Romló lengyel imázs

Ha összehasonlítjuk a kilencvenes és a mostani évtized elejét, elmondható: míg akkor sok politikai dicséretet és kevés tőkebefektetést kaptunk, addig most a sajtó- és politikai bírálatok, az aggodalmak ellenére a gazdasági szféra teljesen másképp áll hozzánk. Az idén Lengyelország több mint tízmilliárd dollárral megdönti az eddigi külföldi beruházási rekordot, a varsói tőzsde szárnyal, a zloty stabil, évről évre több turista jön hozzánk – fogalmaz a Varsót bíráló nyugati írások egyre nagyobb száma kapcsán Rafal Wisniewski, a lengyel külügyminisztérium helyettes államtitkára.

Lengyelország megítélése az elmúlt egy év alatt, alapvetően önhibáján kívül, de érezhetően negatívabb lett. Ennek köszönhető-e, hogy a külügyminisztériumon belül egy, az imázs javítását célzó miniszteri biztosi poszt is létrejött?
– Ennek elsődleges célja, hogy gyorsan reagáljunk olyan külföldön megjelenő írásokra, amelyek különösen igazságtalanul mutatnak be egyes lengyelországi eseményeket. A kérdés azonban jóval tágabb ennél. Ha az ország megítélésében bekövetkezett változások okait vizsgáljuk, akkor három folyamat találkozására hívnám fel a figyelmet. Ezek közül az egyik, hogy a közép-európai országok szinte mindegyike olyan belső átalakulási fázisba lépett, amely néha nehezen értelmezhető a külföld számára. Úgy is fogalmazhatnék, meglepte azokat, akik másra számítottak. Időt igényel tehát, hogy megmagyarázzuk, mi az, ami valódi változás, s mi az, ami valójában csak a verbális szinten jelenik meg. Így például komoly feladat megértetnünk, hogy lehet őszintén európainak lenni, ha közben nem rajongunk a néhány éve megalkotott alkotmányos megállapodásért. Ez egy folyamat, amelyben megjelenik a második tényező. Az, hogy helyzetük logikájából adódóan korábban csak alkalmazkodó országaink uniós tagként kezdték hangsúlyozni saját álláspontjukat. Ehhez járul, hogy Nyugaton minden racionális érv ellenére a bővítést kezdték el okolni a belső gondokért. Ebbe a társadalmi felfogásba belefér a csalódás Közép-Európában. Ez az érzés néha jogos, néha pedig meglehetősen elnagyolt helyzetértékelést tükröz.
– Így a kényelmes magyarázatok egyike az is, hogy a térségünket elöntő populizmus vált a Közép-Európáról szóló elemzések fő szlogenjévé?
– A dolgok leegyszerűsítéséről van szó. Akkor beszélhetünk populizmusról Európában, ha mindenhol észrevesszük annak megnyilvánulásait. Egyre inkább általános jelenségről van ugyanis szó. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a kilencvenes években társadalmaink meglehetősen türelmesen fogadták be az egyébként sokkoló reformokat. Így kialakulhatott egy olyan kép Nyugaton, hogy Közép-Európában a legmerészebb változásokat is megoldhatók egyik pillanatról a másikra. Ma ez csak részben igaz, s országaink lakossága éppúgy reagál bizonyos impulzusokra, mint teszik azt Nyugaton. Emlékezzünk csak, hogy milyen tüntetéseket generált például Franciaországban a közös mezőgazdasági politika átalakításáról folyó vita, s milyen nehéz egyes országokban bevezetni a legkisebb módosításokat is a nyugdíj- vagy az egészségügyi rendszerben. Mi tehát sok értelemben a nyugati társadalmakhoz hasonlóakká váltunk, azzal a különbséggel, hogy újak, ismeretlenek vagyunk ebben a közösségben. Közös érdekünk tehát, hogy ezt a közép-európai valóságot megismertessük külföldi partnereinkkel.
– Lengyelország megítélését így tovább nehezítheti, hogy a kormányzó Jog és Igazságosság az Európai Parlamentben nem a fő sodorhoz, a legnagyobb frakciók valamelyikéhez tartozik?
– Valamelyest biztosan.
