Madártávlat

Álma, hogy a betléri Andrássy-kastély télikertjében könyvesboltot nyisson. Fotózott, volt televíziós operatőr, most pedig szép kiadványaival azt bizonyítja, hogy a könyvkiadás az elcsatolt Felvidéken sem csak szakma, hanem belső igény is.

Havonta mennyit vezet?
– Az éves átlagom nagyjából százezer kilométer, ez hétfőtől péntekig minden napra négyszázat jelent. Körbejárom a Kárpát-medencét, mindig éppen valahonnan valahová tartok, az úton levés jelenti a boldogságot. A felfedezés, a megőrzés, az érték feltárásának rögeszmés szándékával utazom, szinte naponta ingázom Pozsony – vagy a városhoz közeli Somorja – és Budapest között. Hetente útba ejtem a Felvidék nyugati végeitől több száz kilométernyire fekvő, félreeső régióit, főként a talán a szülőföldemnél, a Csallóköznél is jobban szeretett Gömörországot, az Andrássyak krasznahorkai várát vagy az ahhoz közeli másik Andrássy-fészket, a „koldus kalapjában garasként” lapuló Rozsnyó melletti Betlért, ahol arról álmodozom, hogy egyszer könyvesboltot nyitok a kastély télikertjében.
– Fotósként kezdte, aztán operatőr lett, később pedig könyvkiadásra váltott. Mi az ön mestersége valójában?
– Huszonkét évesen kezdtem dolgozni a pozsonyi Új Szónál 1989-ben, azelőtt ugyanis csak úgy alkalmaztak volna, ha belépek a pártba. Hat évet dolgoztam fotóriporterként és szerkesztőként, aztán az akkori kedvesem állást kapott az induló Duna Televíziónál, és felköltözött Budapestre. A tévé operatőröket keresett, pályáztam, és elkezdtem dolgozni. A könyvkiadó kicsit talán sorsszerűen jött létre: a csallóközi Dunaszerdahelyen élő Lipcsey György szobrait fényképezve éreztem először, hogy ha befejezem a munkát, azzal a folyamat nem érhet véget. Ellenkezőleg: éppen elkezdődik valami. Tudtam, hogy Lipcsey szobrai – ha már készen állnak – korántsem Lipcseyre tartoznak, hanem mindnyájunkra, akik itt a „medence alján” még abban a vigasztaló hitben élünk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Azonos nyelv, azonos kultúra, jelrendszer, azonos indíttatás, azonos szorongások és örömök kötnek itt össze olyan embereket – egyre kevesebbet és egyre kevésbé –, akik a megmaradás misztériumának homályában gyakran egymást se látva is teszik a dolgukat. Ilyen szobrász Lipcsey, és élményemet meg kellett osztanom másokkal, ezért hát kiadtam a szobrait megmutató albumot. Ezt követte a gömöri Dúdor István festményeit bemutató album. Maholnap húsz éve, hogy Dúdort megölte egy kiskorú, mert nem tudott neki cigarettát adni. Láttam a széttrancsírozott testéről készült kórbonctani fényképeket. Dúdort ma „félreünneplik”, magasztosulni akarnak az emlékéből olyanok, akik nem is ismerték. Persze az anyaországban ma is csak néhány tucat ember tudhatja, hogy ki volt Dúdor István, kicsoda ez vagy az a Felvidéken. Fájdalmasan keveset tudnak rólunk, és súlyos ferdülések vannak a manipulált, kurzusok, kánonok, mifenék nyomán szerveződő értékrendben. Később ez alapján alakult ki a kiadói koncepcióm is, hiszen ezzel a felismeréssel naponta szembesülnöm kell.
– Az ön által említett emberekről Magyarországon szinte semmit nem lehet tudni.
