Szóló

Felújították a nyáron a buszmegállót, és ma rosszabbul néz ki, mint előtte. Kiverték az oldalát, letépték a padokat, mindenhol műanyag palackok, üdítős-és sörösdobozok, térdig érő mocsok. Az utasok állnak e reménytelenség közepén, és nem szörnyülködnek. Megszokták, hogy ilyen a magyar közszolgáltatás. Szutykos a vonat, kivárhatatlan a háziorvos, lepusztult a kórház, szeméttelep a közpark, csóró az iskola. Múlhatatlan érdemünknek tekinthetjük, hogy néhány év alatt sikerült domesztikálnunk a multikat is. A nyugatról érkezett, egykor fényes szupermarketek ma már takarítatlanok, tele mocskos olcsó áruval. A magyarnak ez is megteszi.
Környezeti kultúráról és környezettudatosságról ma okos tanulmányok beszélnek, az utca embere azonban nem érti ezeket a kifejezéseket. Az utca embere csak szeretne minél hamarabb hazaérni, bezárkózni, bekapcsolni a tévéjét, és gyönyörködni a hibátlan virtuális valóságban. Ott ugyanis a konyhák tágasak és tiszták, az ablakok világvárosra vagy tengerpartra néznek, a hősökön nem olcsó szabadidőruha van, hanem elegáns, de kényelmes cucc, a bárszekrényben pedig mindig találni egy kis whiskyt. A televízióban nem isznak kannás bort, nem jön a díjbeszedő, és nem üvölt a férj, feleség, szomszéd. Finom emberek lakják. Legfeljebb lövöldöznek, de azt is úri módon.
A tanáremberek közben arról beszélnek, hogy a közoktatás legfontosabb feladata a személyiségfejlesztés, amelyhez az út az ismeretek megszerzésén keresztül vezet. Gyermekkorunkban tehát a tanulás azt a célt szolgálja, hogy gondolkodó, intelligens, az új befogadására fogékony lényekké váljunk, a társadalom szorgos tagjaivá, akik a saját elégedett életükön keresztül mérhetik hasznukat. Tudjuk, hogy mindez illúzió, hogy mindig voltak és lesznek olyanok, akiknek eszük ágában sincs beállni a sorba, akik tiltakoznak a kispolgári vagy kisszocialista lét ellen. Az ő sorsuk nem könnyű, de normális társadalmi fejlődés esetén haláluk után szép jövő vár rájuk.
Csakhogy a mi mai kis renitenseink, lázadóink és antikispolgáraink élete egészen másról szól. Nekik eszük ágában sincs vállalni a lázadással járó kényelmetlenségeket, nekik nem ideáik vannak, csupán energiáik, és egyszerre tartanak igényt a lázadás és a védettség jogára. Mondogathatják azután a tanáremberek, hogy a személyiség fejlesztéséhez hozzátartozik a kényelmetlenség, a küzdés, a munka, az izzadság, senki sem hallgat rájuk. Mivel a többség azon a véleményen van, hogy globálisan igazuk van ezeknek az embereknek, de személy szerint az ő gyerekükre nem érvényes a tétel. Az ő gyereküknek ugyanis jár a személyiség sérthetetlensége, a szép szó és a kímélet.
Ülnek a szülők a televízió előtt, a szép és mindenre megoldást kínáló virtuális világban, és elfelejtenek kinézni az ablakon. Nem látják, hogy az a gyönyörű gyermek, akiben ott az emberi lét minden ígérete (tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász), mivel is múlatja az idejét, amelyet némi szülői figyelem mellett akár a személyisége fejlesztésével is tölthetne. Hogy először csak a köveket rugdossa unalmában, azután a szomszéd kisebb gyerekét, majd összeáll a többiekkel, hiszen csapatban erősebb. Aztán nekiindul a világnak, hogy valamit kezdjen a hatalmas energiával, amelyet a Teremtő adott neki, hogy a sarkából kiforgassa a világot. Vannak, akik csak a buszmegállót verik szét, annak legalább nem fáj, mások elveszik egy kisfiú mobilját és pénzét, esetleg még a cipőjét is, megint mások pedig agyonverik az özvegyasszonyt, aki állítólag sokat örökölt.
Jön a rendőrség, szülő áll a kapuban, és csodálkozik. „Tudja, biztos úr, olyan rendes gyerek volt. Mindig köszönt, ha hazajött. De hát nem bírtam vele.”
Tényleg, mit tudunk tenni velük?