Megőrülni egymástól

Mutassanak egyetlen megveszekedett liberálist, akinek még soha nem volt elege az embertársaiból. A békés együttélés szabályait könnyebb írásba foglalni, mint követni, miként a türelmes társadalom is tündérálom, mint a kommunista egyenlősdi. Elég egyetlen makacs szomszéd, hogy az elveket a sutba dobjuk, és üvöltve verjük a falat: maradj végre csöndben!
Szabadság és szabadosság gyakran használt fogalmak, de valójában nem tudjuk, melyik hol kezdődik és hol végződik. Nekem, az egyénnek mihez van jogom? Mikor kell az „én”-t fegyelmezni, mert fontosabb a „mi”? A szocialista közösségi szellem elillant, kapitalista közösségi szellem nem létezik, a keresztény erkölcsiséget, a tízparancsolatot pedig Európában már nem nagyon érdemes megtanulni, lassan kisebbségbe kerül az egykori keresztény többség. Ezért minden közösségnek újra meg kellene alkotnia a szabályait, amelyeket a többség elfogad, és amelyeket be is tud hajtani a kisebbségen. E közösségek azonban ma még egyedenként és nem közösségként élnek. Közben tele lesz idegbetegekkel az ország.
A Délelőtt című közszolgálati magazin a Petőfi rádióban volt már mindenféle, attól függően, melyik vezető éppen mit várt el tőle. A Petőfi egyébként is maga a megtestesült közszolgálati kísérlet, több reformterv készült már róla, mint az államháztartásról, és e tervek éppen odáig is jutottak. Mikor ugyanis elkezdték szemezgetni, hogy melyek a reformszellembe bele nem illő műsorok, folyton kiderült, hogy éppen azok, amelyeknek még van hallgatósága, ha idős és vidéki is, de mégis csak kitartó. A többi műsorral meg azt lehet csinálni, amit épp akarnak, a hallgató nem nagyon észleli a változásokat. Így van ez a Délelőttel is, folyton alakul egy kicsit, s mindig lesz, aki hallgatja, sőt telefonál is, mert szeretné megosztani a gondolatait a műsorvezetővel. Nem tudom, készült-e már felmérés arról, hogy témák szerint változik-e a hallgatóság (bizonyosan nem), vagy a makacsok mindig ugyanazok (valószínűleg igen). De ettől és ezért közfórum a Délelőtt, mert mindenféléről lehet benne beszélni, ami nem politika.
Farkas Mónikával például legutóbb arról, hogy mitől őrülünk meg. Leginkább persze egymástól: a földszinti étteremből kora reggel felszálló hagymaszagtól, a szomszéd minden zajától, a játszótéren üvöltöző gyerekektől, egyszóval a világtól, melyben élni kényszerülünk. Tanácsolhatjuk azután bárkinek, hogy fogja be az orrát és a fülét, csukja le a szemét, és számoljon háromig, a feladat végrehajthatatlan. Aki egyszer valamire felcsavarodott, az ott is marad, az ingerküszöbe egyre alacsonyabb lesz, az emberekhez való viszonya pedig egyre rosszabb. Ül tehát Farkas Mónika a stúdióban, és megpróbál jó tanácsokat osztogatni, kevés sikerrel. A vigasztaló szó azonban megragad, jólesik. Lassan olyan már a közszolgálati rádió, mint egy pszichiátriai kibeszélőshow.
(Délelőtt, Petőfi rádió.)