– Azt gondolom, hogy a Felvidék szellemiségéből nagyon sok minden nincs a helyén az anyaországi értékrendben. Valljuk be: nincs is jelen benne. A Trianon óta eltelt idő – elsődlegesen a kommunizmus évtizedei – során keletkezett magyar–magyar szellemi távolságok érzelmekkel nem pótolhatók. A határon inneni és a határon túli magyar közösségek között „képtelen tér” alakult ki. A rendszerváltó fordulat nyomán kinyílt lehetőségek közepette aztán e tér élővilágának arculatából is elkezdett feltárulni valami, de még mindig inkább csak megtévesztő részletek. Az igazi értékek ritkán ismerszenek meg jelen idejűen. Engem a múló aktualitások nem tudnak lenyűgözni. Az érdekel igazán, ami „valahogy” feledésbe merült. Ennél is jobban pedig az, amit eleve „feledésbe merítenének”. Érzésem szerint ezekben a rétegekben lappanganak azok az értékek, amelyekhez nekem – tetszik, nem tetszik – valamilyen eleve elrendelt közöm lehet, amit közvetítői feladatként értelmezek. Sajnos az anyaország fogadókészsége nem olyan, amilyennek lennie kellene. Talán azért, mert sokan úgy viselkednek, mintha sokat tudnának rólunk. Igazából ma is fényképész vagyok, de erős kettősség él bennem. Talán azért, mert az Ikrek havában születtem: amikor jól mennek a fotós dolgaim, attól is boldog vagyok, de aztán eszembe jut, hogy küldetést kaptam, és nekiállok könyvet készíteni.
– Egyszemélyes kiadója, a Méry Ratio évente tíz–tizenöt kiadványnyal jelentkezik, ez egész embert kívánó feladat. Fotós énje nem tartja elvesztegetett időnek a könyvekkel járó adminisztrációt?
– Hihetetlen élmény és boldogság kézbe venni egy nyomdameleg példányt! A könyv készítése pontosan olyan, mint amikor lelket kap egy kisded – sok ember törődése, munkája, tehetsége egyszer csak összeáll valami teljesen új, önálló életté. Bábának érzem magam ebben a folyamatban. Sok jó emberrel tartom a kapcsolatot, de nagyon megválogatom, hogy kinek a könyvét adom ki. A szerzőim a családom részei, csak olyasvalakivel tudok együtt dolgozni, akivel jó barátságban is vagyok. Nem gyárat akarok üzemeltetni, hanem műhelyt, amelyben boldogok tudunk lenni. Nálam sorsszerű találkozásokból lesznek könyvek, és nem kereskedelmi vagy más szempontok alapján. Lehet, hogy idealista vagyok, de azt szeretném, ha az általam kiadott könyvek vevői is olyan emberek lennének, akikkel bármikor örömmel meginnék egy pohár bort.
– A felvidéki lapokban azt olvastam, ha egy könyvesbolt kirakatában szép könyvet lehet látni, az minden bizonnyal a Méry Ratio kiadványa.
– Nem látványkönyvek kiadására törekszem, de mert a fotográfust nem tudom és nem is akarom kiűzni magamból, kiadványaim jelentős része a vizualitás jegyében fogant. Létezésem meghatározó élménye a látvány, legyen az táj, festmény, szobor, emberarc, egy gömöri vagy erdélyi kis templom lentről felfelé nézve látható középkori freskója. S ami ennél is izgalmasabb: a fentről lefelé, madártávlatból látható szélesebb szülőföld. Ezekben a hetekben A Felvidék madártávlatból című albumom anyagát fényképezem. Egy ismerősöm „hónalj alá csapható” kis repülőjével cirkálunk a Felvidék fölött. A kép, amellyel a földön járva negyven év alatt egyre bensőségesebb viszonyom alakult ki, a magasból teljessé és jobban értelmezhetővé válik. Néhány éve, amikor először röpködtem a szülőföld fölött, és fotóztam a felvidéki várakat, tizenkét eddig megjelent naptáram egyikének anyagát, az első felemelkedéskor tudtam: életem hátralevő részében aligha tudok meglenni a felülnézet varázsa nélkül.
– Azt is olvastam önről, hogy igazából Hollandiában vagy Franciaországban kellett volna megszületnie, mert ott tudják megfizetni az ilyen kiadványokat.
– Itthon is el kellene érni azt a társadalmi igényességet, amely a polgárosodást jellemzi. A könyvkiadás nemcsak szakma, hanem igény is. Szeretnék úgy bemenni itthon is egy könyvesboltba, hogy ne szomorodjon el a lelkem, és ne a féldecis kevert jusson az eszembe. A legtöbb könyv egyszeri használatra készül, nem a magunk után nyomot hagyás vágyával és igényességével. Ezért tud minden porrá változni körülöttünk, és minket is ezért ráncigálhat ide-oda a szél. Nagyon fontosnak tartom, hogy összhangban legyen a tartalom és a forma, vagyis egy jó könyvnek szépnek is kell lennie.
