Az elmúlt napokban gyakran láthattuk a televízióban az önt ért rendőri bántalmazások miatt. Akik a Mária utcai templomba járnak, tudják, hogy ott szolgál, és akik hallgatják a Vatikáni Rádió magyar adásait, azt is tudják, hogy éveken keresztül szerkesztette a műsort. De nem ismerjük a gyökereit, nem tudjuk, milyen környezetből jött.
– Nagy családban, igen nagy szeretetben nőttem föl, és ez döntő volt egész életem szempontjából. A szeretet, ha engedjük, mindig növekszik és gyarapszik az életünkben. Felmenőim apai ágon móri svábok voltak. Éppen a múlt héten, 23-án avattak Móron egy emlékművet a kommunizmus áldozatainak tiszteletére. A névsorban az első nagyapám, aki 1946-ban kisgazdapárti képviselőjelölt volt, és egy orosz teherautó hozta haza a holttestét Budapestről. Máig nem tudjuk, miért kellett meghalnia. Apám a második világháborúban katonatisztként szolgált a fronton, tizenegy hónapot hadifogságban töltött, és ezért lett az ötvenes-hatvanas években másodrendű állampolgár, egyik munkahelyről a másikra kellett vándorolnia. Anyai nagyapám katolikus iskolaigazgató volt, őrajta a fián keresztül álltak bosszút, akit egy összeesküvési perben ítéltek el és zártak börtönbe, két társát kivégezték. Amikor nagyapám tiltakozott az atrocitások miatt, Kistarcsára került. Nagyanyám a kistarcsai internálótábor és a váci börtön között ingázott fiát és férjét látogatva. Nekünk, gyerekeknek a szüleink, éppen az átélt szenvedések miatt, szinte semmit sem meséltek a politikáról. Én felnőtt fejjel tudtam meg családunk történetét.
– Vélhetőleg az anyagi helyzetük sem lehetett a legrózsásabb.
– Négy testvérem mellé születtem 1953-ban, a szüleinkkel együtt heten éltünk nagyszüleim 39 négyzetméteres balatoni nyaralójában, Antaltelepen, később Kiliántelep lett a neve. Szegények voltunk, de gyerekkori emlékeim gazdagok, mesések és játékosak. A szüleimnek biztosan nagyon nehéz volt felnevelni bennünket, főként keserves lehetett, miután tizenhét éves koromban elvesztettük édesapánkat, és édesanyám tanítói fizetéséből egyedül tartotta és iskolázta mind a nyolc gyermekét. Mindig azt mondta, és azt mondja ma is, hogy bízott és élt benne a reménység. Az anyaság őserejével messzebbre látott a napi problémáknál, és bizonyos szempontból azt is mondhatnám, hogy reménysége nem számolt „reálisan” a körülményekkel. De lehet-e reménység az, amelyik reálisan számol azzal, hogy nem lehet remélni? Az a reménység meghalt, az a reménység kiüresedett. A Balaton mellett születtem, régóta hajózom a tavon. A reménység ókeresztény szimbóluma a horgony. A horgony akkor tart meg, ha nagyon messzire kivetjük, és erősen fogjuk a kötelet. A vitorlázás világában még azt is megtehetjük, hogy vitorla és evező nélkül a horgonnyal jutunk ki a partra a tó közepéről, „kihorgonyoljuk” magunkat. Kivetjük a horgonyt, odahúzzuk a hajót, és ezt addig ismételjük, amíg ki nem jutunk a partra.
– Ezt tette a magyar társadalom 1950-től 1989-ig?
– Úgy tűnik, hogy igen. Személyes életemben ilyen „kihorgonyolás” volt a vegyész üzemmérnöki diploma megszerzése után a papi szemináriumba való jelentkezésem. Egy 15–20 fős bázisközösséghez, imacsoporthoz tartoztam Veszprémben. Frissen fölszentelt papok – közöttük Blanckenstein Miklós, Gesztessy András, Várszegi Asztrik – jártak hozzánk és más egyetemi városba Budapestről, hogy országszerte megújulási és kristályosodási pontokat teremtsenek. Az imádkozó kis közösség segítségével értettem meg, hogy az újjászülető magyar kereszténység döntő mértékben a városokból fog elindulni mint urbánus jelenség. Ezért jelentkeztem az esztergomi egyházmegyébe, és tanulmányaim befejezése után – csaknem egyéves szentendrei szolgálatot követően – Budapesten landoltam. Otthon voltam a fővárosban, köröttem a nyolcvanas évek cizelláltan csaló politikai légkörével.
