogy a halálos ítélet nem sokat változtat a már polgárháborús síita–szunnita szembenálláson. Ráadásul kétséges, hogy valóban végrehajtják-e majd az ítéletet. A védők a halálos ítéleteknél automatikusan elrendelt fellebbezésen túl maguk is a másodfokhoz fordultak, mondván, a bíróság politikailag elfogult volt, a per egy megszállt országban folyt. Ha még a Szaddámra váró tíz-egynéhány pert is lefolytatják, akkor igen nagy az esélye, hogy a bukott diktátor, aki jelenleg 69 esztendős, ágyban, párnák közt fog meghalni.
Így az egész akasztás csak jelképesen valósulna meg. Igaz, erre nem kevés példát láthattunk már az elmúlt három évtizedben.
Alfredo Stroessner volt paraguayi diktátor matuzsálemi kort ért meg Brazíliában azt követően, hogy 1989-ben elvesztette a hatalmát. Sőt ügyvédje még azt is kijárta számára, hogy havi kétezer dolláros nyugdíjat kapjon Paraguaytól mint a szárazföldi erők volt tábornoka. Eközben az állam nem fizetett semmiféle kárpótlást az önkényuralma alatt megkínzottaknak, a diktatúra áldozatainak az elszenvedett fizikai, erkölcsi bántalmazásért, anyagi veszteségekért.
Manuel Noriegának már nem volt ennyire jó a csillagállása, 1989-ben amerikai katonai invázió söpörte el Panama éléről. Jelenleg is Miamiban tölti harmincéves börtönbüntetését kábítószer-kereskedelemért. Amerikai vendéglátói a 40 éves büntetését egyszer már tíz évvel csökkentették, most további enyhítésben bízik.
Augusto Pinochet hajdan volt chilei diktátor is valószínűleg otthonában, békésen fog meghalni. Az utóbbi években szinte már megszámlálhatatlan lakhelyelhagyási tilalom sújtja az előzetes vizsgálatok miatt, de az öreg exelnök aligha fogja elhagyni házát. Örült, hogy évekkel ezelőtti nagy-britanniai gyógykezeléséből, amikor olyannyira szorult körülötte a hurok, hazatérhetett.
Mengisztu Hailé Mariam, a volt etióp „vörös diktátor” Zimbabwében várja türelmetlenül, hogy távollétében – várhatóan jövő év elején – az addisz-abebai bíróság meghozza ítéletét. Etiópia erős embere 1974-től 1991-ig irányította a kelet-afrikai országot, amely a kommunista befolyásáról volt híres a földrészen. Mengisztut 1994-ben egyszer már elítélték az 1977–78-as „vörös terror” megszervezéséért, amelyben etiópiaiak tízezrei lelték halálukat. Egyébként a fekete kontinensen még manapság is számtalan halálos ítéletre van példa, de a végrehajtásuk ma már nem dívik.
Jean-Bedel Bokassának, Közép-Afrika volt császárának „szomorúbb” sors jutott. Az 1965-ben hatalomra került volt francia katona 1979-ig maradt az ország első számú vezetője. Elég sokat kellett várnia első ítéletére, 1987-ben gyermekek lemészárlásáért halálra ítélték. Az akkori elnök kétszer is megkegyelmezett neki, végül 1993-ban szabadlábra helyezték, három évvel később meghalt.
Moussa Traoré volt mali elnök kétszer is megmenekült a kivégzés elől. A nyugat-afrikai országot 23 évig diktatórikus eszközökkel irányító Traorét 1991-ben véres lázadás fosztotta meg hatalmától. Rá két évre kétszeresen halálra ítélték. „Gazdasági bűnök” miatt hat év múlva hasonló sors várt feleségére, Mariamra is. Ám a felvilágosult új elnök, Konaré, aki mindig is ellenezte a halálbüntetést, életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta meg a döntést. 2002 nyarán pedig végleg megkegyelmezett Traorénak.
Pascal Lissuba, Kongó volt elnöke 2001 decemberében a helyi legfelsőbb bíróságtól – távollétében – „hazaárulásért” 30 év kényszermunkát kapott. Történt ugyanis 1973-ban, hogy a kongói olajat igen alacsony áron adta el az amerikai Occidental Petroleumnak. Lissubát különösebben nem érdekelhette az ítélet, jól megvolt az Occidentaltól kapott kenőpénzen. Az 1999-ben rárótt előző ítélete sem nyugtalanította, ekkor ugyanis 20 év kényszermunkára ítélték összeesküvés szervezéséért, amelynek során meg kellett volna ölni az akkori elnököt, Sassu Nguessót.
Ahmadu Ahidzso volt kameruni elnököt 1984-ben távollétében halálra ítélték, mert összeesküvést szőtt Paul Biya államfő ellen, akinek két évvel azelőtt ő adta át a hatalmat. Az ítéletét még abban az évben életfogytiglani börtönre változtatták, három évre rá a volt elnök elhunyt.
