Ott tartunk, hogy innen 15 kilométerre sem tudják sokan, eszik-e vagy isszák Vaskeresztest.
– Inkább isszák, ha jól tudom.
– Persze, sok budapesti jobban ismeri a szombathelyieknél a község borait, panaszolják is, hogy nem lehet Pesten keresztesi termékeket kapni. De ez nem mindig volt így. A kilencvenes évek elején még vásároltak tőlünk hipermarketek, előkelő szállodák. A Malév repülőgépein keresztesi bort is felszolgáltak. Csak hát nem győztük a menynyiséget. Kiszorultunk.
Ma nem akad a kisközségben gazda, aki tagadná, hogy Vaskeresztes jómódjának és rossz közérzetének egyformán a szőlő a forrása. Ha valaki kósza ötlettől vezérelve azzal toppan be a faluba, hogy markáns zamatú keresztesi kékfrankosra vagy zweigeltre fájna a foga, többnyire hoppon marad, mert évről évre szinte „lábon” elkel az egész termés. Jóllehet milliárdos üzleteket nem kötnek az itteni birtokosok: amíg jó egy eurót kóstál vörösboruk litere, csak néhány száz méterre, a határ és a szőlőhegy túloldalán 15–18-at is megadnak egy palackért. Mit csináljunk, vonogatják vállukat a gazdák, ide legalább helybe jönnek a vevők, nem kell őket laszszóval fogni. Különben is, minek fejleszteni, ha nem akad senki a családban, aki továbbvigye a pincészetet.
Pedig kár volna a keresztesi borért. Jó ital: kemény, savas, parasztos, de van mélysége. Mégis, úgy tetszik, ez a nyugati határvidékre szorult, dolgos német falu túlságosan elmagyarosodott szellemében ahhoz, hogy ne aprózza el, ne kösse gúzsba magát. És hogy kihasználja egykori nyomorát: a nyugati világ kőhajításnyi közelségét. De mintha még most is átvágná a szőlőlugasokat a vasfüggöny. Csak más védelmi szempontok szerint.
Gazdag erdőkön, a régi római limes és a magyar gyepű vidékén, takaros nemzetiségi falvakon át visz az ember útja, ha Dél-Szombathely felől indul Vaskeresztesre, azaz Grossdorfra. A Pinka-patak és az osztrák határ mentén sorakozik Pornóapáti, Horvátlövő, az összeolvadt Magyar- és Németkeresztes, Felsőcsatár és Narda, néhány azon sokat szenvedett települések közül, amelyeket a trianoni döntéssel az ugyancsak vesztes Ausztriának ítéltek ugyan, ám német és horvát (!) lakosságuk 1923-ban visszaharcolta magát Magyarországhoz. Hűségükért, makrancoskodásukért az ideiglenes államrend pánikszerű osztrákosítási kísérlete, kegyetlenkedései, majd az „anyaállam” kitelepítései, vagyonkisajátításai, a mezőgazdasági területek határsávvá alakítása, paranoiás őrizete, a túloldali rokoni és baráti kapcsolatok teljes szétforgácsolása volt a fizetség. A régi faluélet tetszhalottá vált, majd lassan egészen elhalt.
– Amikor elődeink úgy döntöttek, hogy visszakívánkoznak Magyarországra, nem gondolták volna, hogy ilyen furcsa helyzet áll elő – töpreng Hatos István, Vaskeresztes hegybírója. – Mondunk ilyet is, olyat is a hűséges falvakról, de az tény: nálunk akkoriban jóval magasabb volt az életszínvonal, mint odaát. Csak a következő évek hozták a változást.
– Nagyapám mindig azt mondta, nem volt érdekük átkerülni: lovas kocsin vitték eladni a terményeiket, és Felsőőr, a mai burgenlandi Oberwart sokkal messzebb volt, mint a városnak is jelentősebb Szombathely – fűzi hozzá Krancz Imre, a község nemrég megválasztott független polgármestere.
– Ez a vidék egységes volt valamikor – mondja a hegybíró. – Ha a szomszédos Eisenbergben hetven- nyolcvan éves embereket megkérdezne, nekik még mindig Szombathely a megyeközpont.