– Felszentelt papként érték a politikai változások.
– A rendszerváltáskor nagy, fényes álmaink születtek. Bármennyi nehézségünk adódott is az elmúlt tizenhat évben, én nem csüggedtem el. De most, amikor az őszödi beszéd után a hazugság akar polgárjogot nyerni, tudnunk kell erre nemet mondani. Úgy látszik, ez valóban elfogadhatatlan a magyar társadalom számára. Ugyanakkor nem lehetnek illúzióink, a nagy történelmi fordulópontokat sohasem az ország egésze teremtette, hanem mindig egy szűkebb csoport vállalása nyomán történtek meg, legföljebb az ország többsége később több hullámban elfogadta, magáénak érezte a történteket, és azonosult velük. Ötvenhattal is ez a helyzet, és most, 2006-ban, amikor arról beszélünk, hogy az ország számára megengedhetetlen a hazugság „domesztikálása”, akkor ez alatt sem tíz millió embert kell értenünk. A fő kérdés a parlamenti szalonképességig vitt hazugság, amely átjárja egész életünket. Amikor 2006-ban a Kossuth téren a közméltóságok csak a nép, a magyar állampolgárok kirekesztésével tudták – akarták? – megünnepelni 1956 népét és a forradalmat, számomra ez súlyos szem a hazugság láncában. Elég volt! Ötven éven át ünnepeltettek velünk erőből és kényszerrel ott, ahol nem akartunk, most az ellenkezője sem lehet igaz: nem lehetünk ott, ahol pedig szeretnénk jelenlétünkkel tanúskodni. Ezért éreztem úgy október 23-án, hogy ki kell mennem az utcára. Leakasztottam a magyar zászlót a rendházunk utcai homlokzatáról, és elindultam az ünneplő emberek közé. Az utcákon ezúttal is csak egy sok tízezres kisebbség akart emlékezni az ötven évvel ezelőtt történtekre, de jelenlétünk üzenet volt a társadalom egésze, sőt az egész világ számára. Én a történtek után is újból az utcára mennék, nemcsak a magam nevében, hanem azokéban is, akiket képviseltem. Egyébként pedig a megveretésem után is igyekszem ugyanúgy élni az életemet, végzem papi munkámat, misézek nap mint nap, keresztelek, esketek, temetek.
– Élhetünk-e úgy, mintha mi sem történt volna, de a szemünk láttára szűkül a szabad világ, szűkül a mozgásterünk? A rendőrökön továbbra sincs azonosító, legutóbb közterület-fenntartók akarták megakadályozni itt a templom előtt a forgatást, és egyre többen panaszkodnak a telefonokra is.
– Eredeti szakmám szerint vegyészmérnök vagyok, egy kémiából vett hasonlattal élve azt mondhatom, egy ponton túl nem telíthető tovább az oldat, és vagy váratlanul kicsapódik a tartalma, vagy használhatatlan, koszos zagyvalékká válik az egész. Számomra ilyen pont volt október 23-a, valamint az azt követő folytatólagos hazugság. Ezt Pilinszky úgy mondja: „fedő bűn”, rosszabb, mint az eredeti. Megoldást az jelentene, ha megindulna a normális párbeszéd a történtek értelmezésében, egyezkedés, „húzd meg, ereszd meg játék”, de ennek semmi jele nincs, a hazugság továbbra is tobzódik. Ez teljesen irreális, hiszen a demonstrálók is rengeteg fényképet és filmfelvételt készítettek a rendőrök bennünket ért agressziójáról. Hiszek a fényképek, a felvételek, a vallomások tanúságtevő erejében. Így lett végül ötvenhattal is. Az egykori csőcselék most ünnepelt mártír, az ellenforradalomból forradalom lett.
– Ehhez a „játékhoz” párbeszédre lenne szükség.
