Mindszenty levele

k ö n y v e s h á z

Csak egy dolgot tanult meg az emberiség a történelemből, mégpedig azt, hogy a történelemből sohasem tanulnak az emberek. Aldous Huxley keserű mondása azon tanulmányok egyikében olvasható, amelyeknek kíséretében az Új Horizont közreadta Sára Sándor szovjet lágereket megjárt magyarokkal folytatott beszélgetéseit. A filmrendező-operatőr, akinek negyed százada szívügye, hogy napvilágra hozza a második világháború évtizedeken át elhazudott történéseit, 2004-ben Nehézsorsúak címmel tizennégy részes dokumentumfilm-sorozattal jelentkezett. Azokat a civileket szólaltatta meg benne, akiket nem létező háborús bűnökért hurcoltak és ítéltek el a szovjet erőszakszervezetek, hogy aztán a külföldről internált polgárok számára létesített táborrendszerben, az Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih (Hadifogoly- és Internálttáborok Igazgatósága), az UPVI felügyelete alá tartozó lágerekben rabszolgaként dolgoztassák őket.
A Nehézsorsúakat bemutatta a Duna Televízió, vetítette az Uránia Nemzeti Filmszínház, a köztudatba mégsem került be az a sok fontos információ, amelyet a csodával határos módon életben maradt egykori rabok közreadtak. Pedig a jelent is pontosabban látja az, aki megismeri a „testvéri” Szovjetunióban raboskodó magyarok hiteles történetét. Hogy a „hivatalos” kimutatások szerint is hatszázezernél többen voltak. (A szovjet statisztikák szerint több mint négymillió külföldi fordult meg munkatáboraikban.) Hogy egyharmaduk soha nem tért vissza. Hogy aki hazakerült, egész életére hátrányos helyzetű maradt. Hogy munka- és továbbtanulási lehetőséget nem biztosított számukra az „édes” anyaország, legfeljebb évekig tartó kilincselés után számították bele a nyugdíjalapjukba a munkatáborokban eltöltött éveket. Hogy aki betegen tért haza, táppénzt nem kaphatott. (Márpedig akiket a magyarországi kommunisták „közbenjárására” 1948-ban májustól októberig tömegesen hazaengedtek, szinte kivétel nélkül mind betegek és munkaképtelenek voltak. Felesleges terheiktől szabadultak meg a szovjet vezetők, a használható munkaerőt viszont mint háborús bűnöst továbbra is maguknál tartották.)
A tizennégy visszaemlékező – köztük olyan híres emberek, mint a Nobel-díjas Szolzsenyicin által is megörökített Rózsás János – tárgyszerűen, ugyanakkor igen hatásosan idézte fel a szovjet lágerekből hazahozott élményeit. Kamerák előtt tett vallomásaikon nem rontott a nyomtatott szöveg érdekében elkövetett szerkesztői tömörítés. Történeteik megértésében, befogadásában sokat segít Várdy Huszár Ágnes és Stark Tamás utószóként a kötethez fűzött, a Szovjetunióba hurcolt magyar foglyokról írt tanulmánya. Mind ez ideig kellően nem ismertetett, nem hangsúlyozott tényekre bukkanhat bennük az olvasó. Például hogy egy magyar ember, bizonyos Varga Jenő, a Szovjet Tudományos Akadémia világpolitikai intézetének igazgatója vetette fel először, hogy a legyőzött országok lakossága munkaerejével is járuljon hozzá a Szovjetunió újjáépítéséhez. Sztálin persze rögvest a magáévá tette az ötletet, 1941-ben, a Moszkvába látogató Anthony Edennel már megmásíthatatlan tényként közölte, hogy a háború végén „természetbeni” jóvátételre is számít a Szovjetunió, nem csak pénzbelire. S a brit külügyminiszternek igazából nem volt ellenvetése e bejelentés hallatán, miként a többi szövetségesnek sem. A büszke s humánus Nyugat süketen és vakon fogadta a legújabb kori rabszolgatartásról szóló deklarációt, majd a gyakorlati megvalósítását. Nem így a keresztény egyházak, amelyeknek főpapjai minden alkalmat felhasználtak, hogy felhívják a közvélemény és a vezető politikusok figyelmét a szovjet lágerekbe hurcolt emberek tragikus életkörülményeire. Mindszenty József például – olvassuk – levélben kérte az angolok segítségét a rabságban tartott magyarok érdekében. Érdemi választ azonban nem kapott. „Sem az Amerikai Egyesült Államoknak, sem Nagy-Britanniának nem állt érdekében, hogy a foglyok miatt újabb frontot nyisson a Szovjetunió ellen…”
A Somogyi Győző borítóterve szerint megjelentetett könyv a végóráit élő nyugat-dunántúli folyóirat, az Új Horizont utolsó kiadványa. Hattyúdala. Búcsúja a felelősségteljes, igényes szellemi munkától, amelynek anyagi támogatására nincsen egy petákja sem az államnak. De nincsen elegendő pénzük azoknak a civileknek sem, akiknek még vannak ugyan fogalmaik a minőségi kiadványokban közreadható gondolati szabadságról, de az utóbbi pár esztendőben elerőtlenedtek.
(Nehézsorsúak. Magyarok szovjet rabszolgaságban. Új Horizont, Veszprém, 2006. Ármegjelölés nélkül.)