MI A MAGYAR?

A sír, e hely, melyből három sing koldusnak, királynak elég, tán mindenütt egyenlő, s régen divat, hogy minél gazdagabb volt valaki, annál mélyebb sírba fektették.
A halálesetet és temetés idejét szomorú jelentések által tudatták, melyek a mostanitól főleg azáltal különböztek, hogy hosszabbak voltak, s fél ív alakú papírra vannak nyomtatva, s a hátramaradtak többnyire saját kezűleg írták alá, mégpedig az özvegy, mint árva ez és ez.
A koporsók kiállítása régen igen költséges volt. A gazdagabbak belül bársonnyal vonatták be, a szegényebbek olcsóbb kelmével. Kívül festés helyett szintén kelme jött reá, mi a gazdagoknál fehér vagy fekete bársony, a szegényebb férfiaknál fekete bakacsin; ifjú emberek koporsótakarója zöld kamuka, mi aranyos virágokkal, tollal volt díszítve, a leányoké fehér selyem vagy gyolcs, mit virágkoszorúk borítanak.
A koporsók bársonyába ezüstszegeket vertek, ugyanazzal szegezik reá a családi címereket, nőére úgy, mint a férfiéra.
Amint valaki meghalt, miképp ma is, koporsóba tették, vagy mint mondani szokás, kinyújtóztatták. A ravatalt, melyre a koporsó jött, szőnyegek fedezték. Az öltözék, mit ráadtak, rendesen vékony kelméjű, a nadrág bőr- vagy gyolcskapcás, feje alatt drága vánkos, a süveget régen fejébe vonták, a fejedelmek korában csak melléje tették; kezébe szép varrottas keszkenőt adtak. Emellett, főleg a nőket, ezreket érő ékszerekkel, gyűrűkkel, arany-ezüst csipkével; aki harcon esett el, veres süvegben temették.
A nők halotti ruhája fehér szoknya, hasonló váll- és előruha.
Ha valaki városon vagy családi temetkezőjétől távol halt el, és szállítani kellett, a koporsó alá, hogy ne rázódjék, tövist tettek, s a koporsót és szekeret földig érő fekete posztóval vonták be.
Mikor kiindítják, legelöl mentek a diákok és papok, utánuk a férfiak, a férfiak után a halottas szekér, melynek posztóját kétfelől hat legény fogta, s ha katolikus volt, hat szövétnekkel vették körül; ha neje volt s nőrokonai, azok hintóban kísérték, de a hintó bőre le volt eresztve.
A város végéről a kíséret visszament. Csak a legközelebbi rokonok kísérték tovább. Futár járván elöl, ha helységeken vitték át, a harangot meghúzni tartoztak; ha pedig oly falukon haladtak, melyben a meghalt vallása képviselve volt, a pap és a kántor majd a határszélig elébe jött, s énekszóval kísérték át; addig a koporsótakarót leeresztették, s a hat legény széleit fogta; máskor fel volt aggatva.
Mikor a testtel hazaértek, ha katolikus volt, misét, ha protestáns, prédikációt tartottak; s míg a temetéshez készültek, valamely arra való boltba letevék.
Letévén, az ország katalógusa szerint az ország rendjeihez meghívó leveleket küldtek, melyben az urakat és asszonyokat meghívták. Addig is a harangot mindennap kétszer meghúzták, meg minden faluban, hol a megholtnak bármi kevés részjószága volt; otthon pedig minden vasárnap a templomban könyörgést, a háznál pedig zsoltárt énekeltek, vagy ha katolikus volt, misét tartottak.
Ami kis városokban s falukon most is megvan, nagy divatban volt a nők részéről a halottlátni menés, körülülték a koporsót, s a meghalt érdemeit emlegetve siratták.
Az özvegy, valamíg férjét el nem tették, azon jószágából másba nem mozdult, sőt otthon sem ment ki szobájából, sem udvari embereivel nem ebédelt.
A temetés intézésére, mint a lakodalmaknál láttuk, fő- és algazdákat kértek fel. Az udvarra nagyszerű színt építettek, azt belül bevonták posztóval; bele prédikálószéket vagy oltárt, mit szintén gyászba borítottak; közepére magas emelvényt, melyre a koporsó jött; a szín ajtaja körét szintén posztó takarta, s mindenikre és mindenüvé a megholt címereit reászegezték.
A temetés előtt néhány nappal a gazdák megjelentek, s a temetéshez készültek. A meghívottaknak szállásról gondoskodtak; ha az udvarban nem fértek, a faluban; s miként lakodalmi alkalmakkor, minden ember szállását kicédulázták.
(Erdélyi temetési szertartások hajdan. Részlet Réső Ensel Sándor Magyarországi népszokások című művéből, 1866)