Ötvenéves visszatekintés

Egyre kevesebben vagyunk életben a Szabad Magyar Rádió munkatársai közül, akik 1956 drámai napjait már a Parlament épületében éltük meg október 25-től november 4-ig. Sokáig emlegették az országban, sőt ma is vannak emlékezők, akik döbbenten hallgatták az elhangzó beismerést: „Hazudtunk reggel, délben, este, hazudtunk minden hullámhoszszon.” Megrendítő vallomás volt, amely nem a Magyar Rádió munkatársait leplezte le, hanem a Rákosi-korszak, a kommunista rendszer elmúlt tizenegy évét, amikor a szocializmus világméretű győzelme, egy új világ felépítése érdekében a hatalom hazudni kényszerítette a sajtó minden munkatársát. Akkor a legnépszerűbb orgánum a rádió volt, hiszen a kis falvak tanácsházainak épületéből vezetékes rádión keresztül áradtak a hírek arról, milyen csoda történik a Duna völgyében.
A valóság a keservesnél is gyötrőbb volt. A mindennapi kenyér ezer és ezer család asztaláról hiányzott, de az évi megtermett kenyérgabonát a cséplőgéptől vitették a begyűjtőhelyekre. A leggonoszabb megpróbáltatás úgy érte a termelő gazdák jó részét, hogy a vetőmagot a háztól erőszakkal elvitték, majd a vetés elmulasztásáért emberek százait börtönbe zárták. A vidék legnagyobb részén kenyeret üzletekben nem árusítottak, és mindennapos volt a terményrejtegetők leleplezése. Félzsáknyi búzát, néhány kiló zsírt a községek amúgy üres üzleti kirakataiba kiraktak, pellengérre állítva név szerint a rejtegetőt, aki a dolgozó nép asztaláról veszi el az élelmet. Uszították a munkásosztályt a „kizsákmányoló” kulákok ellen, hiszen miattuk nem elég gyors ütemű a szocializmus építése. A politikai sarcolás a városi kisiparosokat, kereskedőket, vállalkozókat ugyanúgy sújtotta. Lakóházakat sajátítottak ki módosabb családoktól, mert a pártnak szüksége volt azokra. Törvénytelenül, ítéletek nélkül hurcoltak százakat-ezreket hazai munkatáborokba, de hogy ilyenek lettek volna országunkban, arról mélyen hallgatni kellett. Recsk, a száműzöttek hírhedt gyűjtőhelye mintha nem is létezett volna. A világ is akkor szerzett tudomást a létezéséről, amikor tucatnyi fogoly valami különleges csoda folytán megszökött a büntetőlágerből, s közülük egy kalandos úton eljutott nyugatra, az amerikai megszállási területre, majd a Szabad Európa Rádión keresztül hírt adott az ÁVH titkos recski munkatáboráról. (A többi szökevényt elfogták.)
A közművelődés ügye soha olyan „demokratikusan” még nem működött Magyarországon, mint akkor. Persze a könyvmáglyákról, a sokszorosan megszűrt magasabb iskolára készülő, de elutasított, ráfogott osztályidegenek kirekesztéséről senki nem emelhetett panaszt. Terror, naponkénti megfélemlítés tartotta rettegésben az értelmiség nagyobb felét, a napi Szabad Nép-félórák vezették be a munkát, és több száz százalékos teljesítményekről zengett az éter, de erről vallott minden újság, folyóirat, kiadvány, a sajtóban alkalmazott beosztottak a rendszer kiszolgáltatott rabszolgái voltak. Minden hónapra jutott valami leleplezés, hír az ellenség felszámolásáról, és ezt kellett népszerűsíteni.
Mindezek után, amikor az 1956-os forradalom megnyitotta a lehetőséget az igazság kimondására, mélységes megrendülésből hangzott, hogy hazugság volt minden, amit a rádió sugárzott, amit az újságok írtak, de mindenki személyes szabadságával fizetett a legapróbb ellentmondásért. Bevallani az ország színe előtt a legszörnyűbb valóságot az emberi tisztesség alapvető törvényéről, az igazmondásról, illetve annak megcsúfolásáról, ez volt a megrendülés oka, melyet csak szigorú szembenézéssel és őszinte bűnvallással lehetett feltárni.
