Rugalmas elszakadás

Nem először fordul elő a történelemben, hogy egy világbirodalom terjeszkedését a limeseken harcoló elégedetlen légiók torpantják meg. Igaz, ma már nem szokás, hogy a csatatereken győztes tábornokok a fővárosba bevonulva szétzavarják a szenátust: elegendő, ha a médián keresztül üzennek.

Mint ahogy tette ezt több magas rangú amerikai katonatiszt is az utóbbi hetekben. Az igazi lavinát Peter Schoomaker tábornok, az amerikai szárazföldi erők főnöke indította el, amikor nem nyújtotta be Rumsfeld miniszternek, mennyi pénzre is lenne szüksége a hadseregnek 2007-ben a költségvetésből. Dacosságát azzal indokolta, hogy további források biztosítása nélkül a hadsereg nem tudja folytatni műveleteit Irakban és a világ más részein sem. A legkínosabb az egészben, hogy ez a huzakodás ország-világ előtt zajlott – köszönhetően a Los Angeles Timesnak, amely tudomást szerzett az ügyről, és megosztotta olvasóival.
Schoomaker ügye meglehetősen nagy port vert fel, ám korántsem ő az egyetlen tábornok, akinek elege lett a washingtoni döntéshozókból. Az Egyesült Államokban az aktív katonák hagyományosan igyekeznek távol tartani magukat a politikától, ezért a fegyveres erők parancsnokai esetleges elégedetlenségüket rendszerint a már nyugdíjba vonult tábornokokon keresztül üzenik meg az adminisztrációnak és a választópolgároknak. Ilyen elégedetlen generálisból csak az ősszel három is volt – mindahányan iraki veteránok. Most szeptemberben egyenesen azt állították, hogy „a Pentagon stratégiailag, hadműveletileg és taktikailag egyaránt alkalmatlan” feladata elvégzésére.
Hogy mennyire politikaformálók ezek a megszólalások, és milyen valós nyomásgyakorló képességet jelentenek, azt jól jelzi Rumsfeld távozása a Pentagonból – nemkülönben a republikánusok veresége az időközi választásokon november elején.
Az elégedetlenkedő hangok a katonáknál azóta, ha lehet, még inkább felerősödtek.
Manapság a leginkább használt szó katonai körökben a „túlterjeszkedés”, utalva arra, hogy túl kevés katonával túl sok feladat ellátását követeli meg a kormányzat. Ennek következtében a háborús övezetekbe küldött katonák szolgálati idejét néha önkényesen meghosszabbítják, a csapatok feltöltése pedig akadozik. Ez érthetően elégedetlenséget szül a harcoló alakulatoknál, a zsörtölődést kordában tartó csapattiszteknél és a katonákat hazaváró családtagok körében is.
A kórusba legutóbb – ezen a héten – James Conway, a tengerészgyalogság új parancsnoka állt be, amikor ország-világ előtt kijelentette: vagy a tengerészgyalogság létszámát kell növelni, vagy az Irakban rá háruló feladatokat csökkenteni. A parancsnok fájlalta, hogy a tengerészgyalogosok korábban megszokott kiképzésére egyszerűen nincs idő, így a gerillaellenes képzésen kívül sokan más trenírozást már nem is kapnak, ami azt jelenti, hogy a világ más pontjain, más jellegű konfliktusokban ezek a csapatok nem bevethetők. Conway szerint az amerikai fegyveres erők hadrafoghatósága ma kisebb, mint 2001-ben volt. Ez megmutatkozik a veszteségek számának emelkedésében és a hosszabb ideig tartó öszszecsapásokban.
Mindez azt jelenti, hogy az USA hadserege ma kisebb erőt képvisel a világban, mint a szeptember 11-e nyomán megindított hadműveletek előtt.
Ez legalábbis elgondolkoztató, amikor arról vitázunk, megnyerhető-e a „terror elleni háború”.