Mibe kerül a klímaváltozás?

A nemzetközi közösség mindeddig a riasztó jelek és apokaliptikus víziók ellenére sem foglalkozott érdemben a klímaváltozással, mert a vezető politikusok és közgazdászok úgy ítélték meg, hogy az elhárítás horribilis költségbe kerülne, miközben az okozott kár nem is lenne olyan nagy, hiszen a felmelegedés hatása kedvező lenne a hideg égövi országokra nézve. Ezért magatartásukat a kivárás jellemezte: ne tegyünk semmit, amíg nincs perdöntő bizonyíték. Ráadásul az amerikaiak különösen ingerlékenyen viszonyulnak e kérdéshez; mint ahogy az Economist írja november elején megjelent számában, a klímaváltozás emlegetését az európai szocialisták konspirációjának tartják az amerikai életmóddal szemben. Az utóbbi időkben azonban fontos dolgok történtek: a tudományos körökben eloszlottak a kételyek, a költségek tekintetében pedig merőben új számítások születtek.

Természettudományos bizonyítékok

Kúszó, lappangó jellegűek azok a folyamatok, amelyek az ökoszisztémákban játszódnak le az emberi beavatkozás és károkozás hatására. Sokáig nem érzékelhető, mi történik a mélyben, e hihetetlenül komplex rendszerek összetevői között, de aztán hirtelen minden láthatóvá válik. A folyamatok kumulatív jellegűek, a hatások egymást erősítik, a változás felgyorsul, s bekövetkezik a környezeti diszkontinuitás, a törés. Az ipari forradalom kezdete óta folyamatosan felhalmozódtak a légkörbe került szén-dioxid és más üvegházhatású gázok, és mára már érzékelhető változásokat okoznak földünk éghajlatában. A legutolsó jégkorszak idején öt (!) fokkal volt alacsonyabb az átlaghőmérséklet. Az előrejelzések szerint századunk végére akár öt-hat fokkal is emelkedhet a hőmérséklet. Gondoljunk csak bele, mire számíthatunk, ha most egy ellenkező irányú kilengés következik be! James Lovelock, a Gaia-hipotézis atyja, híres „geofiziológus” 1992-ben azt jósolta, hogy a klímaváltozás elsősorban az időjárási rendellenességek növekvő előfordulásában mutatkozik meg, és öt év elteltével ez már mindenki számára nyilvánvaló lesz…
Sokáig vita folyt a természettudósok között, vajon valóban változik-e az éghajlat, s ezt az emberi beavatkozás okozza-e. Mára azonban több kétség eloszlott: a földfelszín hőmérséklete valóban emelkedik, s ez történik a légkör magasabb rétegében is (amely eddig változatlan volt); a tengerek hőmérsékletének enyhe emelkedését nem a napfolttevékenység, hanem az antropogén (az embertől származó – A szerk.) üvegházhatás okozza, és igazolódott a kapcsolat a hurrikánok gyakorisága és a tengervíz emelkedő hőmérséklete között is; az Északi-sarkvidéken nyolc százalékkal csökkent a jég mennyisége az utóbbi harminc évben; az észak-atlanti tengeráramok úgy viselkednek – változnak –, ahogy azt a klímamodellek előre jelezték. Érdekes módon a még megmaradt kételyek nagyrészt az adatok megbízhatóságával kapcsolatosak.
A folyamatok változatlan előrevetítése azt mutatja, hogy 50 év alatt megkétszereződhet a szén-dioxid-kibocsátás. Ennek nem szabad bekövetkeznie, a világ hatmilliárd tonna szén-dioxid-kibocsátását a jelenlegi szinten kellene stabilizálni. (Már akkor sem kerülhetnénk el a kezdődő klímaváltozás drámai hatásait, de legalább nem súlyosbítanánk tovább a helyzetet.)
A műszaki tudományok kétféle megoldást vázolnak fel: karbonmentes energia- és üzemanyag-termelést, illetve „karbontemetők” kialakítását. (Az erőművi szén-dioxidot az olaj- és földgázmezők kimerülése után keletkező föld alatti üregekbe kell préselni vagy cseppfolyós állapotban a tengerfenékre süllyeszteni stb.) Mindez azonban korántsem elegendő, energiafelhasználásunk erőteljes visszafogására van szükség.
Sir Nicholas Stern angol tudósnak, a Világbank korábbi vezető közgazdászának október végén közreadott 700 oldalas tanulmánya abban különbözik a korábbi ilyen témájú elemzésektől, s azért váltott ki ilyen nagy visszhangot, mert konkrét számokat is közöl a megelőzés költségeiről vagy a nem cselekvés miatt előálló veszteségekről. Ráadásul ezek az adatok ellentétesek az eddigi várakozásokkal: az elhárítás költségei szinte jelentéktelenek, miközben az okozott károk jóval nagyobbak. Szerinte 2050-ig évente a világ GDP-jének egy százalékát kellene az ellenintézkedésekre költeni. Ez egyenlő a világ évi reklámköltségeivel vagy egy feltételezett világméretű influenzajárvány elleni intézkedések éves költségeivel. Ellenkező esetben minden eddiginél nagyobb globális gazdasági hanyatlással kell számolni (hiszen a gazdasági élet számára gyökeresen megváltoznak a természeti feltételek), s a nem cselekvés költsége a következő száz–kétszáz évben felemésztheti a GDP öt–húsz százalékát. A szárazság – máshol a tengerszint emelkedésének – hatására több százmillió menekült áraszthatja el a kevésbé érintett országokat.
Igen széles a szükséges intézkedések köre. De mindenekelőtt a kiotói egyezménynél radikálisabb, Amerikára, Kínára és Indiára is kiterjedő nemzetközi megállapodást kell kötni. A legnagyobb kibocsátó ugyanis az Egyesült Államok, de Kína egy évtizeden belül átveszi tőle a világ vezető szén-dioxid-kibocsátójának szerepét. Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, 2020-ra Kína és India kibocsátása a kétszeresére fog nőni. Ha Nagy-Britannia azonnal leállítaná összes erőművét, 13 hónap elteltével a világ szén-dioxid-kibocsátása ugyanannyi lenne Kína növekvő emissziója miatt. A nemzetközi klímaegyezmények megkötése előtt azonban szinte áthághatatlan akadályok tornyosulnak az eltérő érdekek miatt. Az országonként kibocsátható mennyiséget sokféle elv szerint lehet korlátozni, s ez más-más terhet jelent, és más lehetőséget ad az egyes országoknak. Ha például az egy lakosra jutó kibocsátást tekintjük alapnak, az nyilvánvalóan Kína számára a legkedvezőbb. (Ma egy amerikai polgárra tízszer annyi kibocsátás jut, mint egy kínaira.) Ha a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátási mennyiségekből indulnánk ki, akkor Amerika járna jól, s ha a környezethatékonyságot tekintenénk alapnak, az Japánnak kedvezne, mivel ott állítják elő a legtöbb értéket egységnyi kibocsátásra vetítve. Minimális követelmény, hogy 2020-ra a kibocsátást 30, 2050-re pedig 60 százalékkal kell csökkenteni.

