Rendhagyó selejtező

Nyárasd háromezer lelket számláló település Dunaszerdahely vonzáskörzetében, a Felvidék még abszolút magyar többségű szegletében, a Csallóközben. Nevét talán a kézilabda legmegrögzöttebb hívei sem ismerik; magyarul legalábbis nem, de szlovákul bizonyára igen, hiszen Topolniky az egykori csehszlovák női kézilabdázás fellegvára volt. A csapat bajnoki ezüstérmet, országos kupát nyert, és az európai porondon, a KEK-ben és az IHF-kupában is a legjobbakhoz mérte magát. Mindez azonban már csak a dicső múlt. Míg a 70-es, 80-as években szovjet, jugoszláv, német, skandináv és természetesen magyar élklubok voltak az ellenfelek, addig manapság a Kárpát-medencei összmagyar diákbajnokság felvidéki regionális selejtezője a fő esemény, de nehogy tévedésbe essünk: a résztvevők számára a tét így is óriási. Mondhatni, felülmúlhatatlan. Hiszen aki nyer, bejut a november 24–26. között Bükön rendezendő döntőbe, pályán és pályán kívül is találkozhat az erdélyi, délvidéki és anyaországi barátokkal. Odaát, a határ túloldalán már az együttlét, az együvé tartozás érzése, a részvétel a fontos. De itt még a győzelem, mert csak az első utazhat.
A selejtezőt november 14-én, kedden vívták – a kívülálló számára pici csalódás, a versenyzőknek öröm és megkönnyebbülés, hogy mindössze három csapat vetélkedésével. A helyiek kedélyesen kiáltozzák a sportcsarnok folyosóján, hogy a gútaiak nem jöttek el, miközben mi azon értetlenkedünk, hogy lehet, hogy egy héttel elnézték a dátumot, meg egyébként is, hová tűnt az ötödik induló? De nincs mit tenni, irány a küzdőtér, mert Nyárasd, Dunaszerdahely és Aranyos csapata már a kezdőkörben sorakozva várja az ünnepélyes megnyitót. Kű Lajos főszervező kezdeményezésére a jelenlévők eléneklik a magyar himnuszt, aztán a Ferencváros hajdani labdarúgója felveti, ha gondolják, most következhet a szlovák is. „Azt nem tudjuk” – kuncogja szégyenlősen az egyik kislány, de sem dicséretet, sem feddést nem kap érte.
Kezdődik a torna, mi azonban a játékosok helyett egyelőre az edzőket figyeljük. Jó okunk van rá, hiszen a Nyárasd–Dunaszerdahely meccsen mindkét kispadon a „Topolniky” egykori nagymenői ülnek. A hazaiaknál Forró Zsuzsanna, a vendégeknél Angyal Piroska, aki 130-szoros csehszlovák válogatott, moszkvai olimpikon. A csapatok régi magyaros kézilabdát játszanak, az egyik az egyéni képességekre, a másik a figuratív stílusra épít, és utóbbi diadalmaskodik. Dunaszerdahely hét góllal győz, de címvédő – nem a felvidéki, hanem a büki döntőt nyerte tavaly – létére ezt mindenki el is várta. A nyárasdiakat kivéve. Csakhogy a második mérkőzésen Aranyos a fizikai képességekre alapozó orosz típusú kézilabdával múlja felül Szerdahelyt, ami azért nem csoda, mert az aranyosiak mestere bizonyos Ludmila Boltenková, aki Kárpátaljáról költözött ide, és Igor Turcsin „uralkodása” idején többször szerepelt a szovjet nagyválogatottban is. Turcsin hathatott rá, mert amikor lányai 9-5-ös vezetésről 9-9-re engedik fel az ellenfelet, se szó, se beszéd, összepakolja a táskáját, és kivonul a teremből. Négy tizenéves csere veszi át az irányítást, amíg a lelátón ücsörgő bogyai polgármester, Ravasz Ödön ezt meg nem unja, és le nem huppan az elárvult edzői székbe. Az aranyosiak egyszerre szárnyakat kapnak, addigi korlátaikat levetve minden gólnál, labdaszerzésnél és védésnél viháncolnak, és hét góllal nyernek. Így aztán a végén hárommal már kikaphatnak Nyárasdtól – Boltenková a VIP-helyiségből visszatért a kispadra –, körbeverés utáni legjobb gólkülönbségüknek köszönhetően ők a bajnokok.
Őrületes tempójú körtáncot lejtenek, a szerdahelyiek eközben pityeregve ücsörögnek a földön, az iskolából igazgatói engedéllyel átözönlött szurkolók-gyerkőcök pedig a nyárasdiakat éltetik, nem is sejtve, azok miért szomorkodnak. Az aranyosiak a buszban folytatják a bulizást, az ablakokból kiabálnak felénk: „Csókolom, sziasztok, akkor találkozunk Bükön.”
Már azt hisszük, itt a vége, de az egyik helyi szervező leszögezi, hogy Csallóközkürtre még feltétlenül el kell menünk. Miért, ott is játszanak? – kérdezem, mire azt feleli: „Dehogyis. Csak a Szarvasban nagyon jó Arany Fácánt mérnek, és különben is, az a szülőfalum.” Nincs ellenvélemény.