Amikor az osztrákok 1921-ben átvették a Pinka menti falvakat, igyekeztek azonnal osztrákká nevelni a megszerzett területeken élő népességet, bevezették az iskolákban a kizárólagos német tannyelvet, megtörték a szokásrendszert, és a saját képükre formálták az építészeti hagyományokat – tudjuk meg Kovács Gézától, a pornóapáti körjegyzőség munkatársától, aki egyben a keresztesi helytörténet avatott kutatója. Úgy véli, Sopron esetében nem volt akkora tétje a visszaszavazásnak, hiszen ott titkosan történt a voksolás, míg a ma-gyar–osztrák határ egész hosszában, a mintegy öt kilométeres sávba eső falvakban nyilvános meghallgatáson, bizottság előtt, amelynek a nyugati nagyhatalmakon kívül tagja volt az osztrák képviselő is.
– El lehet képzelni, milyen megtorlások következtek volna, ha nem ez a döntés születik – mutat rá a helytörténeti kutató. – A szomszédos Horvátlövő és Németlövő plébánosának menekülnie kellett otthonról, a magyar érzelmű nardai és csatári plébánost börtönbe zárták, a pornói papot pedig meggyilkolták. Nárai széléig vonszolta hintóhoz kötözve egy osztrák területről érkezett fegyveres különítmény, majd az erdőben fához kötözték, száját falevéllel teletömték, végül agyonverték.
Keresztes aztán megállapodott, és végleg függő helyzetbe került.
Uniós normák szerint megépített, rendezett pincészet a Mittl családé: hagyományos tölgyfa ászokhordók és a reduktív technológiához elengedhetetlen modern fémtartályok sorakoznak egymás mellett a nemrég emelt jókora téglaépületben. A számtalan keresztesi kisgazdaság és a hajdani termelőszövetkezet területén tovább működő borkombinát árnyékában a Mittl-pincészet az első olyan nagyobb szabású magánvállalkozás Vaskeresztesen, amely korszerű módszerrel és piaci szemlélettel igyekszik áttörni a Vas-hegyi borászat korlátait. Fontolva haladva, forintról forintra építve ki a feldolgozói és értékesítői rendszert. Minden erejüket, pénzüket a vállalkozás fejlesztésébe fektetik.
– Nagyon lényegesnek érezzük, hogy az emberek tudjanak Vaskeresztesről – hangsúlyozza Mittlné Ódor Anita fiatalasszony, a családi gazdaság irányítója. – Évek óta sokat dolgozunk azért, hogy megismerjenek minket és a vaskeresztesi bort, ezért több rendezvényen is részt veszünk. Nemrég Szombathely főterén kistérségi fesztivált tartottak, amelyen mi képviseltük a helyi borokat, a többiek osztrákok voltak…
– Azok az osztrák gazdák, akik között én hosszú évekig dolgoztam odakint – teszi hozzá Anita édesanyja –, és pontosan tudom, hogy ők magyarokat egyszerűen nem engednének be hasonló rendezvényeikre. Nagyon védik a piacukat.
– A szombathelyi fesztiválon is hegyközségként jelentek meg az osztrák termelők, nem egyénileg – folytatja a fiatalasszony. – Ez nálunk nem működik. Legalább két generációnak ki kell halnia, míg ugyanaz lesz a helyzet itt is, mint Ausztriában. Nálunk nincs összetartás, sőt a termelők néha konkurenciát látnak a másikban.
Mittliék eddig folyó bort értékesítettek nagykereskedő partnereik révén, főképp Vas és Zala megye éttermeit, szállodáit látva el. Alkalmazottjuk nincs, minden munkát a családtagok végeznek. A napokban kerül piaci forgalomba palackozott kékfrankosuk, ami keresztesi viszonylatban kisebbfajta forradalomnak tetszik. Ám mindez csak nagyszabású terv maradt volna, ha Anita férje nem tenné azt, amit a keresztesiek nyolcvan százaléka: gazdaságuk működtetéséhez Ausztriában keresi meg a pénzt, mindennap ingázik a határ túloldalára.
– Az ausztriai munkavállalás igen nagy hátrány a falu számára – ismeri el Mittlné –, ugyanis így nincsenek rászorulva az emberek, hogy helyben jussanak keresethez keserves mezőgazdasági többletmunkával, szőlészettel-borászattal. Sokan csak hobbiból, műkedvelő módon borászkodnak. Saját célra termelnek, vagy hogy eladják az évi két-háromezer liternyi borukat. Az itteni bor kimérve 300 forint körül van, ami nem rossz a mai versenyhelyzetben, amikor neves termőhelyekről hoznak 180 forintért is meg még olcsóbban. A magyar fogyasztó igen árérzékeny, nem mindegy neki: 90 vagy 130 forintot fizet egy fröccsért.