Katarzis volt ennek átélése mindenki számára, aki ugyan menthette magát, de életben maradásunk volt a tét. Mi, rádiósok megrázkódtató perceket éltünk át valamennyien, mert az igazság kimondása egy évtized után valósággal megrettenéssel hatott.
Mindezeket éppen most, az emlékezés megidézésekor kell újra a világ elé tárni, amikor gazdasági mélységbe, súlyos megpróbáltatásokba jutott az ország, mert nem a gazdaság dübörög, hanem az elszegényedés ijeszt, nem a felemelkedés reménye fénylik, hanem az elnyomorodás veszedelme. Magyarországot az új hazugságözön süllyesztette végveszedelembe. És a hazugság bajnoka, amikor saját vétkeiről beszél, egyik mondatával semmisíti meg a másikat. Hazudik tovább tízmillió ember füle hallatára. Igaz, néhány ezren még biztatják: hazudjon tovább. A miniszterelnök pedig, aki mellesleg a beszédében mindennek legyalázta ezt a félrevezetett országot, vérlázító akarnoksággal újra előlép, hogy most ő következik. Nincs jobb, nincs más, és a fizetett kórus biztatja: igaza van! Igaza annak, aki reggel, éjszaka és este is hazudott? Igen, és folyik tovább az Országházban a komédia, amikor személyenkénti szavazást rendelnek el, és ő, aki a komédiát rendezteti, hangosan és öntudatosan önmagára szavaz. Valami olyan nép-nemzet lenézéssel teszi, mint aki nem tudja, hogy egy országot botránkoztat meg. Tudhatta, a többség az ő pártján, a győzelem bizonyos, s ahelyett, hogy távol maradna, vagy legalább tartózkodna, ő magára voksol. Mit számíttok ti, ország népe, nemzet többsége, itt Gyurcsány Ferenc a lényeg. Saját szavazatommal erősítem. Új Rákosi, új Marosán? Mögöttük ott sorakozott a világ legerősebb hadseregének kikiáltott Vörös Hadsereg, itt legfeljebb néhány ezer volt munkásőr alkotja a tömeget, a hazaáruló kormányzó szövetséggel egyetemben. És persze a befészkelt hadereje, amely a gyalázat, az országpusztítás, a seregestől senkik magasztalója, amely hazudik együtt a kormányfővel rendíthetetlenül.
1956-ban láttuk a világba futott vagy szovjet tankok árnyékában kushadó pártbelieket és a himnikus dicséreteket publikáló, kinevezett tollnokok hadát egyszerre eltűnni a forradalom színteréről. Aztán sokasodott a „parancsra tettük” alázatoskodás farizeusi önkritikája részükről, igaz, még két hétig sem tarthatott önköpködésük. A meggyalázott ország, a romokban heverő főváros rejtett zugaiból előállottak a régi-új hazugsággyártó kiemelt sajtóvezetők és munkatársak, akik megírták: világméretű győzelmet aratott a párt a fasiszta csőcselék fölött, és most következik a felelősségre vonás. És következett.
Csakhogy most 2006 novemberében élünk. Hadat a hazugságnak a főhazudozó üzent, fondorlatos ötlettel, de azt is kimondta: egyedül ő képes ezek után kivezetni ezt a „semmirevaló, kutya” országot a bajból, de akkor legyen csend! Az ellentáborból egyetlen hangot sem akar hallani. Az emberek pedig olvassanak több újságot, hallgassák elmélyülten a kormány híradásait, és bélyegezzenek meg mindenkit, aki mást akar. Hazugságról pedig többet egy szót sem. A dicsőséges új nagyurak elfelejtették, hogy már régen a föld dübörög, és mindenestül el kell tűnniük az új évezred történelmi napjaiból milliárdjaikkal, mert nem értük folyt piros vér a pesti utcán, hanem a szabadságért, az igazságért, a nemzet becsületéért.