– Sajnos pillanatnyilag alig látom a párbeszéd létrejöttének a lehetőségét. De vallom, ennek ellenére újból és újból meg kell próbálni. Tegyék ezt a politikusok, és tegye ezt mind nagyobb öntudattal a civil szféra! Régi-új jezsuita központi rendházunknak éppen a Párbeszéd Háza nevet adtuk – ennek én voltam a kiötlője –, mert a jezsuita rend napjainkban óriási erőfeszítéseket tesz a társadalom különböző rétegei, csoportjai közötti hídverésre. Azért dolgozunk, hogy leküzdjük a kulturális, vallási, szociális, politikai előítéletekből adódó kommunikációképtelenséget. Igyekszünk megszólítani azokat, akikkel a hivatalos egyház nehezen tud párbeszédet folytatni. II. János Pál egyéni karizmája segítségével a legkülönbözőbb csoportokkal tudott kapcsolatot teremteni, de az egyház a maga intézményeivel nem. Ennek a párbeszédre fogékony jezsuita gondolkodásnak a szellemében igyekszem én is tevékenykedni. Amikor hazajöttem Rómából – ahol tanulmányokat folytattam, és a Vatikáni Rádió magyar adását szerkesztettem – ide a Mária utcába, érdekes módon alakult ennek a templomnak a közössége. Régi ismerősök jöttek, és megjelentek újak is. Azt tapasztaltam, hogy nagyon jót tett a közösség formálásának az, hogy Rómából, a világegyház szívéből jöttem. Ez 2002-ben volt, és nagy meglepetéssel láttam a társadalom választások utáni súlyos polarizálódását. Igyekeztem összekötni az elszakadt szálakat Krisztus nevében, hiszen ő mindenkié, és a hívek között nem csak jobboldali szavazók vannak. Szóltam a válaszfalakat lebontó, hidakat építő Krisztusról, és úgy nézett ki, hogy hosszú évek alatt különböző politikai nézetű híveim egyformán elfogadtak.
– Ez politizálás vagy éppen annak az ellenkezője, egy apolitikus attitűd következménye?
– Politikai értelemben soha nem politizáltam, különösen nem a szószéken. De most úgy érzem, olyan tarthatatlan állapothoz érkeztünk el, amelyben az evangélium szellemét tagadnánk meg, ha elhallgatnánk az üzenet élő, napjainkra vonatkozó részét. A múlt vasárnap a vakon született meggyógyítása volt az evangélium, és láttam a hívek arcán a feszülő figyelmet. Belső megfontolás és imádság nyomán el kellett mondanom, hogy az evangéliumban meggyógyított vakhoz hasonlóan engem is le akarnak pisszegni, el akarnak hallgattatni. Nemcsak a téren a hatóság emberei, hanem azok a barátaim is, akik szerint a megveretésem utáni fellépés nem illik ahhoz a korábbi „szalonképes Lacihoz”, aki voltam, és aki az elszakadt szálakat igyekezett összekötni. Keresek, gyötrődöm, de nincs még megoldásom. Úgy érzem, ha csak szentírástudóként szeretném megvilágítani az evangéliumban hallott viszonyokat, körülményeket, összevetném az ismert szövegvariánsokat, és a hallott tartalmakat elhelyezném a teológia egészében, akkor kutya fülét sem érne az én igehirdetésem. Mert az evangéliumot nem kultúrtörténeti érdeklődéstől hajtva olvassuk, hanem azért, hogy 2006-ban lássunk itt Budapesten. Ha a vak meggyógyítását pusztán szemészeti kérdésként fogjuk fel, akkor eláruljuk az evangéliumot. Ha pedig napi politikai tartalomra próbáljuk meg lefordítani az üzenetet, akkor Krisztust hagyjuk cserben, aki soha nem tett ilyet. Meg kell találni a helyes mértéket, és úgy érzem, hogy ebben a helyzetben keresztre vagyok feszítve. Hatalmas probléma, hogy napjaink végletekig feszült helyzetében a párbeszéd válik lehetetlenné. Azok a barátaim, akikkel tegnap még le tudtam ülni beszélgetni, ma már nem hallgatnak rám. Úgy érzem, a régi kötelékek recsegnek-ropognak, nekem pedig vérzik a szívem, de nem mondhatom a hazugságra azt, hogy bátor szókimondás volt, mert saját magamat köpném szembe. Sokkal jobban fájna a régi barátságaim szétszakadása, mint az, hogy a rendőrök megvertek.
– Kérdés, hogy ki a felelős, a hazug ember vagy a média, a véleményformálók, akik létrehozták a kilátástalan helyzetet.