Mittlék nehéz döntés előtt álltak nyolc évvel ezelőtt: három hektár szőlőjük a megélhetéshez kevés, a munka mellett azonban sok volt. Nem engedhették meg maguknak, hogy Anita férje és szülei ne vállaljanak munkát Ausztriában.
– A férjem is csak addig dolgozik kint, amíg meg nem teremtjük az alapokat. A vendégmunka nem életcélunk. Azt az életszínvonalat szeretnénk itthon is biztosítani, amelyet ő kint elér – mondja Mittlné.
Sokan ma is úgy gondolják Vaskeresztesen, hogy nem lehet az itteni falvak helyzetét összehasonlítani az ország belsejében fekvő településekével. Igaz, a rendszerváltás a sokadik törést jelentette a község életében: a szövetkezetek felbomlottak, a magyar mezőgazdaság errefelé is kezdett rohamosan leépülni. A változások fájdalmas következményeit a „régi rend” hívei szerint leginkább a határok megnyitása tompította: akinek esze volt, Ausztriába ment kenyeret keresni.
– Aki dolgozni akar Keresztesen, annak van munkája – állítja Krancz Imre polgármester, aki mindöszsze két-három munkanélküliről tud a nagyjából 350 fős településen. – A nők is Ausztriába ingáznak; ők házvezetőnőnek mennek el, vagy időseket gondoznak. A bejelentettek átlagos keresete ezerkétszáz euró körül van.
Ám aki kimegy, annak sokat kell tűrnie: egyrészt az itthoniak nézik le, hogy szolgának állt, másrészt az osztrák sem bánik vele kesztyűs kézzel.
– Bár a pénznek nincs szaga, azt mondják, azért odakint nagyon szagosan keresik meg a bérüket a magyarok, csak amikor hazahozzák, itthon már nem tudja senki, mit kell letenni érte – nyomatékosítja Balázs János alpolgármester.
– Én évekkel ezelőtt havi 280 órát dolgoztam egy burgenlandi asztalosüzemben – kontráz a polgármester. – Két hónap után átvettem az üzem vezetését, három fővel dolgoztam, négy és fél évet lehúztam náluk – aztán megelégeltem. Amit ott kerestem, abból gépesítettem, beindítottam itthon a faipari vállalkozásomat. Nem akartam örökké ott maradni, mert felháborító volt a munkáltatók hozzáállása: úgyis sokat keresel, mondták, úgyhogy öt–tíz órákat levontak a fizetésemből. De ha nem dolgozom kint, ma nincs üzemem.
– Származott munkavállalói előnyük abból, hogy a falu többsége német anyanyelvű?
– Sokat számít, hogy ugyanazt a dialektust beszélik, mint osztrák munkáltatóik – felel Hatos István hegybíró –, mert nem ismerik fel őket, hogy magyarországiak. És számítanak az újraéledt rokonsági kapcsolatok. Sok keresztesi karriert futott be a környező német ajkú országokban. Szombathelytől kelet felé távolodva meg lehet nézni a falvakat…
– Ezek szerint itt gazdasági érdek is fűződik a nemzetiségi hagyományápoláshoz.
– Természetesen. Több külföldi vállalkozás van a faluban, és továbbiak akarnak letelepülni – mondja Krancz Imre. Keresztes határában, az egykori Népek Barátsága Mgtsz varrodájának épületében működik a helyiek által csak cumigyárként emlegetett, babacikkeket előállító osztrák érdekeltségű üzem, amely több mint 200 embert foglalkoztat, Szombathelyről is fogadva ingázókat. A keresztesiek németnyelv-tudása nyilvánvalóan sokat nyom a latban a munkavállalók szerződtetésekor. Persze történelmi nyavalyáikat is a németségüknek köszönhetik.
Dász nyakpecsenye, magyarázza széles mozdulatokkal egy idősebb asszony: ha magyarul hangzik egy kérdés, vad grossdorfi tájszólással németül érkezik rá a válasz és fordítva. Ülünk Zax Béla jókora pincéjének emeleti szobájában a hosszú faasztal körül; a szüretelő kaláka, csupa hatvanas–nyolcvanas férfiú és asszonyság, kiadós ebédjét költi két traktorforduló között.
