Rendőrkabaré

Manapság nem születnek viccek Pesten. Vidéken sem, általában sem, az új politikai vicc olyan ritka, mint a fehér holló. Azelőtt a legsötétebb elnyomás alatt, a legnagyobb nyomorban is biztos volt a hazai felhozatal, a mindenkori hatalmat szurkáló apró népi remekművek élvezeti értékét még fokozta, hogy óvatosan körültekintve, zárt ajtók mögött, fülbe súgva kellett elmondani őket. Legutóbb, meglepetésre, körbejárta az országot egy aktuális politikai vicc: nyelvi lelemény társította a miniszterelnök személyét, a nevéhez fűződő csomagot és egy, a büntetőintézményekben szokásos kedvezményt. Ezen kívül semmi új, hacsak nem tekintjük viccnek azt is, amit tegnapelőtt maga a kormányfő művelt. Gyurcsány Ferenc, miután összehívta a régiókbeli saját embereit országos értekezletre – ahová azonban eljöttek a választások révén pozícióba került ellenzéki város- és megyei vezetők is –, lenyomott egy köszöntőbeszédet. Az újabb retorikai remek lényege – az együttműködés hangoztatásán túl – ez volt az ellenzéknek címezve: amikor pénzről van szó, akkor bezzeg eljöttök, egyébként meg kivonultok? Ezután kitessékelte volna a teremből a sajtót, s még szerencse, hogy Debrecen fideszes polgármestere ragaszkodott a nyilvánosság előtti válaszlehetőséghez. Végül poénként – s ez már tényleg az abszurd humor világába tartozik – Gyurcsány közölte, hogy több udvariasságot várna el a partnereitől…
Ezek mennek most. Azelőtt, az aktuális és a standard viccek kifogytával mindig volt a társasági tartalékkészletben néhány (tucat) úgynevezett rendőrvicc is. Mostanában ezek is kimentek a divatból, alighanem a demokrácia bevezetésének köszönhetően, miután a szabadság közegében feloldódott a rendőrnek mint az államhatalom legközvetlenebb képviselőjének a szerepe. 1990 után rendőrségünk polgárbarátnak nevezte el/ki magát, s a „szolgálunk és védünk” jelmondatot használta, pajzs helyett. Egészen ez év szeptember 18-ig, majd az október 23-i „sajnálatos eseményekig”. Az utóbbi, ’56-os emléknap aljas és gyáva gaztettein nincs okunk viccelődni, de azon, ami előtte a Szabadság téren, a tévészékháznál történt, most is csak röhögni lehet.
Attól kezdve, hogy a tévé nagyhatalmú elnöke a béke barátjaként még egy darabka papírt sem méltóztatott átvenni – amivel egyébként azt tett volna, amit akar –, ez a pökhendisége öntött olajat a tűzre, egymás után léptek színre az egyenruhás szereplők. Svejkhez méltó jelenetek következtek: tétován futkározó, egymást könnygázzal fújdogáló, vízzel spriccelő, levegőbe lövöldöző rendőrök, játékpajzsokkal és -sisakokkal, irányítás nélkül maradt, a tévészékházon belül barikádot építő csapatrész, a városban eltévedt vidéki alakulat, magára hagyott, tanácstalanul anyázó csapatparancsnok, és egy lángra gyúlt vizeskocsi, mint a magyar műszaki csoda. Mindent láthattunk az éjszakába nyúló televíziós adásban, és megvallom, rég nevettem olyan jót, mint amikor a derékban kissé széles vállú fecskendős rendőrt egy sovány srác kikísérte a balhés területről, mondván: ez is jó magyar gyerek…
Mindez azonban csak komikus jelenetek laza sora ahhoz a komplett, valódi sztárokkal teletűzdelt rendőrkabaréhoz képest, amit más szóval az események belső vizsgálatának neveznek. A régi szólás szerint a büdös dolgoknak sosincs gazdája (más szavakkal persze), de azt azért a kétnapos próbarendőr is pontosan tudja, hogy hol kell keresni a parancsnoki hierarchiában azokat, akik miatt a zsaruk így megszívták a szeptember 18-ról 19-re virradó éjt. Az országos és a fővárosi rendőrfőnökök közötti, tábornoki szinten, a teljes nyilvánosság előtt (!) folyó üzengetéstől pedig legalább annyi remélhető, hogy serkentőleg hat a hazai vicctermésre.