Didier Ratsiraka Párizsban eszi a száműzetés keserű kenyerét. A volt madagaszkári elnököt – természetesen távollétében – hazájában 10 év kényszermunkára ítélték „az állami javak eltulajdonításáért”.
Charles Taylornak, Libéria volt elnökének mindenképpen a hágai börtönében kell maradnia jövő tavaszig. Ekkorra ígérik, hogy véget ér az a per, amelyet az ENSZ különleges bírósága folytat az 1991-től 2001-ig tartó Sierra Leone-i polgárháború felelősei ellen. A tanzániai Arusha városában ítélkezik a ruandai genocídium ügyében a nemzetközi büntetőbíróság. Huszonhat esetben hoztak eddig elmarasztaló ítéletet, öt személyt felmentettek az afrikai kontinensen történt egyik legnagyobb népirtás vádja alól.
Amin Dadáról se feledkezzünk meg, aki szintén száműzetésben halt meg Szaúd-Arábiában. Uganda véreskezű diktátora, aki 1971-től 1979-ig uralta az országot, tízezreket küldött a másvilágra, sohasem vonták felelősségre semmilyen perben. Lehet, hogy az ugandaiak már akkor tudták, kár az időt hiábavaló dolgokra fecsérelni. Arról nem is beszélve, hogy a diktátor egyszer esetleg vissza is térhet.
Nadzsibullah afgán vezető sem végezte szépen, amikor a tálibok 1996 őszén bevonultak Kabulba. Az ENSZ védelme alatt állt elnököt és testvérét egyszerűen kirángatták lakásából, megkínozták, lelőtték, majd közszemlére téve felakasztották az afgán főváros egyik terén. Bár itt valóban nem volt tárgyalás, a nép ítélt a korrupt és a szovjeteket mindenben kiszolgáló afgán politikus fölött. A kambodzsaiak türelmesebbek az afgánoknál: majd harminc évvel a vörös khmerek által elkövetett népirtás után a közelmúltban megkezdte működését az ENSZ törvényszéke. Hát, igen nehéz lesz élő vádlottat találniuk.
Nicolae Ceausescu és felesége, Elena, 1989 végi – már-már abszurd drámába illő – „pere” és kivégzése óta Európában nem történt meg, hogy ilyen magas rangú állami vezetőt – igaz statáriális – bíróság halálra ítélt volna. Szaddám halálos verdiktje kapcsán a román lapok most igen élénken vonnak párhuzamot a két ítélet között. A legérdekesebb a Cotidianul hasábjain megjelent visszaemlékezés a Ceausescu-„perről”. A cikk szerint a volt román kondukátort saját, bíróvá átvedlett emberei végezték ki, hogy „a rendszerváltás látszatát keltve” ily módon tudjanak törvényesíteni egy párton belüli puccsot. A neves szerző, Traian Ungureanu azt állítja, hogy az elmúlt 17 évben e hamisság talapzatán Romániában mélyen korrupt építmény emelkedett ki. A kommunista rendszer bűnöseit még nem vonták felelősségre, a „győztesek” nem kívülről, hanem belülről jöttek. Jól tudjuk, hogy a történelmet épp ezek a győztesek írják – állapította meg Ungureanu.
Szlobodan Milosevics, a volt jugoszláv elnök volt az első államfő, aki nemzetközi bíróság előtt felelt korábbi tetteiért. (Kormányfőt a II. világháború után Japánban és az 1994-es ruandai mészárlást követően már felelősségre vontak.) Ám a per vége előtt, az idén márciusban Milosevics szívinfarktus következtében a cellájában meghalt. A hágai bíróság, amely halálos ítéletet nem hozhat, de 20–30 éves börtönbüntetéseket igen (a főtárgyalásokon ilyen ítéletek születtek), azonban korántsem fejezte be munkáját, bár több tucat perben már ítélet született. Olyan személyek ügyében kell még döntenie, mint a hágai cellájában raboskodó Ante Gotovina, a horvát fegyveres erők főparancsnoka, vagy Vojislav Seselj, a Szerb Radikális Párt elnöke. A hágai bíróság szinte minden előtte megjelent vádlott esetében hasonló bűncselekményeket vizsgál: népirtásban való részvétel, gyilkosság, etnikai tisztogatás, falvak, városok felégetése, erőszakos kitelepítés, fosztogatás.
Radovan Karadzsics, boszniai szerb elnök és Ratko Mladics, a helyi szerb erők vezérkari főnöke, akik mind ez idáig sikeresen bujkálnak, a nagy hiányzók a hágai törvényszék előtt.
origo.hu
Korábbi álláspontjára emlékeztették Magyar Pétert