– A múlt, különösen a svábkérdés nyomot hagyott az itteni emberekben – mondja Zax gazda fröccsét szürcsölgetve. Mentegetőzve hozzáteszi, ő mindig a szódavízhez tölti a bort, mert fordítva szentségtörés.
A határ menti településen átcsapott a front a második világháború végén, a nácik itt építették ki a birodalmi védőállás egyik állomását. A szovjetek negyvenöt őszén letartóztatták, és statáriummal Szibériába deportáltatták azokat a keresztesi gazdákat, akik szembeszálltak a szőlőhegyen fosztogató, bort rekviráló katonákkal – olvashatjuk a Vaskeresztes a millenniumig című, példás gonddal megírt helytörténeti monográfiában. Hamarosan államosították a Volksbund-tagok birtokait, és megkezdődött a német ajkú lakosság kollektív felelősségre vonása.
– Mi voltunk a legnagyobb család a faluban. Először ki akartak telepíteni bennünket, a házunkba csehszlovákiai magyarokat tettek. Azt mondtuk, nem megyünk sehová, inkább kiköltözünk a hegyre, a pincénkbe – emlékezik a nyolcvanas éveit taposó, ám a szüretelésben most is élen járó Garger Lajos. – Ugyanis 1945 után idehozták a telepeseket Csehszlovákiából, akik akkora területet kaptak itt, amekkorát elvettek tőlük odaát. De ők is látták, hogy ez így nem jó, egy részük mindjárt el is ment; s a többiek is sokan egy-két éven belül visszaadták, amit a hatóságoktól kaptak, és a magyar–cseh-szlovák határ közelébe költöztek. Amikor kitelepítettek bennünket, egy évig senki nem kérdezte, miből élünk, csak a borospincében tengődtünk. Aztán 1963-ban vásárolhattam vissza a szülői házunkat a telepestől az akkori piaci értékén, mert magától nem akart kimenni.
– Az emberek még most is félnek, nem merik vállalni, hogy ők a német kisebbség tagjai – jelenti ki Krancz polgármester. – A falu nagyjából 350 lelkéből 96 vallotta magát németnek a legutóbb. Nem tudják, mi lesz a színvallás következménye.
A keresztesi németség nem sváb, hanem „hienz”, azaz osztrák–bajor eredetű etnikum, amely jóval régebb óta lakja a vasi térséget, mint a Mária Terézia által betelepített svábság. Kollektív kitelepítésüket végül azzal kerülhették el, hogy emlékeztettek az 1923-ban kinyilvánított hűségükre Magyarország iránt, illetve arra, hogy az anschluss idején megakadályozták a község csatlakozását a Német Birodalomhoz.
– Amikor bevezették a totális határőrizetet 1949-ben, kiépült a szigorúan őrzött határsáv, és minden tulajdonos meghatározott időszakban, regisztrálást követően mehetett ki a szőlőhegybe – mondja Krancz Imre. – Ha lejárt az idő, be kellett fejezni a borfejtést, még ha félbemaradt is, mert megjelentek a géppisztolyos határőrök. Ha valaki késett, előfordult, hogy akár két hónapra is kitiltották a saját pincéjéből.
– Idegen be sem tehette a lábát a hegyre – veszi át a szót Balázs János alpolgármester. – A környéken minden település be volt kerítve, a falvak között beléptető kapuk voltak. Ha idegen szállt fel Szombathelyen a keresztesi buszra, a következő elágazásnál megjelentek a határőrök, és igazoltatták, mert a sofőröknek kötelességük volt jelenteni.
A hatalom alapvetően bizalmatlan volt a helyi lakossággal szemben. A falubeliek szerint kihasználták őket, ahol lehetett, és mint a legtöbb nyugati határ mentén sorakozó településen, szépen elsorvasztották az infra-struktúrát. A tanácsi iroda, az iskola, a művelődési ház a szomszédos Felsőcsatárra került.
– A bor minden megpróbáltatás ellenére mindig hozott valamit, persze teendő is volt bőven – int Zax Béla a szüretelőknek, hogy ideje folytatni a munkát. – A hatvanas években a fiatalok városba költöztek; a hetvenes években kezdődött valamiféle fordulat: a tsz szőlőt telepített 105 hektáron – akkor azért ment a szekér. Csak mi nem tudtunk befutni a nagyok, Villány, Eger, Szekszárd mellett. Eisenbergben, a szomszéd faluban van legalább nyolc-tíz tízhektáros gazda, és biztosított az utánpótlás. Nálunk ezt nem lehet elmondani.