– A helyzet mégsem kilátástalan. Nekem nem kell látnom, hogy mikor érkezik el az igazság és a szabadság, de tudom, hogy elérkezik. Nem templomos, hanem a jövőbe, a holnapba vetett hit ez. Huszonharmadikán deja vu érzésem volt, én már láttam ilyet, éreztem a könnygáz szagát, a hátam már érezte a gumibotot 1988-ban. Akkor, június 16-án, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján két-háromszáz fős tömeget vert szét a rendőrség ugyancsak gumibottal és könnygázzal. Pontosan nem tudom már, kikkel menekültem a Műcsarnok lépcsőjéről, de ahogy később megtudtam, együtt futottak akkor, akik aztán nagyon eltávolodtak egymástól. Abban az időben a Rózsák terén voltam káplán, egy egyszerű zászlóval mentem, templomba járó öreg nénik is elkísértek. Mellettem haladt Bubik Pista. Nem sokat tudtunk ott egymásról, de elfogadtuk sokak ellentétes véleményét is, és ez kitartott egész mostanáig, tizenhat éven keresztül. Éppen most szakadoznak a szálak, most vált elviselhetetlenné a hazugság és annak relativizálása. És mivel a hazugság az egész országot megosztja, tartani lehet tőle, hogy előbb-utóbb ismét utcai harcok lesznek.
– Akkor marad a transzcendentális remény?
– Nem csak az, én nagyon számítok a hétköznapok hordalékának hatására is. Hazudni igazából csak horizontálisan lehet. Ha az ember fölfelé, az égre hazudik, akkor Isten visszanyomja rá a hazugságát. Káin füstje visszaszállt a földre. A Károly körút, Astoria, Szabadság tér szintjén lehet hazudni, de fölfelé nem, Isten ezt nem tűrheti. De van ennek az igazságnak egy egészen egyszerű földi vonatkozása is: két jelzést is kaptam a Károly körút elegáns palotáiban lakóktól, hogy fentről lefilmezték a történteket. A nagy távolság miatt nem látszik pontosan, hogy ki ver kit, de az összecsapás genezise világosan kivehető. Egyenruhások vernek magyar polgárokat. Ez tárgyi bizonyíték a hazugság ellen.
– Miért gondolja úgy, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben az igazságnak végül ki kell derülnie?
– A diktatúráknak a történelem egésze szempontjából szerencsére nagyon rövid a történetük. Mindennap megtermelték a maguk hazugságát, és a hazugság egyre csak gyűlt, mert akkumulatív természetű. Azután meg kellett termelni az újabb hazugságot, amelyik a korábbi elfedésére volt hivatott. Ebbe fulladt bele Hitler, ebbe fulladt bele a kommunizmus. Úgy érzem, ma is halmozódik, napról napra válik egyre elviselhetetlenebbé a hazugság, de lassan ocsúdni kezd az ország és a tömegtájékoztatás révén az egész világ. És előbb-utóbb mindent tisztán kell látnunk, a türelem, a bizakodás most a fegyver.
– Reális lehetett egyáltalán az az illúzió, amely nyolcvannyolc–nyolcvankilencben lebegett előttünk, hogy a Kádár-korban kialakult társadalomszerkezet és a gondolati struktúrák egy csapásra átalakulnak a rendszerváltással?
– Nekem ilyen illúzióm nem volt. Pál apostol egy pillanat alatt tért meg, de további tizenhárom évre volt szüksége a teljes megtéréshez. Hosszú idő kell minden egyes embernek és az egész társadalomnak is az átalakuláshoz, mert amikor fölismerünk valamilyen követhető példát – ezt a többnyire fájdalmas pillanatot szoktuk megtérésnek nevezni –, az csak a kezdete egy hosszú folyamatnak. Ami a rendszerváltáskor elmaradt, az a jelek szerint napjainkban történik meg. Akkor nem folyt vér, most igen. Nagy szükségünk van a tisztulásra. Ahogy Mádl Ferenc mondotta, elmaradt a katarzis, és most nyűglődünk tovább. A társadalom egésze tévhitben és hazugságban élt. Hamis illúziókat kergettünk, a NATO-ba és az Európai Unióba való belépésünk is nagy önáltatás volt. És a nagy össztársadalmi hazugság mellett valamilyen szinten minden ember maga is hazug. Én is. A különbség csak az, hogy van közöttünk olyan, aki szemlesütve bocsánatot kér, amikor kiderül a hazugsága, és van olyan, aki tovább hazudik, méghozzá egyre agresszívabban és egyre valószerűtlenebbül. Mindannyiunknak vannak hibái, bűnei, de tudnunk kell bocsánatot kérni, és egy hazugság lelepleződése vagy egy bocsánatkérés elmaradása teljesen elfogadhatatlanná tehet valakit. Vajon az Úr Jézus mit mondana ebben a helyzetben? Ez nem bal- és nem jobboldali kérdés, nem erről van szó, hanem a tiszta szóról.
origo.hu
Századvég: Az egészségügyi dolgozók elégedettek a bérezésükkel, és Magyarországon képzelik el a jövőt