– Érezhetően növeli az ellenérzéseket egy új taggal szemben az is, ha megpróbálja határozottan érvényesíteni saját érdekeit. Így például aligha örülnek Európában annak, hogy Lengyelország vétóval fenyeget az EU–orosz tárgyalások kapcsán…
– Varsó egy éven keresztül igyekezett megtenni mindent, hogy megfeleljen a mezőgazdasági exportjával szembeni orosz igényeknek. Miután ez megtörtént, hónapokon át várta, hogy ennek eredménye is legyen. S mivel a tagországok és Oroszország közötti kereskedelmi ügyek közösségi kompetenciába tartoznak, mi számítottunk arra, hogy az unió és Moszkva párbeszéde valamilyen megoldást hoz. Az eredmény ezzel szemben egy év után az, hogy miközben mi megfelelünk a minőségi követelményeknek, az érdemi tárgyalások uniós szinten el sem mozdultak a holtpontról. Varsó csupán átlátható helyzetet szeretne teremteni. Így mielőtt új EU–orosz megállapodásról kezdünk el tárgyalni, legyen érvényes ránk nézve is legalább a régi. Az ugyanis a benyomásunk, hogy a most érvényben lévő megállapodás a mi kereskedelmünkre nem vonatkozik.
– Ilyen jellegű, az élelmiszerexportot érintő problémái Varsónak Ukrajnával is vannak…
– Igen, de azok nem teljesen azonosak. Más például az időtartam. Ha azonban több aspektusban is a lengyel–orosz problémához válna hasonlatossá a vita Kijevvel, akkor itt is érvényesítenénk uniós jogainkat.
– Közösségi magatartásról, uniós szolidaritásról beszélünk, s ezeket az értékeket Varsó az energetikai kérdés kapcsán is számon kéri. E téren elsősorban Németország és Magyarország politikáját érik lengyel részről a legélesebb kritikák. Menynyire befolyásolhatja ez a tény a kétoldalú kapcsolatokat?
– Az unió egészének rá kell jönnie arra, nem jó, ha megengedi, hogy kívülről kijátsszák egymás ellen a tagállamok érdekeit.
– S nem lehet, hogy ezek az érdekek bizonyos kérdésekben markánsan elütnek egymástól?
– Részérdekek különbözhetnek, de van néhány olyan kérdés, ahol az európai szolidaritáson alapuló megoldás mindenkinek jó lenne. Örülünk, hogy az utóbbi időben egyre többen, így Németországban is aggódnak e szolidaritás hiánya, az egyoldalú kiszolgáltatottság miatt. Megértjük ugyanakkor, hogy vannak olyan országok – Olaszország, Nagy-Britannia, Németország –, amelyek esetében az oroszországi energiaszállítások növelése éppen az import diverzifikálása, a közel-keleti vagy norvégiai függőség oldása felé hat. A mi célunk, hogy Európa képes legyen a szolidaritás talaján állva egy mindenkit megvédő mechanizmus kialakítására.
– Az előbbi felsorolásból hiányzott Magyarország. Ez azt jelenti, számunkra nincs mentség?
– Azt hiszem, itt nem ez a fő probléma. Ameddig Európa nem állapodik meg arról, hogy az unión belül energiapolitikai kérdésekben kell a szolidaritás, addig mindenki a saját helyzetére egyéni választ próbál majd adni, s különmegállapodásokat igyekszik kötni a külső szállítókkal. Éppen ezért van szükség az uniós közös politikára.
– Beszélgetésünk egyik tanulsága, hogy a térségünkről, benne országainkról kialakult képet pozitívan változtathatja, ha a nyugati társadalmak minél jobban megismerik Közép-Európát. Mennyiben segíthetnek ebben az olyan nagy rendezvények, mint az esetleges wroclawi világkiállítás vagy a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság?
– Fontos, hogy a megítélésben objektív egyensúlyba kerüljenek a régióban zajló folyamatok. Nem érdemes azt állítani, hogy itt nincsenek problémák, hiszen a valóság jóval összetettebb. Csupán azt szeretnénk, hogy e folyamat elemzői legyenek objektívek, s hasonlítsák például össze a mai állapotokat azzal, ahonnan elindultunk. E szempontból természetesen fontos lenne, hogy a tágabb értelemben vett Közép-Európa kapna megjelenési lehetőséget a világ figyelmét felkeltő látványos rendezvények révén is.