– Így viszont sohasem fog meggazdagodni.
– Hosszú távon úgyis csak ennek van jövője. Én úgy számolok, hogy ha naponta dolgozom tíz órát, akkor ennek negyven év múlva bizonyára meglesz az eredménye – nem egy év alatt akarok csodát tenni.
– Egyszer azt mondta, egy igazi könyv elkészítéséhez egy évre van szüksége. Minden könyv esetében van ideje kivárni ezt az egy esztendőt?
– Sajnos nem. Cseh Tamás indiános könyvére alig négy hónap állt rendelkezésünkre. Ez a kötet nagyon fontos volt nekem, mert az indián kultúra kicsit a mi kultúránk is. Úgy gondolom, mi, felvidéki vagy erdélyi magyarok is egyfajta indiánok vagyunk a Kárpát-medencében, akik – ha nem teszünk valamit – lassan már csak mutogatásra vagyunk jók a saját rezervátumunkban. Ez a könyv arra is jó példa, amit az előbb mondtam: a Cseh Tamás által fordított és átírt mesék illusztrációi szintén művészi értékűek. A szerző fiának, Cseh Andrásnak a tehetségét dicsérik, méltóak a tartalomhoz.
– A Méry Ratiónak ma már házi szerzői is vannak.
– Igen, de sok közöttük a halott. Ilyen Vályi András, akinek igen fontos topográfiai munkája, a majdnem tizenháromezer helységet három vaskos kötetben megjelenítő Magyar Országnak Leírása több mint kétszáz évig nem jelent meg újabb kiadásban. Úgy gondoltam: ha két évszázadon át senki sem szánta rá magát ennek az igen keresett műnek az újrakiadására, akkor én megteszem. Halott szerzőm az igen ifjan elhunyt Mihályfalusi Forgon Mihály, akinek egyetlen, de annál jelentősebb művét, a Gömör-Kishont vármegye nemes családjai címűt adtam ki. De ide sorolhatok egy további reprintet, Kömlei János Szükségben segítő könyvét is. A felvidéki magyarság huszadik századi nagy megpróbáltatásairól szóló kiadványaim jelentős, szintén halott szerzői közül Borsody Istvánt, a Magyarok Csehszlovákiában és Jankovics Marcellt, a Húsz esztendő Pozsonyban szerzőjét vagy Nemes Mihályt, A magyar viseletek története jeles szerzőjét említhetném.
– Ide sorolható-e a kiadó legszebb és legkülönösebb könyve, a most megjelent Magyar mágnások életrajzi és arczképcsarnoka is?
– Nem. Ezt a könyvet különös története miatt sehova nem lehet besorolni. Vereby Soma művének több vonatkozásban sincs előzménye. Először is, mert 146 évig készült. A magyar könyv történetében még csak hasonló eset sem fordult elő. Azt hiszem, a világ könyvtörténetében sem. Vereby, az egykori hadbíró az 1867-es kiegyezést siettető buzgalmában, a magyar arisztokráciával kapcsolatos előítéleteket és balfogalmakat eloszlatandó, szándékkal 1860-ban olyan füzetsorozat kiadásába fogott, amelyben a rajzfejedelem, Barabás Miklós és más mesterek által készített kőnyomatos portrékhoz megírta a zengzetes életrajzokat. A könyvtörténet kilenc ilyen füzetről tudott, mígnem a közelmúltban kiderült: nem kilenc, hanem tizenhárom füzet jelent meg. Akadt valaki, aki ezeket annak idején egybeköttette; de mert mindössze két ilyen ismeretlen akadt, s ennek köszönhetően két teljes példány, úgy gondoltam, hogy ez túlságosan kevés egy tizenötmilliós nemzetnek olyan könyvből, amelynek egyik példánya az Országos Széchényi Könyvtárban, a másik magántulajdonban van. Belevágtam, és kiadtam a hasonmását. Kis híján száz olyan kőnyomatos portrét felvonultató könyvről van szó, amely XIX. századi történelmünknek és rajztörténetünknek is egyedülálló tablóját láttatja.
– Essen szó a kortárs szerzőkről is.
