„Nyafogó” Dél

k ö n y v e s h á z

Mostanság – és ebben nyilván a gazdasági kapcsolatok, valamint az utazási lehetőségek bővülésének is nagy szerepe van – Magyarországon is egyre nő az érdeklődés a távol-keleti népek, országok és kultúrájuk iránt. Kína és Japán mögött azonban erősen háttérbe szorulnak a kisebb országok. Ez a helyzet például a két Koreával – bármily gyakran szerepeljen is a kettéosztott ország északi fele a híradásokban –, ezért írja joggal Osváth Gábor Koreai nyelv és irodalom című kötetének bevezetőjében, hogy a benne foglalt tanulmányokat jórészt a szükség szülte.
A bő háromszáz oldalas mű szemlátomást jelentős lépés a magyar nyelvű szakirodalom hiányosságainak pótlásában, ám talán még ennél is nagyobb erénye, hogy nem csupán a koreai szakos hallgatók forgathatják érdeklődéssel. Azok az üzletemberek például, akik koreaiakkal kívánnak sikeres üzleti tárgyalásokat folytatni, igen jól teszik, ha alaposan végigolvassák a kötet azon passzusát, amely a koreai verbális és nem verbális kommunikáció sajátosságait taglalja. Nem árt tudni ugyanis, hogy a koreai nem „sumákolás” miatt ötöl-hatol; a körülményeskedés és a látszólagos bőbeszédűség oka ugyanis abban rejlik, hogy a beszélő rendkívüli erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a kommunikáció a legmegfelelőbb érzelmi ráhangoltsággal történjék. Ne várjuk azonban, hogy koreai ismerősünk túl gyakran használja a „köszönöm”, az „elnézést” vagy a „bocsánat” szavakat; ehelyett inkább remegő ajakkal, csillogó szemmel meghajol, elvégre – mint ahogy Suh Cseongszu írta egy helyütt – „az igazán őszinte érzés olyan nagy, hogy csupasz szavakkal nem lehet kifejezni”. Roppant érdekes az Észak- és Dél-Korea eltérő nyelvhasználatáról szóló fejezet is, amelyből megtudhatjuk például, hogy az északiak valóságos nyelvújítással próbálják megkülönböztetni magukat a déliektől, akiknek a beszéde Kim Ir Szen egyik szónoklata szerint „a könnyű nőcskék kokettálásakor használatos orrhangú nyafogásra emlékeztet”. Osváth Gábor a koreai versformák titkaiba is bepillantást enged, saját fordításait mellékelve – elvégre nem csak a haikukról és a tankákról szól a távol-keleti versvilág –, a magyar olvasót pedig jóleső büszkeséggel tölti el a koreaiak magyarságképéről szóló fejezet, kiváltképp a legjelentősebb koreai költők egyikeként számon tartott Kim Cshunszu Egy budapesti kislány halálára című költeménye, amely 1956 emléke előtt tiszteleg.
(Osváth Gábor: Koreai nyelv és irodalom. Editio plurilingua, 2006. Ármegjelölés nélkül)