MI A MAGYAR?

A városháza. Ez Rátótnak úgyszólván középpontja; jellemképző erejét vegyes architektúrája mutatja és hivatalos szobáin a kétnyelvű feliratok. Ilyen körülmények a következők: a Szent Mihály tér és a főtér között két homlokzat határolja a tekintélyes ólomszínű épületet, vagyis az óhitű szerb templomnak, valamint a katolikus egyháznak a paritás szigorú elvei szerint egy-egy jutott. Továbbá a Szent Mihály tér felé eső bejárat kétségkívül az a főbejárat, és ünnepi alkalmakkor ott szokták kitűzni a város sárga-vörös zászlaját, de viszont a főtér felé eső homlokzat meg oszlopcsarnokkal van ellátva, és ott van a közgyűlési terem. Azután, hogy a dualizmust tovább fűzzük, igaz ugyan, hogy a torony a főtér felé esik, de viszont meg a Szent Mihály téren szokott álldogálni Illés úr, a városi dobos; márpedig bizonyos, hogy egy dobos ér annyit, mint egy torony. A szabály nem általános érvényű, de Rátótra áll, és így célunk elértük tökéletesen.
A lakosság. A lakosság, mint az előbbi pontból is sejthető, vegyes. Azonban a paritás ebben az irányban már csak némi nyelvi nehézségeken látszik. Ugyanis a rátóti magyarok szakasztottan úgy beszélnek magyarul, mintha született rácok volnának, a rácok ellenben a maguk anyanyelvét egészen magyarosan ejtik, és így az igekötők nem panaszkodhatnak mellőzésről, mert amit elvesztettek a vámon, azt megnyerik a réven. […]
A bor. Ezt szintén jogunk van a rátótiak környezetébe beleszámítani, mert ő ott van minden művelt család asztalán. A rátótiak különben sohasem rajongtak a nagy alkoholtartalomért, hanem inkább csak az abszolút mennyiséget tartották mindig szem előtt. Ebben a tekintetben azonban oly rekordokat értek el, hogy a leghíresebb borvidékek is szégyellhetik magukat Rátót mellett. A rátóti bor egyébiránt idegennek csak használati utasítás mellett adagolható, mert aki járatlan a dologban, és behunyt szemmel talál inni, az legelőbb is az ecetiparra fog gondolni, s csak hosszabb kínos pauza után jut majd eszébe neki Noé meg mindazon legendák, amelyek a szőlővesszőről szólnak. Ez pedig mégiscsak levonna valamit az élvezetből. […]
A víz. A víz fogalma Rátóton átvitt értelmű. Általában az árvizet értik víz alatt, és ha például a Fekete Sasban megszomjazik az idegen, határozottan ivóvizet kell neki kérni, mert különben nem értik meg. Arra az egyszerű kérdésre ugyanis, hogy „Van-e vizük?”, rendesen olyanfélét válaszolnak, hogy: „Az idén még nincs, de félünk a szeptemberi áradástól”; vagy pedig: „Sajnos a promenádon már megint horgásztunk…” […]
A Mária Terézia kaszárnya. Ennek a története kiáltó példája annak, hogy mily nehéz egy város közügyeit kellő előrelátással vezetni. A dolog valóban emberfölötti. Ugyanis a 103. gyalogezrednek eredetileg két zászlóalja állomásozott Rátóton, és így vagy negyven zöld hajtókás tiszt csörtette kardját a cukrászda előtt. Egy szép napon aztán a hadügyminiszter csak ráírt a tanácsra, hogy építsenek kaszárnyát pavilonrendszerben, mert különben elviszi az egyik zászlóaljat. A tanács és a közgyűlés erre azt mondta: „Tessék elvinni, elég nekünk egy zászlóalj is. Nem építünk pavilonrendszerben.” Akkor a miniszter elvitte az egyik zászlóaljat, de esztendőre megint ráírt a tanácsra, hogy most már igazán építsenek kaszárnyát, mert elviszi a másik zászlóaljat is. Nosza erre aztán csakugyan építettek kaszárnyát pavilonrendszerben. Az hát a Mária Terézia kaszárnya; sima fehér falak, vasrács a pavilonok között, egészen egyszerű egy kaszárnya. Semmi se árulja el, milyen kényszerhelyzetnek köszöni létezését. […]
(Papp Dániel: A rátótiak, 1898)