– Határon innen és túl élő magyar emberek, akiket a közös anyanyelv, a szellemiség, a múlt és a jelen egyként összeköt, és bármilyen szomorú, de be kell vallani: el is távolít egymástól. Prokopp Mária művészettörténészt két közös munkánk okán sorolhatom házi szerzőim sorába, ezek a Középkori freskók Gömörben és a Somorja középkori temploma. Duray Miklósnak több munkáját, köztük a Hazától a nemzetig és az Önrendelkezési kísérleteink című könyvét adtam ki. A kiadó házi szerzőjének tekinthetem a már említett Jankovics Marcell unokáját, kortársunkat, a filmrendezőként, illusztrátorként és művelődéstörténészként ismert Jankovics Marcellt. Fontos munkatársam a rozsnyói Thököly Gábor művelődéstörténész, aki néhány hónapja váratlanul meghalt, ötvenévesen. Pótolhatatlan űr maradt utána. Kétkötetes művét, a Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben című munkát folytatni képes ember egyszerűen nem létezik. Külön szólnék a „feltámadt házi szerzőről”, Keszeli Ferenc költőről, akit hatvanéves korában sikerült életre kelteni hosszú „tetszhalálából”. Két éve sikerült rávenni a száz évvel ezelőtti Pozsonyt képekben és szóban felidéző Pozsony anno… megírására, most pedig egyszerre két könyve kerül a karácsonyi könyvpiacra. A beszédes Hatályon túli magyar versek alcímmel megjelent, A provincia kupolája című verseskötete a Méry Ratio első bibliofil kiadványa. Keszeli ezzel párhuzamosan megjelent másik verseskönyvét, a Génregényt a rejtőzködő költő rendhagyó kalandjának nevezném.
– Valahol azt mondta, hogy önt a jó kézirat teszi boldoggá. Van oka most is az örömre?
– Folyamatosan keresem az okot a boldogságra. Néha katalizátornak érzem magam a jó ügyek elősegítésében, így aztán mindig van mit csinálni. Nincsenek kiadói terveim, hiszen eddigi kiadványaim közül csak igen kevésnek volt tétova előzménye. A fontosabbak szinte azonnali elhatározás, azt is mondhatnám, „hirtelen felindultságból” fakadó döntés nyomán jelentek meg.
– Kis kiadó hogyan tud bekerülni a magyarországi piacra? A felvidéki olvasók el tudnák tartani?
– A Felvidéken félmillió magyar él, pár könyvüzlettel – ott leginkább azt a könyvet veszik meg, amely róluk, a környezetükről szól. Somorja középkori templomának története például ott lett siker, mert a saját múltjuk, identitásuk gyökerei érdeklik őket. A magyar piacra való bekerülést fontosnak tartom, de nem hiszem, hogy hipermarketben kellene árulni a könyveimet.
– Jó lenne, ha könyvesboltokban forgalmaznák őket. A beszélgetés előtt megnéztem a három legnagyobb internetes könyváruház kínálatát, de csak az egyiknél találtam egyetlen Méry Ratio-kiadványt.
– A nagykereskedésekkel kapcsolatban vagyunk, és néhány boltba is szállítunk. Átláthatatlan a könyvterjesztés, bizományba, ötvenszázalékos jutalékkal veszik át a könyveket. Képzelje el: adok száz könyvet egy nagykereskedőnek hitelbe, ő elad belőle kilencvenkilencet, de nem fizeti ki az árát arra hivatkozva, hogy van még belőle a raktárában. Én is a karácsonyi időszakból élek – októbertől december végéig zajlik le az éves forgalom kétharmada, kiadványaim tipikus ajándék könyvek.
– Minden évben készít naptárat. Mi várható a 2007-es esztendőre?
– Tavaly nagyon érdekes témát találtam: Jankovics Marcell Szent László-könyve kapcsán ezt a kultuszt jártam körbe, lefotózva a Kárpát-medencében az összes Szent László-freskót. Nagyon érdekes, hogy egymástól csaknem ezer kilométerre lévő templomokban ugyanazt ugyanúgy festették meg az ezerkétszázas–ezerháromszázas években, annyira egységes volt a kultúránk. Az idei kiadvány tehát ezeket a képeket tartalmazza, jövőre pedig a lőcsei főoltár – ez Kelet-Európa legnagyobb szárnyas oltára – táblaképeiből készül könyv és naptár.