Puskás Ferenc (1927–2006)

Elhunyt Puskás Ferenc. Az elmúlt ezer esztendőben – az 1956-os forradalmat kivéve – nem volt olyan Magyarországgal kapcsolatos hír, amely ennyire felzaklatta volna a nagyvilágot. Hiszen Szent Istvántól Bartók Béláig senkink sincs, akit Londontól Madridon át Athénig így gyászoltak volna, mint az emberiség közös veszteségét.
Mi, itthon viszont még fel sem mérhettük pontosan, hogy kit, mit veszítettünk. És hogy mikor. Mert Puskás valójában már évek óta nincs közöttünk, egyébként pedig örökre velünk marad. Sőt, mostantól lesz igazán újra a miénk. Mert valljuk be, a hazatérte óta eltelt másfél évtizedben nem nagyon tudtunk mit kezdeni vele. Sem a magának soha semmiféle előjogot nem kérő, de már puszta jelenlétével is zavarba ejtő egykori világklasszissal, sem később, az állandó törődést igénylő nagybeteg emberrel. Puskást harmincöt éven át a diktatúra tartotta távol tőlünk, de az új típusú demokrácia sem engedte igazán közel hozzánk. Mert a rendszerváltozás mintha csak a lelkeinket rendezte volna át teljesen; a napi hasznosság elvén működő társadalmaknak és polgároknak már nincs szükségük hús-vér, eleven hősökre.
A legenda azonban más, hiszen akkor és azért idézhetjük meg, amikor és amiért szeretnénk. Sokkal könnyebb így: úgy emlékezhetünk a múltra, hogy a jelennek már nem tartozunk felelősséggel. Öcsi bácsi végre újra méltó helyére került. Tegnap még a nyolcvan felé járó haldoklót láttuk benne, és fogalmunk sem volt, hogy kellene illendően és kegyelettel viseltetni a mégiscsak élő iránt – a korosodó Petőfivel is bajban lettünk volna, amint új kötetében a kiegyezést méltatja –, mára azonban újra a huszonéves labdavirtuóz lett, aki cseleivel megőrjíti az angolokat.
Még azokat is megajándékozta egy örök futballélménnyel, akik nem csodálhatták fénykorában. Tette mindezt ötvennégy évesen, amikor 1981. június 6-án először térhetett haza. Az alkalom és a helyszín tökéletes volt a viszontlátásra: magyar–angol vb-selejtező a Népstadionban. A Budapest–Vidék öregfiúkmeccsre betoppanó Puskást negyvenezer ember várta a lelátókon, ő pedig hatalmas pocakjával bekocogott a pályára, a fotósok pergőtüzében dekázott néhányat – a labdára rá sem hederített –, majd ballal, külső rüszttel, átívelve a rajongók feje felett, iszonyatos gólt ragasztott a két kapufa találkozásánál a bal felső sarokba. Számomra ez az egy mozdulat elegendő volt minden korábbi, mondába illő túlzás igazolásához. A legdöbbenetesebb és legmaradandóbb emlék mégsem a 3-3-ra végződött mérkőzésen elért Puskás-mesterhármas volt, hanem apáink, nagyapáink áhítatos, önfeledt arcai; mi, akkori fiatalok egészen addig azt hittük, hogy Nyilasinál, Törőcsiknél nem lehet jobban imádni labdarúgót. De ezen a szombat délutánon megéreztük, hogy bizony lehetett. Sőt kellett.
A halál szerencsére nem egyenlő az elmúlással, ezért Puskás Ferenc ezúttal bizonyos szempontból nem ment olyan messzire tőlünk, mint 1956-ban. Hiszen most legalább beszélhetünk, írhatunk róla, emlékezhetünk rá. És ha úgy éreznénk, hogy az elmúlt másfél évtized miatt adósai vagyunk, figyeljünk jobban Grosicsra és Buzánszkyra. Mert ahogy velük kezdődött az Aranycsapat, úgy velük is végződik.