– Több lehetőség is volna a keresztesi hegyben?
– Volna, de utánpótlás nélkül semmi értelme. Csak akkor érné meg invesztálni. A vaskeresztesi bor többet érdemel. A legnagyobb baj, hogy nincs összefogás a faluban, és ez a hegyen is érződik – csóválja a fejét Zax Béla és Garger Lajos.
Szépen karbantartott, jókora kapuszínes házak tapadnak egymáshoz erődfalszerűen Keresztes főutcáján, a portákon, a pincéken, a többnyire gépesített gazdaságokon meglátszik a jómód. Egy névtelenül nyilatkozó férfi szerint, aki az utcán szólít meg, nem eszik olyan forrón a kását Vaskeresztesen sem: nem elég, hogy az osztrákok elszívják a munkaerőt, és egyre kevesebb falubeli lát fantáziát a szőlőben – egy-két embert leszámítva itt még középfokú borászati ismerettel sem rendelkezik senki. Nincsenek ambíciók, nem akarnak tanulni a termelők. Példaként említi, hogy a 2004-es SAPARD-pályázatra csupán egyetlen ember jelentkezett, pedig a pályázat révén kevés önerővel, szinte ingyen lehetett volna a birtokokat fejleszteni. Azt azért még az idősebb gazdák is elismerik, hogy technológiai hiányosságok ide vagy oda, az osztrák szőlészetekben napszámoskodva ellestek egy-két csínt. Krancz polgármester csak azt fájlalja, hogy a keresztesi borokat nem ismertetik úgy, mint a túloldaliakat – pedig az előbbiek sokszor zamatosabbak. De egyre inkább igyekeznek jó példát venni a keresztesi gazdák: az osztrákok mindent szigorúan szabályoznak, például hogy hány fürt lehet egy tőkén, a rothadt szemeket pedig kíméletlenül kiszemezgetik, igyekezvén a minőséget biztosítani.
– Szüret előtt a nem kívánatos fürtöket levagdossák. Amikor a magyarok ezt látták, majd a szívük szakadt meg – teszi hozzá Balázs János alpolgármester.
– Van még hová fejlődni, de vállalkozókra volna szükség – jegyzi meg Hatos István hegybíró. – A német turisták hektoliterszámra viszik a keresztesi bort. Így volt ez az uniós csatlakozás előtt is, amikor még tekintélyes vámot kellett fizetniük a német határon. Ausztriába nagyon nehéz eladni a borunkat, mert az állam nagymértékben korlátozta a bevitelt. Amikor az osztrákok csatlakoztak az unióhoz, az ottani gazdák rettegtek attól, hogy letarolják a piacot az olcsó chilei, dél-afrikai borok. Nem így történt: az emberek ízlése nem változott. Pedig az ausztriai termelők a leglehetetlenebb helyekre is telepítenek; sőt az elhagyott keresztesi birtokokon is megjelentek már. Ami igazán szomorú: a betelepedő külföldiek azonnal megkapják a több tíz milliós uniós vagy magyar állami támogatást azon egyszerű oknál fogva, hogy rendelkeznek a pályázáshoz szükséges önrésszel, amellyel a magyar gazda nem. Nincs alaptőkénk – vonja le a következtetést Hatos István.
A hegybíró nem tagadja, ma a legfőbb gond nem a marketing, hanem hogy nincs elegendő szőlő a soproni borvidékhez sorolt Vas-hegy magyar lankáin. Régen innen vitték a termést Sopronba, mert a tsz-nek nem volt feldolgozója; ma azonban Keresztes hoz onnan, hogy pótolják a hiányt. Legfeljebb majd nem írják rá a palackra, hogy vaskeresztesi kékfrankos.
– Ha a szőlőhegy csúcsra járna, meg tudnák termelni azt a mennyiséget, amellyel ismét betörhetnének szélesebb piacra?
