Óvodások háborúja

Ha csak a sajtót néznénk, Iránnak komoly oka lenne a félelemre. Az Amerikába látogató izraeli kormányfőnek mindenről egyetlen dolog jut eszébe, és ez Irán, pontosabban annak nukleáris programja. Mostani útja során vajmi keveset beszélt a sokkal égetőbb és közelibb problémáról, azaz a palesztin területek megszállásáról, az ottani rendezetlen hatalmi viszonyokról, a Bét Hanún-i mészárlásról. Ebben hasonlóképp gondolkodik szoros szövetségesével, az Egyesült Államok elnökével, akinek egy időben mindenről szeptember 11-e, most pedig épp Irán jut eszébe.
Szó se róla, Mahmúd Ahmadinezsád valóban mindent megtesz, hogy Izrael féljen tőle. El lehet kezdeni a sort a Khomeini ajatollahtól kölcsönzött mondatokkal, miszerint Izraelt le kell törölni a térképről, amelyet azóta különböző módokon átformálva ismétel el, ám a lényeg ugyanaz: a kis közel-keleti országot el kell pusztítani. A bökkenő csak az ebben a történetben, hogy ez már 1979, az iráni iszlám forradalom óta így megy, évről évre, elnökről elnökre. A nagy Nyugat-barát reformernek kikiáltott Mohamed Hatami elnök ugyanúgy elmondta ezeket a mondatokat, mint a hivatalosan ultraortodoxnak tartott Ahmadinezsád. Beszédeik után pedig mind ugyanúgy cselekedtek, vagyis nem indítottak semmiféle támadást Izrael ellen, se hagyományos, se nukleáris típusút. Nem létezik, hogy Izrael vagy az Egyesült Államok ezt ne tudná. Az acsarkodó szövetségesek most valójában egy meglehetősen csúnya játékot űznek: megpróbálják elhitetni a világgal, hogy Irán valóban atomfegyvert akar létrehozni, mégpedig abból a célból, hogy Izraelt, Európát, s végső soron az Egyesült Államokat megsemmisítse. Egy kalap alá veszik a sztálinista Észak-Koreát és Iránt, mintha kész tény lenne Teherán atombombája. Az egyik magyar bulvárlap meg is írta, hogy Kim Dzsong Il rendszere az általa kifejlesztett atombombát átadja Iránnak, hiszen végső soron közös az ellenség, az Egyesült Államok. Persze viszonylag nehéz lenne egy ilyen érzékeny rakományt átvinni Ázsia keleti végéből a kontinens közepére, főként úgy, hogy Phenjan és Teherán voltaképp semmiféle kapcsolatot nem ápol egymással. Az egyik ország hivatalosan is ateista, a másikat pedig vallási radikalizmussal vádolják, s az állam nevében is benne van az iszlám szó. Nem véletlenül, tehetjük hozzá, hiszen a valódi hatalmat nem az államfő tartja a kezében Iránban, hanem a vallási vezető, jelenleg Ali Hamenei ajatollah. Ő pedig ragaszkodik Khomeini ajatollah örökségéhez, s nem engedi Iránt letérni a forradalom útjáról. Khomeini egykor leszögezte, Istennek nem tetsző a pusztítás, így az atomfegyvereket nem fejleszteni kell, hanem leszerelni, megsemmisíteni.
Izraelben már akkor elkezdtek aggódni, amikor Iránban Ahmadinezsád lett az elnök. A nukleáris program egyszeriben új fényben kezdett feltűnni, annak ellenére, hogy Hatami alatt is folyt a kutatás, sőt, az ő irányításával indult csak be igazán. A regionális politikai helyzet azonban úgy kívánta, hogy Iránt mégis nevezzék ki ördögnek, s bánjanak vele ehhez méltó módon. A tiltakozó nyilatkozatok azonban leginkább az utóbbi hetekben váltak igencsak aggasztóvá. Efrájim Sznéh védelmiminiszter-helyettes – első felelős kormánytagként – közölte, szükség lehet előzetes csapásra. „Nem akarjuk, hogy a félelem sötétsége alatt kelljen élnünk. Sok izraeli nem bírná ki, és inkább elhagyná a hazáját” – magyarázta a háború esetleges kitörésének okát Sznéh. Saul Mofaz szállításügyi miniszter azt mondta, országa katonai támadást készít elő, hogy megakadályozza az iráni nukleáris fegyverek megalkotását. Benjamin Netanjahu szintén a támadásokról beszélt, s amikor a rádiós műsor vezetője felvetette, hogy az ország valószínűleg nem tudna kellően keményen odacsapni Iránnak, a volt kormányfő megnyugtatta, hogy ebben nincs igaza, Izrael képes erre. Vajon mivel képes? Hagyományos rakétákkal vagy a rejtegetett, de nyílt titokként kezelt atomfegyverekkel? Extrém esetben az is megtörténhet, hogy Izrael nukleáris támadást hajt végre, nehogy Iránnak is legyen olyan robbanófeje? Jó, a politikában sokszor nehéz erkölcsöt találni, de azért valami morális alapnak mégis kell lennie, hogy valaki végrehajtson egy sok ártatlan ember halálával járó támadást. Itt pedig ez hiányzik.
