Szinglik

A professzor hangja harsogott a nagy, kíméletlen előadóteremben, a félsötét már beárnyalta az őszi naplementét. Megtört, hajlott hátú, ám emelkedett méltóságú egyed ágált a vén katedra szélén, billegve, mint valami sánta varjú. Tudott a prof. Lényegében mindent tudott. Talán éppen a közgazdaság rejtelmeiről kellett beszélnie, hogy megmagyarázza országa – lehet, hogy ippeg Magyarország – balsorsát. Aki régen tép.
Unta a prof a saját előadását. Unta a hallgatóságot, akik legbravúrosabb prelekciója alatt is fonnyadt zsömléket tépegettek a pad alatt. Az izzadt kezű egyetemista lányokat, akik oldalvást lesték, nem is őt, a nagy profot, hanem valamelyik nyálas képű félfiú társukat, mert rendes, fölépített atletikus pasas már nem akadt az egyetemisták között. A leány elpuhulva dőlt a pad ájult tetejére, hátha fölbukkan valami férfi. Nem bukkant föl. Nyűtt, még nála is puhább anyagból készült férfiacskák böffentettek időközönként az előadóterem rozzant levegőjébe, földolgozván a hamburger kései maradékát.
– És akkor megszűnt valami – kiáltotta a prof a levegőbe. – Megszűnt a vibrálás. Állott a levegő, mint nagy gyapottömb, melyen nem lehetett áthatolni. Se csók, se sóhaj, se suttogás át nem hatolt rajta. Akkor kezdett megszűnni az emberiség.
A hallgatók erre azért fölfigyeltek. Mi szűnt meg? A reálpolitika? A nedvszívó reklámok intim szférája? A társadalmi húsdaráló? Hova akar ez a vén prof kilyukadni?
– Uraim! S néhány hölgy! Megszűnt az emberiség.
Még ment egy jó darabig, darálták a húst a hentesboltok, főzőcskéltek s főleg turkáltak a turkálók. Múltkorában besandítottam egy ilyen Uri-Turiba az utcánkban, hát azt nem tetszenek elhinni! Mindenki túrt. Ismertem nagyjából a környék hölgylakóit, fiatalabbakat, petyhüdtebbeket, középkövéreket – mindenki túrt. Lehajtott fejjel túrták a külföldről összevedlett holmikat a nők, elmélyülten és magukba átalkodottan. Mohón. Hetvenéves vénleány nyaggatott elő két félig rongyolt melltartót – talán épp Hamburgból, s diadalmasan magához próbálta, mennyire nem fér el vagy elfér-e bennük a megcsappant mell? Mellette valami kófic gimnazista bozont-lány a ruhájára rángatott egy térdig érő lila csíkos, aranyflitteres szvettert Dániából, a télikabátjára is nagy volt, de körbeforgott, ugye, jó lesz, ugye, jól lesz?, kérdezgette rágógumisan, miközben egyik kezével az öreglány orra elé húzta a kinyúlt szájanyagot.
Hogy túrtak, gyermekeim, hogy túrtak! – Turizunk – szólaltak meg időről időre, és fölmosolyogtak valami égi plafonra. Odébb két copfba fogott hajú, dromedár, százhúsz kilós apacs lány markolt bele a külföldi second handbe, s előtépett egy estélyi ruhát, mely nem akart véget érni. Hat méter anyag van benne, hat méter anyag van benne – és micsoda vad selyem! Közben sáros cipőjére tekeredett az anyag, sálszerűen, mintha a saját lába lett volna a nyaka.
– A törzsfejlődés hanyatló fázisában megszületett a szingli. Uraim! Hölgyeim! Eddig tartott az emberiség. Ekkor előugrottak torz alakú, elcsapott arcú némberek, és ahogy annak idején női mivoltukért, most magányosságukért és önmegvalósításukért oly elementáris harcba kezdtek, hogy elsöpörték a férfiakat. Férfiakat, ugyan! Hol voltak akkor már ezek a férfiak? Előreesett vállú, bedőlt bordájú feminin csikócskák sem maradtak bennük. Ők maguk se tudták, melyik nemhez tartoznak. A pulóver úgy lötyögött rajtuk, mint zokni a halotton. Kezdetben nem is tudták, kik ők. Ők maguk nem tudták. Kik vagyunk, kik vagyunk, kérdezgették. Affektálva szívogatták nyamvadt cigarettáikat, a rúzst is letépték a papírral együtt ajkukról.
– Szinglik vagytok – üvöltötték rájuk öreg pszichológusnők, akik kikoptak már a pánikbetegségekből, szociállélektanból, főzéstudományból.
Az öreg belendült. Odarohant az első sorokban ülő nő hallgatókhoz, és üvöltött rájuk:
– Te vagy az, te vagy az, te vagy az! Szinglik vagytok, se hal, se hús! Tudjátok, mik vagytok? Nullák, gyermekeim! Önmegvalósítás? Nevetséges! Egyedül vagytok, mint a dög! Elfuserált életetekre találtak elfuserált pszichológusok elfuserált kifejezéseket. Önmegvalósítás, kuckucáim! Nem jött össze, gyermekem! Te hány éves vagy? Harmincöt? Véged van! Semmi lettél, ezt hívják szinglinek aranyom! Gyerekellenes, családellenes, piperehadsereg, banklányok lesztek, orvoskák, ügyvédkék, jogászkák, nyomorult kommunikáció szakos senkik! Kék blúzos rejtett hektikák, nedvező kezű, férfit majmoló, férfit leső nyomorultak – akiket most dicsően szinglinek mondanak, de valójában az egész társadalom kiröhög titeket. Az orvosi vizsgálódások is bebizonyították rólatok, hogy még a hasnyálmirigyetek is deformálódott a nagy akarásban. Kedveskéim, azelőtt a faluban megbecsülték az ilyeneket, mint nagynéniket, körösztmamákat, unokatestvéreket. De azok nem is vágytak arra az önvalósító férfiszerepre, hogy a törzsfejlődés elhülyült fokán megbicsakolva saját térdetekben hasaljatok el a flaszteron csak azért, mert a nálatok is nyeszlettebb pszichológák szinglinek neveztek benneteket. Vége, kislánykáim, az emberiségnek. Le a rolóval!
A prof még akkor is üvöltözött, amikor két fogdmeg beszállította a Lipótra.