– Keresztesen a hatvanas évek óta nem marad a pincékben a bor – mondja büszkén Hatos István. – Ha mégis, az csak a jövedéki termékekre vonatkozó magyar törvényeknek köszönhető, amelyek megtiltják annak, aki nem rendelkezik adóraktárral, hogy eladhassa a borát. Még őstermelőként sem. A hegy azért kiürül annak ellenére, hogy a bor nem palackban jut a piacra. Persze nem mindegy, hány forintért. És hogy mekkorák a piaci érdekellentétek a falun belül…
– Nem elegendő magányos harcosként próbálkozni, úgy kell tenni, mint az osztrák gazdák: szervezetten fellépni – vélekedik Krancz Imre. – Ők nem egymást akarják leküzdeni. Borturizmus akkor lesz itt, ha legalább tíz helyen van palackos bor, s a kerékpáros vagy gyalogos turistának érdemes lesz megállnia a faluban.
Toscanához hasonlítják a Vas-hegyet az olasz vendégek, mondja Vargáné Lékai Judit, az egyetlen tájjellegű keresztesi vendégfogadó tulajdonosa. Az egykori szombathelyi pedagógus tizenhárom éve telepedett a szőlőhegyre kamasz lányával, azóta lépésről lépésre sikerült felfuttatni az osztrák mintára megépített Buschenschankot, azaz családi borházat, amelyet egy régi pincéből alakítottak ki.
– Különös, hogy ilyen jó adottságok mellett egyelőre csak ez az egy pince foglalkozik vendéglátással, míg a határ túloldalán a Buschenschank forma virágzó vállalkozások sorát jelenti.
– Sajnos ma nincs élet a Vas-hegyen. A helybeliek el tudják adni a borukat, és talán nem igazán érdekeltek abban, hogy felfusson a turizmus – helyesel Judit.
Kovács Géza helytörténeti kutató emlékeztet arra, hogy a háború előtt még volt élet: a megyében 1927-től egyedül itt közlekedett helyközi buszjárat, pereces, hentes hordta a portékáját hétvégente a pincesorra, pedagógusüdülő volt a környéken.
– A schengeni zónához való csatlakozás miatt Vaskeresztes azon falvak közé kerül, amelyek nyitott határátkelővel rendelkeznek – mutat rá Kovács Géza. – Ami azért is fontos, mert osztrák oldalon igen jelentős a hétvégi turizmus. Kis túlzással, ha ők lelőnek egy nagyobb agyarú vaddisznót, azt már táblával jelölik meg, és utat vezetnek a helyszínre. Nálunk viszont nincs gazdája ennek a kérdésnek. Pedig a lehetőségek határtalanok.
A Vas-hegy boldogabb oldalán tucatnyi jelentősebb szállodakomplexum, vendéglők, szabadidőközpontok sora épült ki évtizedek alatt – Eisenbergben, egy keresztesi méretű falu határában. Vaskeresztesnek a borturizmus mellett talán lökést adhat a Pinkára tervezett horgászcentrum kialakítása vagy az északról az Adriáig futó kerékpárút itteni szakasza.
– Meg kellene szerettetni a falut – mondja Kovács Géza jegyző. – Nem mondhatjuk, hogy nincsen valami, ha nem teszünk érte semmit. Új dolgot sem kell kitalálni, mert ez ügyben már mindent kitaláltak. Néhány hete megkötötték a keretszabályozási egyezményt a magyar határőrség és az osztrák csendőrség között, amely tisztázza a megnyitandó határátkelők technikai kérdéseit. S most várunk, mint a jó gyerek, hogy mikor kerékpározhatunk át végre Ausztriába. Nem kellene akkorát kerülni. Az osztrákok azonban tartanak attól, hogy az ő irányukból megindulhat hozzánk a turizmus.
Határeset, osztrák konkurencia ide vagy oda, Vaskeresztesnek most elsősorban saját magával kell megküzdenie, hogy a külcsínre takaros falu a belbecsével is dicsekedhessen. A sok felhalmozódott személyes ellentét, a vad rivalizálás, a kényelemszeretet veszélybe sodorhatja ezeket a rubinnál is sötétebb vörösborokat. Vagy vérszemet kaphatnak a Vas megye más részein már jelentős birtokokkal rendelkező, vállalkozóbb kedvű szomszédok. Mindkettőért kár volna. Keresztes határhelyzetben van – persze, mint Kovács Géza hangsúlyozza, „a határ az aknamező mellett élve is egyaránt a szülőföldet és a hazát jelentette”.
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
