Most készülni kell

Mindenkinek lehetnek az életében emlékezetes szomorúságot őrző napjai. Nem egyedüliként éltem meg azt az ötven évvel ezelőtti novembert úgy, hogy az a próbák próbája volt. Nemzeti – családi – emberi. A menni, maradni riasztó kérdése éjszakák gyötrelmeit hordozta, bár azt még a legszomorúbb időkben sem sejtettük, milyen lesz a felelősségre vonás. Azt csak a legszorongásosabb karácsony és a semmi boldogságot sem ígérő új esztendő hozták: akkorra kigondolták a győztesek, hogyan büntessenek elvetemülten és igazságtalanul.
Széna tér, Déli pályaudvar környéke, ahol hétköznaponként félelmektől kísérve lehetett járni – tankok és idegen katonai járőrözők megfigyelésében. A városrész régi lakói emlegették: az első orosz megszállás volt csak borzasztóbb. A boltokra utalt városi emberek mindennapi kenyér, tartalék nélkül nem maradhattak tétlen: menni kellett az élelem után. Igaz, nagyobb volt az összetartás. Adtuk a hírt egymásnak, hol mi vásárolható.
Az legemlékezetesebb és legfontosabb meghívás az volt, amikor Tamási Áron a környékbeli ismerősöket, fiatalokat mozgósította megbeszélésre, találkozásra a lakásában. Soha nem beszélt többet, mint amennyit fontos volt. Többször is felidéztem akkori szavait: ötven év után most is súlya van minden gondolatának.
„Most nem csüggedhetünk. Most mindenkiről tudni kell, hogyan élte túl. Most segíteni kell a nagyobb bajba jutottaknak. Fel kell keresni az írókat. Nem tudjuk, kivel mi történt. A telefon bizonytalan. Egymásnak küldött üzenetet nem bízhatunk a lehallgatott vonalakra. Lehetnek patikaszerek nélkül a betegek. Tompa Kálmánnal már találkoztam, ő segít mindenkinek. Eddig is tette. Ha én irányítok valakit hozzá, ő fogadja. Tudom, nem könnyű az utcán járkálni, ezért mindenki csak egy címet válasszon, aztán ide kell visszatérjen.
Hogyan éltek? Szükséges-e valakinek pénz? Vegyetek magatokhoz tőlem! Az írók most legelőször kerülnek bajba. A felelőskeresők majd rajtunk kezdik. Ezért kell tudni mindenkiről, aki számít. Bizonyos, hogy sokan akarnak megszólalni. Magam is. A megfogalmazottakat a magunk körében terjeszteni kell. Legyenek, akik leírják, s azokból együtt szerkesszünk tiltakozást! Senki, akivel nagyobb baj nem történt, most nem hallgathat. Most készülni kell! A vér pedig kivirágzik.” Valahogy így szerveződött a gyalogposta Tamási Áron gondolata nyomán.
Hangsúlyos volt az a gondolata, hogy most nem csüggedhetünk. Emlékszem, Veres Pétert féltette legjobban a Bem téren mondott beszédéért, hogy ő lehet az első előállított. Akármilyen nehézkes volt is a közlekedés, azért négyen eljutottunk a célhoz, és épségben vissza is értünk: minden fenyegetettség ellenére az élő szóban hozott üzenetek a megerősítés hordozói lettek. Együtt, szövetségben, közös akaratban lehet megmaradni, és ennek leglényegesebb törvénye, hogy nem hagyjuk egymást. Mindenki felelős a másikért!
A nagyon nehéz idők hamar beköszöntöttek, hiszen ördögi tervek készítették elő az írók különösen is hangsúlyos „bűneit”, ám minden igaztalan ítélet, amit kimondtak, csak növelte a rovásokat a nemzetárulók számláján. De azt, hogy 1956. október 23. forradalom volt, európai méretű, és minden baloldali befeketítő igyekezet ellenére világjelentőségű, azt az idő beteljesítette. Talán fél évszázad múlása után jobban megvilágosodik a jóléti államok számára is, hogy igazi áldozatot a magyar nemzet hozott a világ egyik leghatalmasabb katonai szövetsége ellenében. Tamási Áron mondta akkor nekünk a megrendítő igazságot: a vér kivirágzik. Minden nemes, emberi szabadságért kiontott vér értelmet, erőt teremt, és ezt nem szabad elfelejteni 2006 novemberében sem!