Rükverc

A magyarság a történelem folyamán hat krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos, Trianon és 1956. november 4-e. Ez a hat seb nem a kiválasztottság isteni szimbóluma volt, hanem valóságos hat halálos szúrás, valamennyi elég arra, hogy elvérezzen a nemzet, hacsak az életereje nem oly roppant szívós, hogy kiheverje a sebet. Az isteni gondviselés következménye, hogy kiheverte. November 4-én, amikor a szovjet hadigépezet másodszor is hazánkra tört, romba dőltek az álmaink, amelyeket a szabadságról hordoztunk. Egy szomorú történet szimbolizálja ennek a napnak az emlékét.
A hajnali órákban egy férfi lovas kocsijával lassan ballagott a város felé a Kamaraerdő környékén. Megrakott terhe kenyér volt, amelyet az éjszakai órán sütöttek valahol a külső kerületben. Nem gondolt semmi szörnyűségre. Boldog volt, hogy segíthet ezen a vasárnapon. Aztán dübörgésre lett figyelmes, amely egyre erősödött. Hátrapillantott, és meglátta a harckocsikat. Úgy közeledtek feléje, mint a vészjósló fellegek az égen. A városra törő tankok egyik iránya ez volt. Ahogy elérték a szekeret a tankok, leszorították az útról, és a következő pillanatban felborult, bele az árokba. A kenyér, amit éjszaka sütöttek, szanaszét gurult. A két ló visszahőkölt és kint maradt az úton. A tankok pedig jöttek, és félelmetessé tették a reggelt. A szerencsétlen ember megpróbálta behúzni a lovakat is az árokba, hogy ne legyenek útban, de eközben végigment az egyik karján a tank. Ahogy kinyúlt az árokból, benyomta a kezét a földbe a lánctalp. Puha volt az út állaga, nem volt köves, de így is szörnyű sebet ejtett az alkarján. A tank megállt – ezt már ő mondta el a kórházban –, rükvercbe kapcsolt, még egyszer visszament a kezére, és újból belenyomta a földbe. „Az erények bibliai útja keskeny és meredek – írta Pilinszky János. – Ezért érezheti a bűnös, amikor a bűnt választja, a lejtős és széles utat kényelmesnek és otthonosnak. Ez a bűn első és legáltalánosabb illúziója.” És esetünkben a szadizmus különös formája.
Amikor beszállították a férfit a kórházba, az egyik orvos azonnal amputálni akarta könyök fölött, mert főleg az alkarja volt összezúzva, de az adjunktus nemet mondott. Arra hivatkozott, hogy nincs a férfiembernek csonttörése. A lágy részeket teljesen lecsavarta a tank a csontról, és szét volt tépve a bőre. Amennyire lehet – adta az adjunktus a tanácsot – rekonstruálni kell, ez a legtöbb, amit tehetünk. Így is történt. De a férfi néhány nap múltával arra panaszkodott, hogy nem nyílik ki a szája. Gyorsan alakultak ki a merevgörcs tünetei. Azonnal amputálták, de már nem tudták megmenteni. Talán, ha mindjárt amputálták volna, mikor bekerült a kórházba, remény maradt volna az életre. Amikor Albert Schweitzert, a híres protestáns teológust, humanistát és orvost megkérdezték, miben látja az erkölcsi jó alapját, így válaszolt: jó az, ami az életet szolgálja. S éppen így érvényes a fordítottja is: rossz az, ami az életet megrontja, lerombolja és kioltja. November 4-e gyilkos lánctalpai egy nép életet akarták kioltani, de az igazság sorsa felett valaki virrasztott.