Kevesebb autózás és repülőút

Ha megvalósul a nemzetközi megállapodás, az egyes országokon belül az energiafelhasználás jelentős korlátozása és megadóztatása várható. Az autózás és a repülés terén lesznek a legnagyobb szigorítások. Ha személyautónkkal évi tízezer kilométert teszünk meg, 1900 kilogramm szén-dioxid kerül a levegőbe. Egy tengerentúli repülőút során 1400 kilogrammal növeljük a légkör szén-dioxid-tartalmát. A hűtőszekrény évi száz kilogramm szén-dioxidot juttat a levegőbe. Miközben egy indiai emberre évi 900 kilogramm kibocsátás jut. Pazarló, sok utazással járó életmódunkat tehát fel kell adni.
Új lehetőségeket teremt viszont az alkalmazkodás a gazdaság számára. A zöld, karbonmentes vagy karbonszegény gazdaságban hatalmas kereslet keletkezik az energiahatékony technológiák és termékek, valamint a megújuló energiák iránt. A Nemzetközi Energiaügynökség számításai szerint a következő 15 évben nyolcezermilliárd font (vagy majdnem kétszer anynyi dollár) beruházásra lesz szükség a megújuló energiaforrások fejlesztése érdekében. Ez rengeteg új munkahelyet és exportlehetőséget jelent majd.
A fenyegető klímaváltozás hatására mostanában sok olyan nemzetközi civil szervezet alakult (Atmosfair, My Climate, 3C, Climate Care), amelyek öntevékenységre sarkallják a polgárokat. Tudatosítani kívánják életmódunk, fogyasztásunk számszerűsített környezeti hatásait, s jóvátételként faültetést, erdősítést javasolnak, mivel a növények kivonják a szén-dioxidot a levegőből. (Egyes gúnyos kritikák szerint ez annyit ér a klímaváltozás ellen, mint ha a tengerszint emelkedését úgy akarnánk megakadályozni, hogy több vizet iszunk.)

Karbonhitelkártya

Fontos szerephez jut a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésében az emissziókereskedelem. Ez olyan ígéretes módszer, amely – ha megszületik az összkibocsátás csökkentésére vonatkozó megállapodás – a piacra bízza a további teendőket. A hatóság – az összes kibocsátható mennyiség erejéig – szén-dioxid-kibocsátásra jogosító engedélyeket ad ki, amelyek szabadon adhatók, vehetők. Ez a rendszer már működik a vállalatok körében Amerikában és az Európai Unióban. Sokan ellenzik; van, aki azt kifogásolja, hogy „bűnös” tevékenységünket (autózást, repülést) megválthatjuk pénzzel (mint annak idején a bűnbocsánatot a búcsúcédulákkal, amitől Luther Márton oly nagy haragra gerjedt), s a károsanyag-kibocsátás tényleges csökkentése helyett a szenynyezés jogát adjuk-vesszük (mint amikor tányérunkon tologatjuk a nemkívánatos falatot). Nincs igazuk, a szennyezés csökkentése a nemzetközi egyezmények létrejötte után történik meg, az emissziókereskedelem már „csak” a hatékony lebonyolítási eszköz. Továbbá: a társadalmi különbségek már az eltérő jövedelmek miatt fennállnak, az emissziókereskedelem csupán a jövedelemkülönbségek érvényesítésének egyik terepe. (Mint ahogy abban sem a pénz a hibás, hogy egyesek a Bahamákon, mások sufnijukban nyaralnak.)
A digitális technikák e téren is szédületes lehetőségeket teremtenek. Ha sikerül megkötni a nemzetközi megállapodást, a kibocsátási kvóták leosztása személyre szólóan is meg fog történni. Nem kell sokat várnunk, s tárcánkban a bank- és a pontgyűjtő kártyák mellett már ott lapul a karbonhitelkártya is. És ha repülőjegyet veszünk vagy tankolunk, pontszámunk vészesen apad, s a kártya feltöltése nem lesz olcsó mulatság.