A folyamatos, háborúval fenyegető támadások arra sarkallták Teherán ENSZ-képviselőjét, hogy levélben tiltakozzon a világszervezet főtitkáránál. Irán képviselői eközben körbejárják a világot, mindenhol megpróbálván elmagyarázni, hogy nem akarnak atomfegyverekre szert tenni, csak energiára van szükségük. A többi csak politika, mégpedig annak a legcsúnyább fajtája, amikor szavakban már elkezdődött a háború, de nem tudni, mi lesz a vádaskodás eredménye. Izrael és Amerika egymást erősítve bizonygatja, hogy bizony, itt lövöldözés és erőszak lesz, Danni Ajalon, Izrael washingtoni nagykövete pedig a bennfentesek magabiztosságával kijelentette, ha nem megy a diplomácia eszközeivel, Bush elnök – akit ő kiválóan ismer – nem habozik majd katonai erőt is igénybe venni. Ajalon még a módszert is ismertette. Ezek szerint a légierő csapna oda először, ami reményeik szerint elég lenne, a szárazföldi csapatokat nem küldenék be Iránba, vagy csak nagyon keveset. A történet úgy hangzik, mint amikor óvodások tervezik a szomszéd homokozó elfoglalását, nem tudván, hogy az valójában egy építkezési terület. Irán ugyanis nem Irak és nem Libanon. Izrael legutóbb Libanonban veszített háborút, a felelős keresése azóta is tart. Az amerikai típusú demokráciaexport pedig Irakot marcangolta szét, látványosan bemutatva, hogy a tankönyvekben oly jól működő elméletek néha nem alkalmasak gyakorlati bevezetésre. Az Egyesült Államok hadereje jócskán le van kötve Irakban, ahol a lakosság legnagyobb része valóban utálta egykori diktátorát, de az amerikai megszállókat talán még nála is jobban. Az iraki háború nagyon nem megy jól, ezt néha még Washingtonban is elismerik, bár a napi több száz halálos áldozatot inkább a helyi demokrácia gyermekbetegségeinek tudják be. Ezt megfejelni az iráni kalanddal olyan óriási katonai erőt igényelne, amilyet még az Egyesült Államok sem tud felmutatni. Persze megkockáztatható egy repülőgépek által végrehajtott támadás, mondjuk a busehri atomerőmű ellen, amelyet az izraeli légierő is támogatna, ám ez minden bizonnyal olyan kemény válaszcsapást vonna maga után, amelyet józan ésszel egyetlen döntéshozó sem volna hajlandó bevállalni. Irán ugyan nem hajlandó támadni, de azt előre megmondta, ha a verbális támadásokat valódi harc követi, nem fogja feltett kézzel megadni magát, hanem minden erejével megvédi állampolgárait és létesítményeit. Ebbe pedig beletartozik bizony a háborút indító országok – esetünkben Izrael és Amerika – létesítményeinek bombázása. Egy ilyen fejleménytől minden bizonnyal Izrael félne jobban, hiszen Irántól karnyújtásnyira fekszik, ahová a rakéták könnyen elérnek. Igaz, hogy 1981-ben Izrael lebombázta az épülő osiraki reaktort Irakban, hogy megakadályozzák Szaddám Huszeint a nukleáris fegyverek megalkotásában. Akkor sikeres volt az akció, ám teljesen más volt a világpolitikai felállás, s Irak már akkor sem volt egyenlő Iránnal.
Összességében elmondható, hogy az esetleges háborúval senki sem nyerne semmit, veszíteni viszont nagyon sokat. A helyes út inkább a párbeszéden keresztül vezet, s Iránnal mint igencsak illetékes regionális nagyhatalommal le kellene ülni tárgyalni, átvenni az iraki rendezés módozatait. Teherán többször leszögezte, hajlandó lenne erre. Most Amerika térfelén pattog a labda.